Halihó, Kedves Olvasóim! :) Íme a következő rész, ami azért "késlekedett" kicsit, mert ahogy látjátok pár dolgot átalakítottam a blogomon. Szeretnék erről is komit! ;) És egy új dolgot is észrevehettek: A rész végén mostantól (ha lesz mit) írni fogok valami "plusszt" úgymond, hogy én, hogy képzeltem el ezt meg azt. (Jele: +) Mindegy is. Majd megértitek. ;)

Jó olvasást, és jó kommentelést! :P

5.rész: Tükörkép

Nem is emlékeztem, hogyan sikerült tegnap este elaludnom, de mikor reggel felébredtem –szokásosan a telefonom ébresztésére – erre rácsodálkoztam. Mármint, hogy reggel van. A tegnapról annyi maradt meg, hogy hazacammogtam a szállodából, mert ugyebár a fél 7-es buszt lekéstem, mikor hazaértem tanulgatni próbáltam kisebb-nagyobb sikerekkel, de egyben abban is biztos voltam, hogy tegnapi nap hátralévő részében csakis egy dolog járt az eszemben. Pontosabban egyvalaki: Kristen Stewart.
Egyszerűen akármivel próbálkoztam, nem tudtam elűzni a féltékenység érzését. Még soha életemben nem éreztem ilyet, de azt tudtam, hogy nem akarok így érezni. Miután beláttam, hogy a tanulás nem használ, a fürdéssel próbálkoztam. Az mintha egy kicsit elterelte volna a figyelmemet, de miután kikerültem a forró víz nyugtató hatása alól, minden ott folytatódott, mint előtte. Így hát nem láttam mást, minthogy le kell ülnöm, és meg kell oldanom fejben ezt a problémát.
Befeküdtem az ágyba, betakaróztam, minden villanyt lekapcsoltam, és a sötétben ülve gondolkoztam.
Mikor meglátta, hogy Kristen hívja teljesen feléledt. – gondoltam morcosan – Én meg persze megszűntem létezni. De miért ennyire fontos neki, hogy Kris hívja? Vagy úgy egyáltalán, miért hívta? Hisz ők nem csak színész kollegák? Tudtommal azok csak bemennek a forgatásra, lejátsszák a jelenetet, és hazamennek. Nem telefonálgatnak egymásnak! Talán tényleg van valami ebben a Robsten elméletben? Lehet benne valami? Talán mégiscsak igazuk van a rajongóknak, akik egyértelműen észrevették a jeleket? Vagy az újságíróknak, akik mindennap arról cikkeznek, hogy a „Robsten” összeházasodott, vagy éppenséggel egybeköltözött. Az egész annyira fura volt. Rob úgy viselkedett, mint akit kicseréltek. És mindez Kristen miatt lett volna?
Sok minden át kellett volna gondolnom, de ekkor éreztem, hogy elálmosodom. Persze minden erőmmel harcoltam ez ellen, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem én győztem. – gondoltam, és a paplanomra néztem. Legszívesebben a fejemre húztam volna, és alatta is maradtam volna még vagy 100 évig.
De persze ez lehetetlen. Mennem kell az egyetemre, és dolgozni is délután. Na de jó…
Gyors kikecmeregtem az ágyból, felöltöztem, elpakoltam a füzeteimet, és már mentem is el otthonról.
Az egyetem rettentő unalmas volt. Még a kedvenc órámon sem tudtam odafigyelni, mert újra a Robsten jött elő. Így hát akárcsak a tegnap délutánom, a ma délelőttöm is e körül forgott.
Az egyetem épületét elhagyva, még az egyik jegyzetem olvasgattam szórakozottan, amikor hirtelen valaki rámköszönt, egy hangos „Sziá”-val. Meglepetten felpillantottam a füzetemből. Egy fiú haladt el mellettem és engem fürkészett közben. Utánanéztem, és ő meg rámmosolygott, majd felment a lépcsőn. Egész helyes fiú volt, a maga módján, de azért az Ő közelében sem járt. Jesszus. Egy fiú rámköszönt. Na ilyen sem sűrűn fordul elő velem. – gondoltam, és már hazafele tartottam. Vagy lehet nem is nekem köszönt? - jutott hirtelen eszembe – De, biztosan, ugyanis senki más nem volt a folyosón. De hát miért köszönne nekem? – gondoltam, és a telefonom kijelzőjén megvizsgáltam magamat. Ugyanúgy néztem ki, mint az eddigiekben. – állapítottam meg, és visszaraktam. Mindegyis. Nem lényeg. Úgyse látom többé.
A szállodába csak óvatosan mertem bemenni. Egyből körülnéztem, de persze Őt sehol sem láttam. Nem tudtam miért, de ma nem is akartam. Ez az új keletű féltékenység még mindig bennem volt, és haragudtam rá.
A pultnál gyors köszöntem a helyettem bennálló lánynak, lelöktem a táskámat a fotelba, és elkértem tőle a takarítási listát, amit meg kell tennem még a recepciós műszakom előtt. A szokásos dolog volt – szerencsére most csak egy – a virágok kicserélése a 2. emeleten. Ezt már nem csináltam meg valamikor múlthéten? – jutott hirtelen eszembe. Az biztos egy másik szinten volt. – zártam le végül, és lementem a raktárba új virágokért.
Azokkal a kezemben feltrappoltam a 2. emeletre, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ez az az emelet, ahol Ő is lakik.
Ez a próbálkozásom persze teljesen hatástalannak bizonyult, amikor egyszercsak meghallottam, hogy valaki az Ő szobájából Hozzá beszél.
-Kicsit lejjebb, így ez jó lesz. Még egyszer ugyanazt Rob! – egy ismeretlen hang irányította Őt, és nekem ekkor leesett, hogy mikor szokták ezeket mondani.
Jesszus! Ugye, csak nem…?!
De nem. Az ajtó majdnem teljesen tárva nyitva volt. Gyors a szobájával szemben lévő asztalra néztem és az azon álló vázára. Jajj, hoppá, azokat még ki sem cseréltem! – gondoltam furfangosan, és gyors odakanalaztam az ajtó elé. Kicseréltem a régieket, az újakat bele tettem, és megfordultam, hogy végre megtudjam, mi folyik ott benn.
Nem nagyon kellett vigyáznom, hogy nehogy meglássanak, mert úgy tűnt, hogy a szobában mindenki Őt nézi, ugyanis épp egy fotózás zajlott. A majdnem teljesen nyitott ajtón keresztül mindent láttam, és persze mindenkit. Benn volt, Ő, - őt fotózták-, a fotós, az irritáló nő, akivel már találkoztam, és még volt ott egy eddig ismeretlen valaki. Egy férfi. Vagyis inkább mondanám fiúnak, ugyanis a férfi jelzőhöz szerintem kissé még fejlődnie kellett volna. Habár ha akart volna, akkor sem tudott volna – jöttem rá kis idő után – ugyanis neki az egész megjelenése olyan kisfiús hatást keltett. Főként a haja – ami kissé göndör volt – és az arca, ami inkább egy gyerekarcnak ment volna el, ha nem nézném a kis borostát rajta. A ruházata olyan volt, mintha most rabolta volna ki Rob ruhatárát. Szinte ugyanolyan baseball-sapka, egyszerű kabát, és egy farmer volt rajta, ami Rob-on is szokott lenni. Vajon ki lehet Ő? A fotós segéde? Nem, nem hiszem. Akkor biztos nem ott a sarokban ülne, és biztos nem a telefonjával szórakozna, ha az lenne. De akkor mégis ki?
