Roblan's story

Sziasztok! :)

Meg is hoztam az első könyv UTOLSÓ részét. :D

Sokat javítgattam rajta, valahogy mindig úgy éreztem, nem elég jó, mást kellene írni, vagy ami már meg van, azt esetleg másképp kellene megfogalmazni, ilyesmi. Még most sem hiszem, hogy tökéletes, de visszaolvasva, rájöttem, h ez a kedvenc részem az első könyvben. :D

Erre vagyok a legbüszkébb. :)

Jó lenne, ha kapnék róla visszajelzéseket, erről illetve ha valaki akar, akkor az egész első könyvről is lehet egy rövid (vagy ha úgy tetszik, hosszú) véleményt is írni. A lényeg az, hogy szeretném megtudni, nektek hogy tetszett az utolsó rész (illetve az egész első könyv).

Elárulom, a folytatást már el is kezdtem írni, szóval, hogy mikor fogom feltenni a második könyv első részét, az csakis rajtatok múlik! (komment mennyiség, chat-es vélemény, ilyesmi. :D)

Na, azt hiszem ennyit elöljáróban. Jó olvasást! :)

Ja, és a rész előtt egy kis ráhangolódás (ez a szám ihletett meg): Ashley Tisdale: What If

"But what if I need you baby?
Would you even try to save me?"

"What if I said I loved you?
Would you be the one to run to?
Or would you watch me walk away without a fight?"

"What if I need you?
If I need you, you, you… ? "