-Na jó. Mára végeztünk. Köszönöm szépen a munkát, Rob. – szólt hirtelen a fotós, és lekapcsolták a fényeket, majd felkapcsolták a normális lámpát. A fotós segédei,- akiket eddig nem láttam az ajtótól - a felszerelést kezdték el szorgosan pakolni, majd hirtelen valaki hozzámszólt.
-Ha már itt van. Töltene nekem egy pohár vizet? – kérdezte az irritáló nő, már megint azon a lekicsinyítő orrhangján, és felém nézett, mint mindenki.
Én a földhöz ragadva álltam ott, és megköszörültem a torkomat.
-Hogyne. – mondtam, és bementem a szobába, anélkül, hogy bármerre is néztem volna egyenest az asztalhoz mentem, amin a víz volt. Töltöttem neki egy pohárral, és odaadtam, miközben Rob-ot kutattam a szememmel. Eközben észrevettem, hogy az ismeretlen fiú, aki a sarokban ült, még mindig engem nézett, a fotós, illetve a segédeivel ellentétben, akik már levették rólam a szemüket. Én zavartan másfele néztem, és ekkor megtaláltam Őt. Épp a fotóssal beszélt még valamit, ahogy hallottam az utómunkálatokról. Ekkor azonban Rob elfordult a fotóstól, és elindult felém.
-Töltenél nekem is? – kérdezte, Ő is kicsit lekicsinylően, miközben a kancsó fele bökött.
-Persze. – válaszoltam, és neki is odavittem.
Nem nézett rám, pedig azt hittem legalább mond valamit, mondjuk a tegnapi összefutásunkról. Vagy elkezd viccelődni, ahogy szokta. De nem. Egyszerűen megitta, a poharat visszaadta, és odament az ismeretlen fickóhoz.
Én zavartan utána néztem, miközben az irritáló nő, kérdőn nézett rám, gondolom, nem érti, mit keresek még én ott.
-Megyek is. – motyogtam, és villámgyors kimentem, hátra se nézve.
Ez meg mi a csuda volt? Miért tett úgy Rob, mintha nem is beszéltünk volna tegnap este? Mintha nem is ismerne? Ez teljesen összezavart. Megtörtént, nem csak én képzeltem. Ő ott volt, én ott voltam. Beszéltünk. Ne tegyen úgy, mintha nem. Mi oka van rá, hogy úgy tesz mégis?
Ekkor hirtelen teljesen ledöbbentem a felismeréstől. Mert nem is emlékszik rám! Hát persze! Mégis mit gondolok én? Valószínűleg naponta vagy 10-20 ember támadja le, és beszél vele, majd pont rám fog emlékezni? Istenem. Ezt meg, hogy képzeltem?! – gondoltam, mikor már a pultnál voltam.
A táskámat gyors felkaptam, és a vállamra vettem. A recepciós lány furcsán nézett rám.
-Hová mész?
-Haza. Ahm… rosszul vagyok. – magyaráztam össze-vissza, de persze tudtam, hogy ez nem igaz. Egyszerűen csak haza szerettem volna menni, hogy otthon átadhassam magamat a csalódottságnak, és nyugodtan bőghessek egy sort.
A lány végigmért, majd gondolom, láthatott valamit rajtam.
-Oké, majd szólok, hogy rosszul lettél, és hazamentél, jó?
-Köszi. – válaszoltam, és már futottam is ki.
Csak az épületből jussak ki, hogy minél messzebb legyek Tőle! – gondoltam, majd gyors felszálltam egy buszra, és nemsoká otthon is voltam.
A táskámat ledobtam az ágyra, majd berohantam a fürdőbe, bevágtam magam mögött az ajtót, és nekidőltem. A hajgumi kicsit nyomta a fejem, így gyors kivettem, és a hajamat, pedig kicsit feltúrtam, hogy álljon valahogy, majd a tükörhöz léptem, megfogtam a kagylót, megálltam a tükör előtt, és mélyen bele néztem.
A fémkeretes tükörből egy sápadt, szeplős, zöld szemű lány nézett vissza rám. Beletúrtam a hajamba – csak úgy megszokásból. Ezt Rob-tól vettem át. Mikor láttam az interjúkon, hogy folyton ezt csinálja, én is rákaptam, persze nem direkt. A hajamnak világos-vöröses árnyalata volt, és kb. a könyökömig ért, vagy talán nem éppen odáig, de majdnem. Általában – mint ahogy ma is – az egészet hátrakötve szoktam hordani, vagy ha jó napom van, akkor kiengedem. Eredetileg egyenes szálú a hajam, de azért ez az állandó Londoni-pára nekem is betesz. Az esős napokon általában úgy szoktam kinézni, mint akit megrázott a 220. A tükör alatt lévő kis polcra néztem, ami tele volt mindenféle sminkcuccokkal. De hogy minek, azt nem tudom! Én magam nem nagyon szoktam sminkelni, csak akkor, ha valamilyen alkalom van, de mivel ez évente kb. 1-2x, fordul elő, ezért ezeket sem túl gyakran használom. A bőröm amúgy is tiszta, tehát alapozás sem kell túlzottan, meg ha esetleg a szeplőket szeretném eltüntetni, úgyis kudarcot vallanék. Ezek egyszerűen lehetetlen. Sosem voltam valami vékony – olyan anorexiás féle -, de azért kövérnek sem mondanám magamat. Az én 175 cm-emmel, szerintem az 58 kg az átlagos. De hát úgyis tök mindegy az egész, mert soha életemben nem érdekelt túlságosan, hogy ki, mit gondol rólam. Mindig is a saját utamat jártam, soha nem próbáltam utánozni senkit.Most, hogy így magamat vizsgálgattam a tükörben, rá kellett döbbennem, hogy én mekkora egy idióta vagyok! Mégis, hogy képzeltem azt, hogy esetleg, még ha nem is 100%-osan, de érdeklem Robert Pattinson-t?! Majd pont én, mi? – gondoltam szomorúan, és elfordítottam a fejemet a tükörtől. Jobb is ha nem nézegetem magamat túl gyakran. Szebb úgy sem leszek.

+

Mikor írtam, ezt a fotózást képzeltem: http://www.pictures.rpattinson.net/displayimage.php?album=58&pos=5

4.rész: Dohányzás

Ahogy az ajtó kattant egyet, én is megrázkódtam, és hirtelen úgy éreztem, mint aki álomból ébredt fel. Megráztam gyors a fejem, vettem egy nagy levegőt, és kimentem a szobából a folyosóra. Ott kezdtem csak igazán érezni a sokk utóhatását! A lábam még mindig kicsit remegett, a kezem szintén, és a homlokomon egy kis verejték volt. Le kell nyugodnom, és vissza kell mennem a pultba. – mondogattam magamnak, de a testem egyszerűen nem bírt engedelmeskedni. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem még vagy két dobbanás, és kiakad. De mindezek ellenére valahogy rábírtam a testemet a mozdulásra, és miközben a pulthoz igyekeztem, azzal nyugtattam magamat, hogy csak odáig kell kibírnom, és utána átadhatom magamat a sokkhatásnak. Így is tettem. Amint leértem, bevetettem magamat a székbe, felhúztam a lábamat, a kezemmel átfogtam, majd a fejemet a lábamba temettem, és lehunytam a szememet.
Mindez lehetséges?! Én valóban beszéltem Robert Pattinson-nal, kb. 5 perce? Vagy inkább úgy helyes ez a mondta, hogy: Robert Pattinson valóban beszélt velem 5 perce? Ez nem lehet a valóság! Az biztos. De annak kell lennie! Nem álmodom ez biztos. De akkor ez mégis, hogyan lehet? Mégis mi a fenét keresne Ő itt,… pont itt? És ugyan miért segített volna nekem? És ki volt az a nő vele? -jutott hirtelen megint eszembe. Sok kérdés kavargott a fejemben, és mikor épp nekiálltam volna, hogy mindre valamiféle racionális magyarázatot keressek, valaki megkopogtatta a pultot, jelezve, hogy ott van. Felnéztem, majd kötelességtudóan végeztem a munkámat az új vendég kapcsán.
És ez így is folytatódott a délelőtt további részében. A vendégek jöttek-mentek, így nekem időm sem maradt a gondolkozásra. Őt sem láttam többször a nap folyamán, és mire a műszakom lejárt – olyan 6 körül – már szinte teljesen biztos lettem bennem, hogy a reggel történteket csak képzeltem.
Épp pakoltam be a táskámba a könyveimet - amit két vendég érkezése között próbáltam olvasgatni - amikor a takarítók közül az egyik lány odajött hozzám a pulthoz.
-Figyu, ki tudnád vinni ezt a zsákot a nagykonténerhez? Sietnem kellene, és már így is régen lejárt a műszakom. Létszi. – kérlelt, és vállra kapta a táskáját, jelezvén, hogy indulásra kész. „Nekem is már rég lejárt a műszakom!” – akartam visszavágni, de az után rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy fél 7-re vagy 7-re érek haza.
-Persze. Menj csak. – válaszoltam, egy halvány mosoly kíséretében.
-Óh, köszi. Jövök eggyel! Majd meghálálom valahogyan, ígérem.
Hát hogyne! – gondoltam, mire a lány már ki is viharzott. Az órára néztem. Kb. még 10 percem, van, mire a váltásom megjön. Azt már kibírom. Belefér még ez a kivitel – döntöttem el, és megfogtam a nyakánál a zsákot.
A hátsókijáraton mentem ki, ugyanis a szálloda mögött volt egy nagy konténer, ahová a szálloda összes szemetét vinni szoktuk. Vagyis én nem olyan sokszor, mert nem nagyon bírom az ilyen eldugott, és kissé light-osan megvilágított helyeket. Az ajtó alig hallható nyikorgással lassan kinyílt, és én a konténer felé vettem az irányt. Annak a teteje már fel volt nyitva, nem tudom, ki jöhetett előttem, de neki nem kellett volna nyitvahagyni, az biztos. Nem az én dolgom végül is. – gondoltam, miközben belevágtam a zsákot, majd lecsuktam a tetejét. Az persze nagy kattanással zárult le, amitől - így a nagy csöndben -majd frászt kaptam. Leporoltam a kezemet, és csak úgy véletlenül baloldalra vetettem egy gyors pillantást. Ekkor azonban elállt a lélegzetem, és újfent a szívemhez kaptam, ugyanis nem voltam egyedül. A lépcsőn ült valaki.
-Jesszus… - szuszogtam, és ekkor vettem ki pontosan az alak körvonalát. A felismerés után megnyugodtam. Nem vagyok egyedül persze, de jobb is így. Az Ő társaságát mindig elviselném.
Hirtelen Ő is felnézett, és neki is először ijedség, majd meglepődöttség futott át az arcán.
-Jézus. – szólt Ő is. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. – magyarázkodott, és ekkor jöttem rá, hogy Ő attól ijedt meg, hogy én megijedtem.
Megköszörültem a torkomat, és a hangom után kutattam.
-Ahm, jól vagyok. Azt hittem nincs itt senki. – válaszoltam, és még mindig sebesen dobogott a szívem, csak most egészen más miatt.
-Elnézést. – kért megint bocsánatot, és egy nyúzott mosolyt dobott felém.
Milyen elgyötörtnek néz ki, - ekkor vettem csak észre -, majd alaposan megvizsgáltam. A kezében egy szál cigi volt.
-Ahm, kérsz? – kérdezte illedelmesen, mert gondolom kiszúrta, hogy azt nézem. Én meg megkukultam. – Ja, bocs, te még nem vagy 21, gondolom.
Egyből megtaláltam a hangomat! Micsoda?!
-22 vagyok. – mondtam morcosan. – És nem kérek, nem áll szándékomban, tüdőrákban meghalni. – jelentettem ki, de ekkor megtorpantam. Rob megdöbbent a szavaimat hallván, pislogott kettőt, majd egy gúnyos mosolyra húzta a száját.
-Te tudod. – válaszolta, és szívott egyet belőle, majd lassan kifújta. Még a gyér világítás mellett is láttam az arcán, hogy egy kicsit zokon vette. Elfordult tőlem.
Én lassan körülnéztem, hogy tényleg nincs-e más itt, de nem volt. Úgy döntöttem nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. – gondoltam, és elindultam felé.
A lépcső előtt álltam meg, pont Előtte.
-Meggondoltad magad? – kérdezte gúnyosan, és felvonta a szemöldökét.
-Nem. – válaszoltam én is csípősen.
-Akkor? – nézett rám kérdőn. Miért ilyen bunkó? – gondoltam, és megpróbáltam leolvasni az arcáról. Ekkor azonban megpillantottam az iszonyú nagy karikákat a szeme alatt, amik arra utaltak, hogy valószínűleg már hetek óta nem aludt egy igazit.
Megsajnáltam, és minden dühöm elpárolgott.
-Miért csinálod ezt? – bukott ki belőlem a kérdés meggondolatlanul, és a cigi fele böktem.
Követte a pillantásomat, majd újra beleszívott.
-Mert megnyugtat. Egyéb óhaj? – kérdezte, és kifújta a füstöt, egyenesen a képembe. Köszi – gondoltam, és próbáltam elhessegetni a füstöt, mert majd’ megfulladtan tőle. Furcsán nézett rám, majd megfogta a kezemet, és elhúzott a füst elől maga mellé. Csodálkozva rápillantottam.
-Elnézést. Ez bunkóság volt. – mondta halkan, és eldobta a cigit, majd lehunyta a szemét, és megdörzsölte a kezével azt.
A mellette kimaradt kis helyet fixíroztam, és arra gondoltam, vajon bánná-e ha leülnék mellé?
Felsóhajtott, és megvakarta a haját.
Én meg úgy döntöttem lesz, ami lesz, mellé ülök. – gondoltam, és lehuppantam a lépcsőre.
-Semmi baj. – válaszoltam halkan, és rápillantottam.
-Hosszú napom volt. – magyarázta. – Tudom, hogy ez nem mentség. – tette hozzá, de még mindig nem nézett rám. Én meg csak a profilját vizsgáltam.