17.rész: Elment

Nem olyan sokáig álltam ott, talán fél perc, ha lehetett. Igazából nem is tudom volt-e választásom. Ha nem megyek utána, akkor vége. Visszamegy Amerikába, és kész. Nincs tovább. Nem kellett sokat gondolkoznom. Megráztam a fejem – miközben a szemem már egy kicsit könnybe lábadt – próbáltam elrendezni a gondolataimat, majd kimentem a parkból, és utána eredtem.
Lehet, hogy már rég elfordult valamelyik sarkon, és nem fogom látni. Meglehet, de ebben nem hihettem. Abban kellett hinnem, hogy utolérem.
Mikor kiértem a sikátor elé – a park bejáratától nem messze – gyors körbepillantottam, és akkor hirtelen megpillantottam, amint a kocsija felé igyekezett.
Nem tudtam utol tudom-e érni. Sosem voltam valami gyors futó, annak meg nem lenne jó vége, ha én egy gyors sprinttel próbálkoznék.
-Rob! – ordítottam utána, mire hirtelen lassított a tempójából, majd féloldalasan felém fordult. Kihasználva, hogy végre megállt elkezdtem felé futni. Értetlenül nézett, majd mikor behoztam a köztünk lévő pár métert, megálltam úgy 2 m-el előtte.
-Nem mehetsz el. – jelentettem ki lihegve, habár kissé erélyes hangon. De nem érdekelt. Már nagyon elegem volt ebből az egészből. Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen!
Még mindig csak nézett, szólni nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy nem fog mondani semmit, így folytattam, szabad folyást engedve felgyülemlett érzelmeimnek.
-Nem mehetsz el, és kész! Mégis mit képzelsz? Megjelensz az életemben, némi értelmet adsz neki, majd fogod magad és elmész, egy ilyen hülye hazugság miatt? Nem teheted ezt velem. – mondtam határozottan.
-Hagyjuk ezt Dylan... – szólt, és újra a kocsija fele vette az irányt.
Eléfutottam, és ezzel meggátoltam abban, hogy bárhova is menjen, ha csak nem visszafele.
-Nem hagyom. Miért nem hiszed el, hogy amit Sarah összehordott az hazugság? Ha belegondolsz semmi értelme, sincs. Hát nem veszed észre, hogy csak azért csinálta ezt, mert látta, hogy boldog vagyok veled? Hogy újra olyan voltam egy kicsit, mint régen? Ha veled lehetek – lassítottam a beszéden – újra élek. Nem érzem annyira magányosnak magam. De ha most elmész... – nem tudtam befejezni, mert elképzeltem azt az űrt.
Rob arca kissé megvonaglott, majd vett egy nagy levegőt.
-Dylan, elhiszem. Tudom, hogy nem te voltál, hanem Sarah.
Hogy micsoda? Na, ezzel teljesen kivette a vitorlámból a szelet. Azt se tudtam, mit mondjak. De ha tudja, hogy hazugság volt, akkor mégis miért akar elmenni? Neki is hasonló járhatott a fejében.
-De ettől függetlenül visszamegyek Amerikába. – szólt határozottan.
-De hát miért? – kérdeztem, de egyből rájöttem mi a válasz. Egyértelmű: Nem szeretne egy olyan problémás, és Twilight-fan barátnőt, mint amilyen én vagyok. Nem jelentek neki semmit, és soha nem is jelentettem. – Óh, értem... – világosodtam meg.
Rob arca gyanakvó lett.
-Mit értesz?
-Hát, hogy azért mész vissza Amerikába, mert eleged van belőlem. Hogy csak egy ostoba Twilight-fan vagyok. Nem is értettem, miért hittem azt, hogy számítok neked valamit.
Hirtelen közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
-Dylan. – kereste a tekintetemet, majd mikor megtalálta folytatta –Igen is sokat jelentesz nekem, és pont ezért megyek el.
Micsoda? Teljesen összezavarodtam, nem értettem már semmit.
-De hát akkor miért...?
-Mert így lesz a legjobb...-mondta, majd hozzátette. – Neked.
-Ezt meg hogy érted?
-Láttad mi történt szombat este.
Pontosan emlékeztem.
-Igen, Sarah minden tönkrevágott, de végül is az egész az én hibám volt. Nem kellett volna neki elmondanom, és nem kellene Twilight fannak lennem.
-Nem, nem, nem. – fojtotta belém a szót – Hát nem érted? Ha Sarah odahívja a fotósokat, ha nem, azok előbb utóbb úgyis ott lettek volna. Ők mindenhol megjelennek, minden lépésemet követik. – bizonygatta, szuggesztív erővel.
-Akkor sem értem. – motyogtam. Még mindig nem láttam az összefüggést.
-Ez az én életem velejárója. – hangsúlyozta az „én” szót. – A tiedé nem. És nem is fog az lenni. Ezért is megyek el. Nem akarom, hogy téged is mindenhova kövessenek, hogy ne legyen egy nyugodt perced se. Érted már? – nézett a szemembe, és próbálta velem megértetni mit gondol.
Lassan összeállt a kép.
-Ez hülyeség. Semmi értelmes sincs... – motyogtam.
-Majd megérted. – mondta, és elengedett. – Én is sokat gondolkoztam ezen, de végül döntöttem. Én most elmegyek, te pedig nem fogsz utánam jönni. Itt maradsz és éled tovább a normális életedet.
A normális életemet?! Úgy érti, a halál unalmas hétköznapokat? Hirtelen eszembe jutott a New Moon, és az amikor Edward szakít Bellá-val, csakhogy megvédje őt. Nagyon kezdtem azonosulni az egyik szereplővel... Rob most pont azért akar elmenni, mert nem akarja, hogy én is belefolyjak, az ő zűrösnek vélt „sztár-világá”-ba. Hasonló helyzet, de a vége nem lesz ugyanaz, mert én nem vagyok olyan, mint Bella. Nem hagyom magam.
-Az életem semmit nem ért nélküled. – kezdtem lassan, és érthetően, hogy végre felfogja, mennyire is megváltozott minden mióta Ő is részese lett– A szüleim halála óta sokszor elgondolkoztam azon, hogy én még miért is élek. De mióta veled vagyok, egyszer sem jutott eszembe ez, mert veled boldog voltam. Ha most elmész... – megcsuklott a hangom – újra nem lesz semmi értelme, hogy éljek.
Néhány másodpercig emésztgette a hallottakat. Még soha nem mondtam el neki ennyire részletesen, hogy mit is jelent nekem.
-Dylan, ez lesz neked a legjobb. Hidd el.
-Nem. – makacskodtam, és nem tudom honnan, de újra erőt merítettem. Nem fogok Bella lenni! Nem!
-Kérlek... – könyörgött elgyötört arccal.
-Nem, Rob. Én tudom mi a jó nekem. – hangsúlyoztam az „én”-t, úgy, mint Rob az előbb. – És az Te vagy. Szóval, ha most elmész... az nem miattam lesz. Mert nekem az a jó, ha itt vagy velem. Ha elmész. – ismételtem – Az a te saját döntésed lesz, és ne merd azt mondani, hogy miattam mentél el, megértetted? – irtó dühös voltam rá. Hogy mondhat ilyeneket?
Farkasszemet néztünk, majd egy idő után elfordította a tekintetét. Lenézett a cipőjére, majd vett egy nagy levegőt.
-Ég veled, Dys. – suttogta, és elindult a kocsija felé. Kinyitotta az ajtót, beugrott, gázt adott, majd elhajtott, miközben rám se nézett.
Megkövültem álltam ott pár percig. Nem néztem a kocsi után, csak álltam, és álltam.
Elment. – suttogta valami hang a fejemben, miközben próbáltam értelmesen gondolkozni. Utána is mehetnék, de nem lenne semmi értelme. Megmondtam Neki, ha elmegy az az Ő saját döntése lesz, és mégis elment. Tehát nem akar velem lenni, nem érez irántam semmit. –összerezzentem.
Hirtelen megcsapott egy kis hűvös szellő, ezért összehúztam a nyakamnál a kabátot.
A lakásom fele tartó busz állt be váratlanul a megállóba, és nyitotta rám az ajtaját.
-Beszállsz? – kiáltott ki a sofőr, túl hangosan. Habár lehet csak nekem tűnt hangosnak a pár perces csönd után.
Lassan felé fordítottam a fejem, és pislogtam párat, hogy visszatérjek a valóságba. A felismerés éreztem, hogy ott van valahol mélyen bennem, de nem akartam, hogy felszínre törjön. Még nem. Addig nem, míg otthon nem vagyok.
-Persze. – motyogtam kábán, majd felszálltam, és beültem a legelső helyre, ami szabad volt.
Út közben néztem ki az ablakon, és azt vizsgáltam milyen koszos az ablaküveg. Másra nem szabadott gondolnom, főleg nem a buszon, ahol annyi ember van.
Nem tudom mennyit, utazhattam, de amikor megállt a busz, leszálltam az ismerős utcában. Gyors a háztömbömhöz futottam, majd fel az emeletre, és végül be egyenest a lakásomba. Magamra zártam az ajtót, és befutottam a szobámba. Levetetettem magam az ágyba, és a fejemre húztam a takarót. Görcsösen próbáltam lehunyni a szemem, és álomra kényszeríteni saját magam, abban bízva, hogy amikor felkelek, minden újra normális lesz, mint azelőtt.