-Nem probléma. – ismételtem magamat, és vettem egy nagy levegőt. – Nem kellene itt lenned egyedül. – bukott ki megint belőlem.
Rámpillantott, és elmosolyodott.
-Én egy felnőtt férfi vagyok. Neked nem kellene itt lenned egyedül. – válaszolta, és felém bökött az állával.
Én is elmosolyodtam.
-Igaz. – helyeseltem, és vele együtt nevettem. – De valakinek a szemetet is ki kell vinnie.
-De nem neked.
-Mert? – néztem rá furcsállva.
-Bárki megtámadhatna itt.
-Téged talán nem? Vagy most, amikor veled vagyok?
-Megvédenélek. – magyarázta, és szélesen elmosolyodott. Ő is tudta, hogy ez nem igaz.
-Egyezzünk meg abban, hogy egyikünknek sem kellene itt lennie, oké? – kérdeztem.
-Benne vagyok. – válaszolta, még mindig mosolyogva. Olyan jó volt látni, hogy végre eltűnt az arcáról az a nyúzott maszk!
-Csak egyedül akartam lenni. – magyarázta a ki-nem-mondott „Miért vagy itt?” kérdésemre. – Ahogy mondtam hosszú napom volt. Odabent meg mindig jön-megy valaki. Egy kis nyugira vágytam.
-Miért volt hosszú napod?
-A forgatásról jövök. – válaszolta reflexszerűen, majd hirtelen rámpillantott, és szemében ijedséget láttam. Én pökhendien felnevettem.
-A forgatásról? Miért talán valami színész vagy? – kérdeztem.
Nem igaz! Már megint kezdem! Miért teszek, úgy, mintha nem tudnám pontosan, hogy ki is Ő? Talán félnék, hogy ha megtudná, hogy én is egy újabb rajongója vagyok, akkor elszaladna előlem?
-Olyasmi. – válaszolta, engem fürkészett.
-Milyen filmben játszol, te nagy sztár? – kérdeztem gúnyosan, és már ismét ledorgáltam magamat. Ezt azonnal hagyd abba!
-Ahm, a Bad Mother’s Handbook-ban. – válaszolta egy kis gondolkozás után. Vajon direkt nem a Twilight-ot mondta?
-Sajnálom, még nem láttam. – Mintha igaz volna!
-Semmi baj. – nyugtatott meg, és nekem hirtelen eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megemlíteném, csak úgy „véletlenül”, hogy „Nem téged láttalak a Twilight-ban?”. Kíváncsi lennék, mit válaszolna.
-Majd bepótolom. – mondtam, és rávigyorogtam. Ő meg vissza rám. – Fáradtnak tűnsz. – állapítottam meg hirtelen, mert megint a szemére néztem.
-Ahogy mondtam az is vagyok.
-Szerintem menj, feküdj le egy kicsit. – ajánlottam.
-De jó itt ülni. – szólt, és felnézett az égre. – Itt minden olyan nyugodt.
-Igen, és büdös. – mondtam a konténer felé bökve. Felnevetett.
-Ez igaz. – válaszolta nevetve, és megint megdörzsölte a szemét.
-Szerintem menj. – mondtam nyugtató hangon, és aggódva rápillantottam. Tényleg nagyon rosszul festett! Kb. úgy, mint aki mindjárt elalszik és lefordul a lépcsőről.
Ekkor azonban hirtelen megszólalt Rob telefonja a farmerzsebéből. Ő is felkapta rá a fejét, akárcsak én, majd gyors elővette.
-Kris… - motyogta, és pislogott kettőt. Az arcáról, mintha az eddigi álmosságot teljesen letörölték volna, sőt még a szeme alatti karikák mérete is mintha csökkenne. Amint megpillantotta a kijelzőt, és azt, hogy ki hívja, az álmosság legkisebb jelét is elfújta a szél.
Sürgetően rámpillantott.
-Én visszamegyek. – mondtam kicsit sértődött hangon, de mivel ő nem ismert még így nem érezhette ezt rajtam.
-Oké. Szia. – lökte oda a kétszavas választ, és felkattintotta a telefonja tetejét. – Na, szia. –szólt bele, és én hirtelen úgy éreztem, mintha ott se lennék.
Morcosan felálltam, és betrappoltam a szállodába.
Ott benn egy eddig ismeretlen érzés fogott el. A féltékenység érzése teljesen átjárta a testemet, és ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy valakiről eddig nagyon elfeledkeztem. Ő pedig nem más, mint Kristen Stewart.

3.rész: A 16-os szoba

Egy újabb unalmas nap. Vagyis nem is egy újabb, hanem a legunalmasabb az egész héten. Hétfő… - gondoltam az ágyban fekve, és a másik oldalamra fordultam. – Gyűlölöm a hétfőket. Ez a hét legrosszabb napja, mert ezen a napon nincs egyetem, ugyanis egyetlen órát sem vettem fel a napra. Én hülye… De most legalább kapóra jött. Úgyis én helyettesítem Katy-t a szállodában. Jajj, ne a szálloda… Jutott hirtelen eszembe. Egész nap a szállodában fogok ücsörögni a pult mögött, és egy nagy szikrázó mosollyal kell fogadnom minden vendéget. Az ücsörgés talán még menni fog. Tanulok max. Úgyis azt szoktam csinálni minden hétfőn. Na de a mosolygás… Az már más téma. Nem ígérek semmit, de megteszek minden tőlem telhetőt. Vigyorgok majd, mint a vadalma. Döntöttem el. Vettem egy nagy levegőt, szokásomhoz híven megcsodáltam a mellettem függő Rob Pattz képet, ami után még másodpercekig zavart voltam, majd a fürdő fele vettem az irányt. Mindig a hétfői napokon jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy ilyen hosszú hajam van. Ennek a viselése könnyű. Felkötöm, és kész is vagyok a reggeli hajcsinálással. Ekkor eszembe jutott az, amikor még pár éve rövid hajam volt, egészen rövid. Milyen rossz volt! – gondoltam – Minden nap ki kellett vasalnom, hogy valami emberi formát hozzak ki belőle. Ez után döntöttem úgy, hogy inkább maradok a hosszú hajnál. Mint minden nap, most is hátrafogtam az egészet, és egy piros hajgumival megkötöttem. Ennyi, ami tőlem telik. – gondoltam – Meg amúgy is… Miért cicomáznám magamat hétfőn? Senkinek nem áll szándékomban tetszeni hétfőn. Vagyis nem is csak hétfőn! Egyik nap se. Az egyetemen többnyire már minden pasit láttam, és ha az eddigi 2 év alatt nem találtam meg a nagy őt, akkor nem hiszem, hogy ez változni fog, most az utolsóban. Az egyetemen kívül meg általában senkivel nem szoktam találkozni, egyenest hazajövök, tehát még egy ok arra, hogy nem foglalkozzak annyit magammal. Felesleges cécó lenne az egész. – Zártam le végül a magamban folytatott elmélkedést, és kimentem a fürdőből. A szobámban gyors beágyaztam, majd felkaptam magamra a ruháimat – miközben nem is figyeltem, hogy mi illik össze mivel – majd bezártam magam mögött az ajtót, és kilépetem az emeletes házból. Az eső természetesen zuhogott. Naná, hisz Londonban vagyok, az Istenért! Itt inkább az a fura, ha nem esik. Ahogy Bella mondaná – csak kicsit átfogalmazva: Londonban azt nevezik jó időnek, amikor nem esik az eső, vagy nincs pára. Na, ez aztán a ritka eset, ami kb. egy héten, egyszer fordul elő, de akkor is, csak ha szerencsém van. Így hát gyors felhúztam az esernyőm, és kiléptem a járdára. Remek. És persze nekem ilyenkor nincs egyetem, amikor tök hamar beérnék, nagyobb elázás nélkül, Nem, persze, nekem ilyenkor kell a szállodába mennem. Igaz az sincs annyira messze, max fél óra gyalog. 20 perc, ha sietek. De addigra meg teljesen el fogok ázni. – Gondolkoztam, de ekkor hirtelen egy helyi busz fordult be, az emeletes háztól nem sokra lévő megállóba. Lehet, hogy néha a véletlen a kezünkre játszik? Gondoltam, és gyors a busz felé futottam. A szálloda mellett nem sokkal van egy megálló. Én biztos nem gyalogolok el odáig.
A buszon megvettem a jegyet, és legelölre beültem, a sofőr mögé. Fura, el is felejtettem, mennyire szeretek buszon utazni… Olyan kényelmes – gondoltam, majd elhelyezkedetem az ülésen, és bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Elindítottam egy számot, és kimeredtem az ablakon.
Azonban egy jó 5 perc múlva már ott is voltam a szálloda körül, így megköszöntem a fuvart a sofőrnek, és kelletlenül kiszálltam a zuhogó esőbe. Egy sprintet levágtam a szállodáig, ahová végül is csurom vizesen érkeztem meg. Az ajtóban álló portás furcsán méregetett, így inkább nem is gondoltam arra, hogyan festhetek, de azért el tudtam képzelni: kipirosodott arc, orr… össze-vissza szétment haj, és persze a szipogás. Remek.
Így inkább az udvariaskodás helyett gyors a pult mögé álltam, és keresni kezdtem a nekem hagyott listát. Ezt az egyik mögöttem lévő fiókban találtam meg, majd elolvastam, és úgy döntöttem ideje hozzálátni a munkához. Megkértem a harmad helyettest, hogy álljon be helyette a pultba, még meg nem csinálom azokat, amik a listán vannak.
- Akkor biztos nem baj? – kérdeztem udvariasan, habár nem nagyon érdekelte a válasz. Hisz nem tudok 2 helyen lenni egyszerre. Valakinek takarítania is kell.
- Nem, dehogy semmi baj. – nyugtatott meg a helyettesem. Inkább ül itt a pultban fél napot, minthogy takarítania kelljen.
Ekkor azonban a hivatásos takarítóbrigád jött fel az alagsorból, és éppen nagyban vihorásztak, meg sugdolóztak. Rajtuk is észrevettem azt, amit mindenkin, mióta belépetem a szállodába. Mindenki olyan más. Olyan normális. Úgy értem, eddig például a portás csak akkor állt be a helyére, ha épp jött egy vendég, vagy a főnök. A személyzet úgyszintén. Most pedig mindenki pedánsan viselkedik, mindenki a helyén van, és csinálja a dolgát. Fura, nagyon is fura – gondoltam. Vajon mi történhetett? Miért viselkedik mindenki úgy, mint akik a tökéletes szálloda képét akarják kelteni? Mi okuk lehet rá?
Talán itt a főnök valahol, és figyeli őket? – gondoltam. – Nem. Az nem az ő stílusa. De akkor meg mi van?
Jobb lesz, ha megkérdezek valakit, mi folyik itt. Döntöttem el, és a fiatal lányokból álló takarítókhoz indultam. Megálltam nem messze tőlük, és a tervemet inkább módosítottam, arra, hogy kihallgatom őket. De ez nem ment olyan egyszerűen. Mind nagyon izgatottak voltak, és össze-vissza fecsegtek. Ahogy ki tudtam venni, egy bizonyos emberről beszélnek. Egy férfiról. Ezt a „Nem tudom, hogy lehet valakinek ilyen jó felsőteste...” kezdetű mondatból szűrtem le, ami úgy folytatódott volna, hogy „…még mindig nem hiszem el, hogy…”-de ekkor egy másik belevágott, hogy ő sem hiszi el. De az végül is nem derült ki, hogy mit nem hisznek el…
Ettől nem lettem okosabb. – gondoltam, és végül úgy döntöttem feladom az arra tett próbálkozást, hogy megértse a párbeszédük lényegét. Csak annyit sikerült leszűrnöm, hogy valami pasiról beszélnek. Biztos tegnap volt valami film, és abban ő volt a főszereplő. Zártam le ezt a témát magamban, és a takarító rongyommal, valamint a flakonnal együtt elindultam a lift felé. Azzal – miután egy sort bénáztam a gombokkal – egyenest a 2. emeletre mentem, a 22 számú szobába, ugyanis ma azt kellett kitakarítanom. Pontosabban nem is a szobát, hanem a mosdót részét. De jó. Még, jó, hogy nem a WC-t kell sikálnom… Na de semmi panaszkodás! Örülj, hogy van egyáltalán valamiféle munkád! – korholtam le magam, és a fürdő fele vettem az irányt a szép szállodaszobában. Becsuktam magam mögött az ajtót, bedugtam a fülhallgatókat, és lélekben felkészültem egy órás unalmas takarításra. El fog ez telni hamar. – Biztattam magam – Kb. 12 dal, és letelik az az egy óra. Bizonygattam, és a kagyló fölé hajoltam, majd súrolóporral kezdtem el sikálni. Közben azonban a gondolataim akaratlanul is elszabadultak, és megint visszatértek az előtérben látottakhoz, és ekkor hirtelen megvilágosodtam. Az emberek a szállóban pont úgy viselkednek, mint például amikor egy családhoz, valami rokon érkezik, és azok a legjobb benyomást szeretnék mutatni, azt, hogy ők a tökéletes család. Igen, pontosan. A főnök miatt biztos nem lenne ez. Ez valami más miatt van… Vagy valaki más miatt. Jöttem rá hirtelen. Ekkor azonban már jó 45 perce dolgoztam megállás nélkül a fürdőn, így az már csillogott - villogott. Na de… - folytattam tovább a gondolatmenetem, miközben már a holmiijaimat szedtem össze – Akkor meg ki miatt lehet ez? Ki lehet annyira fontos, hogy miatta ezt csinálják? Mert az biztos, hogy valami nagy ember lehet… Talán egy igazgató, vagy valami menő üzletember. Tudtam le ezzel a magamnak fel tett kérdésem, majd átkapcsoltam egy másik számra a telefonomon, magamhoz vettem a ruhát, és a flakont, majd kinyitottam a fürdő ajtaját. Pontosabban nem is én nyitottam ki, hanem valaki előttem, nyitotta ki. Erre rácsodálkoztam, és örültem, hogy az ajtó nem befele nyílik, mert akkor most jól képen vert volna.
Amikor azonban az ajtóban állót megpillantottam, azt, aki kinyitotta az ajtót, hirtelen sebesebben kezdett el verni a szívem… Csak néztem, kidülledt szemekkel, a szám kicsit elnyílt, és mintha szaporábban is kezdtem volna kapkodni a levegőt. Egy halk olyan sípolásféle hang is kijött még a torkomon, majd érezni kezdtem, ahogy nyirkosodik a homlokán, a kép mintha homályosulni kezdene, és végül az ájulás.