Persze ez nem lett így. Akárhogy is próbáltam elaludni, nem ment. Egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni.
„Ég veled, Dys” – szólalt meg ismét a hang a fejemben. Megrázkódtam a takaró alatt.
Újra értelmetlen lett az életem... Nélküle csak az lehet. Nem is tudom fel fogok-e kelni ebből az ágyból...mégis minek?
Próbáltam visszaemlékezni arra, mikor legutoljára voltunk együtt, még boldogan. Az emlék jól esett, már tisztábban tudtam gondolkodni.
Így utólag sem tudtam, mi lett volna a jó megoldás. Ha elmondom neki, hogy én is Twilight fan vagyok? Ha nem mondom el Sarah-nak? De hisz ő maga mondta: „Ha Sarah odahívja a fotósokat, ha nem, azok előbb utóbb úgyis megjelentek volna. Ők mindenhol ott vannak, minden lépésemet követik”
Azért ebben nem hittem. Nem mehetett csak el azért, hogy megkíméljen engem a sztár-világ nehézségeitől. Ez hülyeség!
De Ő döntött, és úgy, hogy nem leszek az élete részese a továbbiakban. Nem lehetek, hisz visszamegy Amerikába, én pedig itt maradok. Újra egyedül, és magányosan.
Kimerítő nap volt, így éreztem, hogy a várva várt álom közeledik.