Mikor lassan újra kinyitottam a szememet, és érzékelni kezdtem a körülöttem lévő dolgokat, semmit nem értettem. Egy ágyban feküdtem abban biztos voltam. De hogy hogy kerültem oda, és mit kerestem ott, arra már nem tudtam emlékezni. Az utolsó emlékem az volt, hogy végeztem a fürdőszobában, és elindultam kifelé onnan. Kinyitottam az ajtót, és akkor… De nem, az nem lehet. Világos, hogy csak a fantáziám szórakozott velem. Hisz az lehetetlen… Gondoltam, és lassan pislogtam kettőt, csak úgy próbaként. Majd kb. 5 másodpercre lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, vettem egy nagy levegőt, és gyors felültem az ágyban.
-Óvatosan… - hallottam a hangot, ami valószínűleg mellőlem, jöhetett, majd újra megszédültem, és visszazuhanni készültem az ágyba. De ekkor hirtelen valaki megfogott, és bár ügyetlenül, de úgy fogta meg a karomat, hogy ne tudjak visszafeküdni. Na, jó. - gondoltam - Világos, hogy kicsit sokáig alszom. De miért nem ébredek már fel? Futott át az agyamon, majd lassan kinyitottam a szemem Ekkor azonban egy aggódó, és nyugtalan szempárral találtam szembe magam. Az Ő szeme volt… Nem! Ez nem lehet! Hogy lehetséges ez?! Robert Pattinson itt?! Velem? – gondoltam, és pislogtam kettőt a nagy felismerésre.
-Ahm… - kezdte kicsit zavartan Rob, és az ágy alá nyúlt, legalább is nekem úgy tűnt. – Vizet? – kérdezte azzal a fura angolos akcentusával.
Zavartan néztem vissza rá. Ez nem lehet a valóság. Csak álmodom. Ezer százalék. – győzködtem magamat – De ha ez egy álom, miért ne élvezhetném ki?
-Mi…? – kezdtem volna, de a hangom elcsuklott. Úristen! Hogy merek én Robert Pattinson-hoz szólni?!
Összeszűkült a szeme. Látszott rajta, hogy zavarban van, vagyis nem is zavarban van, hanem zavart. Nem tudja, mit kell csinálni ilyen helyzetben.
-Elájultál. Azt hiszem. – magyarázta. Istenem. Ugyanolyan a hangja, mint amilyen a youtube-on nézett videókban is. Milyen nagy a képzelőerőm! Ez igen!
Ez megint váratlanul ért. Elájultam? Én?! Biztos nem. Soha nem voltam az az ájulós fajta.
-Hogy? – krákogtam egy sort, és végült ezt az egy értelmes szót sikerült kipréselnem magamból.
Úgy döntött ezt a kérdést elengedi a füle mellett.
-Vizet? – helyette inkább megint megkínált. A kezére néztem, amiben egy fél l-es ásványvizes üveget tartott. Nyeltem egyet, és végre kimondtam normális hangon egy szót.
-Köszönöm. – sóhajtottam, és elvettem tőle a vizet. Levettem a kupakját, és belekortyoltam. De jól esett! Vagy 2 dl megittam egy szuszra, miközben Ő még mindig gyanakodva figyelt. Gondolom attól tartott, hogy megint visszazuhanok. – Jól vagyok. – nyugtattam meg hirtelen, mert nem akartam az arcán ezt a furcsa zavaros tekintetet látni. Elengedte a karom, amit azért fogott, hogy nehogy visszaessek. Gyors odanéztem, ahol a keze volt, majd vissza az arcára. Ez nem volt túl jó ötlet, ha azt szerettem volna, hogy ne dőljek vissza eszméletlenül az ágyra. Gyorsabban kezdtem el venni a levegőt. Ez nem lehet igaz. Még az álmomban is gyönyörű. Habár be kell vallanom, hogy ha álmodok róla, akkor az álmaimban nem szokott megborotválkozva lenni. Ez a fura különbség egyből magamhoz térített, és hirtelen rájöttem, hogy nem is álmodom. Ez itt a valóság! Itt áll mellettem Robert Pattinson, és én meg úgy viselkedem, mint valami idióta. Ideje felkelni. – döntöttem, el, és lemásztam az ágyról. Rob kicsit hátralépett, de azért még mindig furcsállva nézett rám.
-Biztos? – kérdezte, és nekem kb. fél perc múlva esett le, hogy az előző megnyugtatásomra kérdezett rá.
-Igen. – mondtam nyugodtan, és próbáltam nem tenni hirtelen mozdulatokat, hogy ez igaz is maradjon. Vettem egy mély lélegzetet, és nyeltem egy nagyot. Ezután kb. 1 percig egyikünk sem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy zavarban van. Az egész helyzettől. – A víz. – jutott eszembe hirtelen, és nagy léptekkel elindultam felé, hogy visszaadjam neki azt, miközben végig csak az arcát figyeltem. Még mindig ez a gyanakvó arc… - Köszönöm szépen. – mondtam, és visszaadtam neki.
-Elájultál. – ismételte meg, amit már korábban is mondott. Mintha szükségem lenne emlékeztetőre!
-Azt hiszem. – válaszoltam, és magamra csodáltam, hogy milyen normális a hangom. Lehet, hogy még mindig azt hiszem, álmodom? Ha meg igen, akkor azt csinálok, és mondok, amit csak akarok, nem igaz? Megvakartam a homlokom, és éreztem, milyen ragacsos. Ekkor eszembe villant, hogy milyen iszonyatosan nézhetek ki. Jézusom…
Rob várt, úgy tűnt, arra, hogy folytassam a mondatom.
-Ahm… keveset ettem ma. Vagyis semmi. – javítottam ki magam. Milyen jól tudok hazudni! Újfent magamra csodálkoztam. De mégis mit mondhattam volna neki? Hogy Tőle ájultam el?
Úgy tűnt nem fog válaszolni. – De mostmár jó vagyok, nem fogok az ágyra zuhanni… - próbáltam megnyugtatni, de még mindig ugyanúgy nézett, mint mikor a vizet kínálta. – Sokszor elő szokott velem fordulni. Nem nagy szám. – mondtam, és vettem egy nagy levegőt. Nem válaszolt. Kifújtam a levegőt, amit idáig benn tartottam, és még mindig Őt néztem. Pár másodpercig az arcomat fürkészte – ekkor én próbáltam valamelyest eltakarni -, de végül pislogott kettőt, és másfele nézett, majd kissé elmosolyodott. Na végre!
-Az jó, mert elég ijesztő voltál. – vallotta be.
-Sajnálom. – mondtam bocsánatkérően.
-Semmi baj. De… ahm… egyél valamit majd, oké?
-Hogyne. – hagytam rá. Mintha tudnék enni valamit is ezek után!
Újabb zavart csend. Én Őt néztem, míg ő próbált másfele nézni, és hirtelen a hajába túrt. Istenem! Ez a mozdulat! Még jobb, mint a videókon. Vett egy nagy levegőt, és körbenézett a szobában. Ekkor az arckifejezése megváltozott.
Olyan volt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami fontos dolog, amit elfelejtett, vagy mintha rácsodálkozna valamire. Hirtelen merően rám nézett, olyan átható pillantással, hogy azt hittem mindjárt elfordulok. Furán méregetni kezdett, és úgy tűnt vár valamire. Mintha arra várna, hogy valamit csinálni fogok… Még mindig ez az ájulás?! Ideje, elterelni a figyelmét. Döntöttem el.
-Ahm, amúgy én itt dolgozom. – magyaráztam. – Takarítok. – mondtam, de ezt inkább legszívesebben visszaszívtam volna. Micsoda égés!
Levette rólam a pillantását, és hirtelen elmosolyodott.
-Én meg vendég vagyok. Ahm… Nem rég érkeztem. – magyarázta Ő is.
-Remek. És a ez a szobád. A 22-es. – mondtam. Miket beszélek én itt össze-vissza?
Ekkor az arca megint zavart lett. Ez meglepte.
-Nem. A 16. – szólt.
-Ez a 22-es.
-De hát azt mondták, hogy a 3. emeleten 4. szoba jobb oldalról. – magyarázta.
Nekem egyből leesett mi a baj.
-Ez… ahm… a baloldal. – szóltam csendesen, és próbáltam nem kioktató hangnemben mondani. Neki is leesett.
-Lehet, hogy tényleg jobb oldalt mondtak. – gondolkozott el hirtelen, majd zavarba jött. Istenem. Milyen édes, amikor zavarban van... Most legszívesebben odamennék hozzá, és megölelném, csakhogy ne legyen már ilyen szégyenlős. Ekkor meglepődtem – ismét saját magamon. Hát ez az! Miért nem kezdek el visítozni, hogy itt van velem szemben Robert Pattinson, és miért nem rohanok oda hozzá autogramot, vagy egy közös fényképet kérni? Miért nem viselkedem normálisan? Miért játszom meg magam úgy, mintha nem is ismerném, és mintha csak egy egyszerű vendég lenne? Ez a felismerés megzavart.
-Hoppá, akkor sajnálom. – mentegetőzött. – Lehet, hogy még gyakorolnom kellene melyik a jobb, és melyik a bal oldal. – viccelődött.
Elmosolyodtam. Nem azzal a szükségszerűen kreált vigyorral, hanem azzal a mosollyal, amit már nem is tudom mióta nem érzetem az arcomon. Ő is elmosolyodott, és kivillantotta felső, tökéletes fogsorát.
-Akkor azt hiszem, én megyek is. – szólt, és kihúzta a gurulós-táskája fogóját. Én csak most vettem észre, hogy egy bőrönd, és egy oldalt táska is van mellette.
-A jobb oldalra. – ugrattam, és furcsálltam, hogy miért vagyok ilyen merész.
-A 16-osba. – folytatta Ő is, és megint egymásra vigyorogtunk.
Láttam, hogy szerencsétlenkedik egy sort, ugyanis nem tudta a bőröndjét is fogni, meg az oldaltáskáját is magára rakni.
-Segítsek? – ajánlottam, még mindig az arcomon maradt vigyorral, és mellé léptem.
-Annak nagyon örülnénk. – szólt hirtelen egy ismeretlen hang, és én a hang irányába fordultam. Az ajtóban egy 35 év körüli, szőke, vállig érő hajú nő állt, aki egy fekete elegáns nadrágban, és egy kosztüm-felsőben volt. Rob is ránézett, de ő nem csodálkozva. – Végre, hogy megtaláltalak. Ez itt a baloldal. Én azt mondtam jobb, és 16. Nem, pedig bal, és 22, Rob! – korholta le Őt, ez az ismeretlen nő, mintha csak egy kisgyerek lenne. Miért nem vág vissza, hogy „Neked nem tök mindegy?!” ?
Helyette, csak egy bocsánatkérő mosolyt villantott a nőre, de ez nem szívből jövő mosoly volt.
-Tudom. - válaszolt kurtán.
-Mostmár mindegy. – szólt a nő, és ekkor úgy tett, mintha csak most venné észre, hogy én is ott vagyok. – Maga meg segíthetne. Ezt a bőröndöt vigye a 16-osba.
Kérem, vagy valami?
-Ahm… - szóltam zavartan – Hogyne. Viszem. – nyúltam is a bőröndért, de ekkor a szálloda egyik londinere elkapta a kezemet, és felvette a kezébe a bőröndöt.
-Hagyd csak. Majd én viszem. Inkább menj vissza a pultba, már keresnek. – szólt, és elindult a táskával.
-Nekem mindegy ki viszi be, csak haladjanak, kérem. – szólt ismét ez az ellenszenves nő. Mit keres ez itt Rob-bal? Jutott hirtelen az eszembe. – Mi, pedig megyünk is. – mondta, és intett Rob-nak, hogy kövesse. Ő felkapta magára az oldaltáskáját, és szó nélkül elindult, miközben valamiféle zavar jelent meg az arcán. Amit már korábban is láttam. Vissza se nézett, miközben kiment. Az ellenszenves nő, még mielőtt Rob után ment volna, furcsán méregetni kezdett, akárcsak Rob az előtt. Mintha ő is várna valamire. Végül úgy döntött, szó nélkül elmegy, köszönni persze még továbbra is luxus. Én gyors az ajtóhoz futottam, és elbújtam a fal mögé, de mivel az ajtót nyitva hagyták, hallottam őket, amint a szobába mennek, és beszélgetnek. Az ellenszenves nő, valószínűleg elővette a telefonját, vagy valamit, mert hallottam, ahogy valami el kezd pittyegni. Szórakozottan, mint akinek, muszáj kérdeznie valamit, pedig nem is érdekli a válasz, Rob-hoz szólt.
-Legalább ez is egy rajongó volt? – kérdezte, sóhajtozta.
Rob nem felelt egyből. Erősen a falhoz tapadtam, hogy még egyszer, és valószínűleg utoljára halljam a hangját.
-Nem… - motyogta, és úgy hangzott, mintha oda se figyelne, hanem valahol máshoz járna gondolatban.
-Nem? – horkant fel, meglepetten a nő, majd nevetni kezdett. – Furcsa. – állapította meg végül, és már hallottam, hogy az ajtót készülnek csukni.

-Az… furcsa. – szólt Rob csendesen, elgondolkozó hangon, majd bevágták az ajtót maguk mögött.

2.rész: A gyűlés

Péntek. Az egyik kedvenc napom. Hogy miért? Egyszerű: mert a hét utolsó napja. A szokásos időben keltem fel, fél 7-kor. Általában nem szoktam, de most megreggeliztem. A fürdőben normális külsőt csináltam magamnak, és éppen indultam ki a házból, mikor megszólalt az ajtócsengő. Kinyitottam az ajtót, és a postás állt az ajtóban. A keze tele volt mindenféle papírokkal, úgy tűnt egy rossz mozdulat és minden kirepül a kezéből.
-Jó reggelt! – köszönt vidáman, és kicsit szuszogva is. Nem lehetett egyszerű az ő korában felmászni a 3.-ra.
-Jó reggelt. Tudok segíteni? – kérdeztem udvariasan és a kezében lévő papírkötegre, néztem.