Mikor újra kinyitottam a szemem, arra ébredtem, hogy másnap reggel van. Vasárnap kora reggel. Pislogtam párat, majd megdörzsöltem a szemem. Hirtelen megcsörrent a mobilom. Majd’ frászt kaptam, de pár másodperc után felvettem.
-Halló? – szóltam bele álmoskásan. A hangom még nekem is élettelen, és fakó volt.
-Dylan? – kérdezte Tobias a vonal másik végéről.
Egyből éber lettem. Talán Rob mégis meggondolta magát?
-Tobias? Mi az? Mi történt?
-Igen, én vagyok. 8-kor indul a gépünk, gondoltam szólok.
Tudtam, hogy nemsoká el fognak menni, de ez akkor is ostorcsapásként ért. Hogy-hogy ilyen hamar? Úgy tűnik Rob-nak tényleg ennyire fontos, hogy kellő távolságba kerüljön tőlem... Könnybe lábadt a szemem, nem válaszoltam.
-Hahó? Ott vagy?
-Mondtam Neki, hogyha elmegy, az nem miattam lesz! – mondtam felbőszülve a telefonba – És mégis elmegy! Miért? – nyöszörögtem, miközben a könnyek csurogtak lefele az arcomon.
-Nem faggattam ki. Nem beszélünk erről. Csak azt mondta, menjünk és kész.
-Tobias... Esetleg nem tudnál vele beszélni? Nem tudnád neki elmondani, hogy hülyeséget csinál, és hogy semmi értelme sincs annak, amiért el akar menni?
-Dylan... Én nem szólhatok bele. Ő a barátom. Nem mondhatom, meg mit csináljon, és mit ne.
Elszivárgott az összes reményem.
-Értem. Hát akkor, szia. És... jó repülést. – csaptam le a telefont olyan erővel, hogy azt hittem elválik egymástól a két része.
Az órára pillantottam, ami fél 8-at mutatott. Szóval egy fél óra, és életem értelme hivatalosan is elhagyja London területét.
Vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem mit fogok csinálni. Jobb, ha kezdek újra hozzászokni a hétköznapokhoz. Az unalmas, monoton, egyhangú hétköznapokhoz. Nem fogom sajnáltatni magam, nem fogok összeesni. Úgy kell folytatnom az életem, mintha mi sem történt volna. Nem gondolhatok Rá többet, az csak fájdalmat okozna. Mindent, ami történt úgy kell kezelnem, mintha csak egy hosszú álom lett volna. Egy valósághű, és hosszúra sikerült álom.
Így lesz a legjobb. – döntöttem el, és letöröltem az utolsó könnycseppeket is az arcomról.

Utószó

A régi normális vasárnapi rendemet kell követnem, így hát felkeltem, beágyaztam – miközben próbáltam véletlenül sem az órára nézni. Mostmár úgyis mindegy.
Megmosakodtam, fogat mostam, és felöltöztem. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, és visszahuppantam az ágyra. Elővettem a táskámat, és kivettem belőle az egyik TK.-emet. Lapozgattam, majd a legutolsó anyagot kezdtem el olvasgatni. A hátamat megtámasztottam a párnával, és a könyvre meredtem.
Egy idő után azonban arra lettem figyelmes, hogy a könyvön könnycseppek jelentek meg. Csodálkozva vettem észre, hogy azok belőlem jönnek. Akaratlanul is, de újra elindult bennem valami. A sírás magától jött, gondolom természetesem. Ez mostmár mindig így lesz, ha hagyom, hogy a gondolataim kicsit is elkalandozzanak. Ez az életem részévé fog válni, ez az állandó hiányérzet, és a magány. El kell fogadnom. Nem tehetek mást. Ismét arra gondoltam, vajon mennyi lehet az idő. Talán megéreztem volna, ha már elrepült? Talán ez is hasonlóan van, mint amikor állítólag a szerelmes pár egyik fele megérzi, ha a másiknak valami baja van? Én azonban nem éreztem semmit. Azért, mert még nem indult el a gép. – bizonygattam magamban. Azt megéreztem volna... ebben biztos voltam.
De ez a bizonyosság nem volt egészen teljes. Nem hittem benne annyira... pedig nagyon akartam. Egy váratlan fordulattal – ami még engem is meglepett, hisz magától jött – az órára pillantottam. Fél 9.
A szemem összeszűkült, és újra kitört belőlem a sírás. Tehát ezt sem éreztem meg! Valóban nem volt köztünk semmi, ami nyomott hagyott volna bennem...
Felhúztam a térdem, és belezokogtam – pont úgy, mint azon a bizonyos szombat estén. Jó sok ideig sírhattam – nem hallottam semmi mást ez alatt csak a saját hüppögéseimet.
Egyszer csak megszólalt az ajtócsengő. Gyorsan és követelőzően.
Ettől kissé megállt bennem a sírás folyam, de ettől függetlenül nem akartam senkivel sem beszélni. Nem voltam olyan állapotban.
Ki akartam kiabálni, hogy „Tűnj innen”, de nem találtam a hangomat.
A csengő újra megszólalt. Kelletlenül bár, de azért mégis kissé örömtelve mentem kinyitni. Végre valakinek leordíthatom a fejét. Odacammogtam, majd kitártam az ajtót.
Először azt hittem, csak képzelődöm. Talán újabban én is Bella lettem, és ideképzelem a vágyaimat. Biztos, hogy csak hallucináltam, ugyanis az lehetetlen, hogy Ő itt legyen. Ő már rég a repülőn van. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Rob állt az ajtóban, idegesen, és szuszogva, mint aki most futotta le a Maraton-t.
-Ez nem lehet... – motyogtam, és megdörzsöltem a szemem.
-Nem fogok elutazni. Nem megyek vissza Amerikába. – szólt halkan, és kissé lihegve.
Felpillantottam rá. A sírástól úgy éreztem kb. 2x nagyobbra dagadt a szemem, mint amilyen a normális mérete.
-Hogy kerülsz ide? Te... – elcsuklott a hangom. – A repülőn vagy. Útban Amerikába.
-Nem szálltam fel a gépre. Nem tudtam. Itt akarok veled maradni. Veled, vagy miattad, értsd úgy, ahogy tetszik.
Megfogtam az ajtófélfát. Kellett valami kapaszkodó, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat.
-Nézd, Dylan. Itt vagyok, ami annyit tesz, hogy nem érdekel mi lesz velem a jövőben, de azt csakis veled akarom megtenni. Ott maradok, ahol te is vagy. – fejezte be, majd átvágott a küszöbön, megfogta a derekamat, és magához vont.
Nem igazán tudtam volna visszakozni, még ha akartam volna is. De én nem akartam, egyáltalán nem. Most kezdett bennem összeállni egy újabb kép, méghozzá az, hogy Rob itt marad.
Itt, velem, Londonban.
Ajka hevesen tapadt az enyémre, talán neki is annyira hiányzott a kapcsolatunknak ez a része, mint nekem.
Mindkét kezemmel megfogtam az arcát, nem hagytam, hogy elmeneküljön. Lassan befelé támolyogtunk, majd Rob nekidőlt az ajtónak, én meg hozzásimultam.
Nem akartam véget vetni a csóknak, szerettem volna minél jobban kiélvezni a percet.
Teljes mámor öntött el, ahogy lassan elszivárgott a tudatomig a felismerés:
Rob ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Ahogy az én életem miatta, úgy az Ő élete is megváltozott miattam. Ezen kívül, pedig nem számított más, és nem is akartam rajta kívül semmit. Csakis Ő kell nekem az életben maradáshoz. Másra ehhez nincs szükségem.
Igaz, ő nem Edward Cullen... Nem. Ő annál sokkal jobb. Rob egy ember. Érző, dobogó szívvel, ami immáron csakis értem dobog.

Vége