-Óh, köszönöm kedvesem. Ebből, és ezekből itt a bal kezemben vegyél ki egyet. -Reklámújságok. – magyarázta, mire én kivettem őket. – Így is tele van a postaláda ezekkel, nem fért több, ezért is hoztam fel.
-Majd kiürítem, köszönöm. – válaszoltam, és az órámra néztem.
Értette a célzást.
-Persze, persze. Sietsz valahová. Menj csak nyugodtan.
-Köszönöm, viszlát. – intettem búcsút, és leszaladtam a lépcsőn kezemben az újságokkal. Csak a szokásosak voltak. A hozzám legközelebb lévő szemetesbe ki is dobtam őket.
-Dylan! – hallottam a hátam mögül jövő kiabálásokat. A fenébe! Hol van a fülhallgatóm? – Dylan!
Kelletlenül megfordultam, és bevártam őket.
-Csoda. Most, hogy-hogy nem hallgatsz zenét? – gúnyolódott Sarah.
-Nektek is szia. – válaszoltam.
-Ja,… szia. Szóval?
-Nem tudom. – adtam a közömbös választ. Hogy miért nem hallgatok zenét? Jó kérdés! Mert hülye vagyok, és nem vettem elő.
-Képzeld. Unokatesóm hívott, hogy szerzett hétvégére 5 ingyen belépőt abba az új klubba, ami nemrég nyílt. Azt hiszem most lesz a megnyitója. Hatalmas buli lesz. – magyarázta Boonie lelkesen. Hová akar kilyukadni?
-Remek. – morogtam értetlenül. Nézett rám, mint aki vár valamire.
-Hahó! Ez meghívás volt. Gyere te is! 3 jegyet lepasszolt nekem. Azt mondta bárkit, vihetek, és én rád gondoltam.
-Ez az. Tök jó lesz. – szólt bele Sarah. – Én is megyek.
-Ahm… - gondolkoztam egy gyors kifogáson. Miért nem jut eszembe semmi?
-Na… Ne kelljen már kéretni…
-Dolgoznom kell. – Ez az!
-Hétvégén?
-Igen, ahm…A pultos csaj, Katy, elutazik valahová. Nekem kell beállnom helyette.
-Ajj, pont ezen a hétvégén?
-Sajna. – válaszoltam, és egy bocsánatkérő mosoly-féleséget préseltem ki magamból.
-Tényleg kár. – mondta keserűen Bonnie. – Pedig tényleg tök jó lesz.
-Elhiszem. – Azt kétlem. Én és a bulik? Már rég nem illünk össze…
-Nah, akkor majd máskor.
Erre inkább nem mondtam semmit, nehogy olyasmit ígérjek, amit nem tudok majd később betartani. Vagy nem akarok, betartani. Ekkor már az egyetemnél jártunk.
-De utálom az ilyen korai órákat. – jegyezte meg, gondolom témát váltva Sarah.
-Nekem minden nap van ilyenkor órám. – mondtam.
-Az gáz. Nekem csak szerdától. De azt is alig bírom.
-Gyertek már. Nem szeretnék elkésni. A tanár folyton úgy néz a későkre, mintha valami nagy bűnt követett volna el az illető.
-Ja, pedig neki nem tök mindegy? – morgolódott Sarah.
-Szerintem menjünk. – zártam le a témát.
Az órák a normális kerékvágásban zajlottak le. Az utolsó után egyből rohantam a szállóba, nehogy onnan is elkéssek. Mikor bementem nem láttam sehol Katy-t. Ez fura.
-Halihó! – kiáltottam, csakhogy végre valaki észrevegyen.
-Katy az alagsorban pletykál. – szólt egy londiner.
-Óh… - Nem meglepő. – Ahm, nem hagyott itt nekem valami féle listát?
-Nem tudom. Jut eszembe, ha még nem tudtad, szólok, hogy olyan 5 körül lesz egy gyűlés a nagyteremben. Karl szeretne valamit megbeszélni velünk. Azt mondta fontos.
-Nem tudtam. Ahm, köszi. – válaszoltam, és lepakoltam a táskámat egy fotelba. El tudom képzelni milyen „fontos” dolog lehet. Már ismertem az ilyen gyűléseket. Az egész arról szól, hogy Karl mindenkit odacsődít a terembe, és fél óráig beszél valami lényegtelen dologról. Mióta itt dolgoztam, csak egyre mentem el, de az is elég volt.. Azon éppen arról volt szó, hogy egy másfajta mosóport veszünk ezen túl, ami ugyanolyan jó, de olcsóbb, mint az addigi. Mondjuk azért kíváncsi, lennék ezen a gyűlésen is valami hasonlóan érdekfeszítő témáról lesz-e szó…
Katy 10 perc múlva végre valahára elmondta, hogy mit kell ma csinálnom. Hasonló, mint tegnap. Már unom. De azért kötelességtudóan elmentem, és mindent megcsináltam, ami a listán volt. Ma azonban hamarabb kész voltam, pedig még később is kezdtem el. Már fél 5 körül végeztem mindennel, és mivel eszem ágában sem volt ott maradni az „érdekes” gyűlésen, ezért gyors kisurrantam a hátsó ajtón. Hazaérve ettem egy kicsit, tanultam, és TV-ztem. Persze ezekkel is hamar végeztem. Nem tudom mi van ma velem. Lehet, hogy sziperszónikus sebességre kapcsoltam. 8 óra fele, befeküdtem az ágyamba, és a laptopomon elkezdtem nézni a New Moon-t, és arra gondoltam, milyen jó, hogy még múlt héten letöltöttem. 10 óra fele lett vége, és én magamra húztam a takarót, majd aludni próbáltam, miközben még az utolsó jelenetek jártak a fejemben, és persze Bella szavai: „Jake… I love you. So please, don’t make me choose…’Cuz it’ll be him... It’s always been him.” Majd arra gondoltam, ha mellettem lenne Edward, nekem eszembe, se jutna Jake-en gondolkozni. Micsoda hülyeség!


A hétvége végtelenül unalmasnak ígérkezett. Azért, mert egyrészt sokat kellett tanulnom, másrészt, ha nem tanultam semmi ötletem nem volt, hogy mivel foglaljam el magam. Szombat délután Bonnie felhívott, de csak, hogy megkérdezze utoljára, hogy biztos, hogy nem megyek-e. Én megint visszautasítottam, de nekik jó bulizást kívántam. Nem akartam ünneprontó lenni. Persze vasárnap délután sem hagytak nyugton, akkor ugyanis Sarah hívott, hogy a tegnap esti buli minden részét elmesélje. Nem tudtam eldönteni, hogy miért, de arra tippeltem, hogy azért mondja ezeket, hogy lássam milyen, jól szórakozott, és, hogy sajnáljam, hogy én meg nem mentem. Hát… Ez nem jött be neki. A bulizás nem az én stílusom. És ahogy elmesélte nagyon sokan voltak, alig volt hely táncolni. Akkor meg mi értelme? Én azt hittem, hogy az „iszunk, pasizunk, hű de menők vagyunk”-féle bulikból már régen kinőttünk. Úgy tűnik mégsem. De ettől függetlenül mondtam az „Áh!”-kat meg az „Óh!”-kat a kellő helyen. Majd mikor kb. fél óra beszéd után, befejezte a mesélést, én hálát adtam az égnek, hogy nem mentem.