Roblan's story

6.rész: James és Tobias

Szerda. Remek. A hét talán egyik legunalmasabb napja. Az egyetemen a lehető legunalmasabb órák voltak, amik csak lehetnek. De nem probléma. Kibírom. Hisz ki kell bírnom.
A csodálatos kommunikációs nyelvtanon, miközben elkalandozott a figyelmem, - mint általában – hirtelen észrevettem, hogy az a fiú, aki tegnap köszönt ott ül előttem két sorral. Egyszer csak gyors hátrapillantott, és eléggé meglepődött, amikor szembetalálta magát az én furcsán néző szememmel. Ekkor belegondoltam mióta bámulhatott, hogy én meg észre se vettem…
Zavartan visszafordult, és úgy tett, mintha csak a haját vakarta volna meg. Én erre elmosolyodtam. Milyen fura… Tehát tényleg tetszek neki.
Újra hátrafordult, és én úgy döntöttem, nem fogom ezt játszani még a maradék hátralévő időben, így rámosolyogtam. Ő hirtelen nagyon zavarba jött. Na végre. Legalább nem fog itt bámulni. – gondoltam, ő meg gyors ismét előrefordult. Győzelem!
Vagy talán mégsem.
Mikor ismét felpillantottam, csak azt láttam, hogy pakolja össze a cuccát, és elindult felém. Jézusom! – gondoltam. – Na, neee… - a mellettem lévő székre néztem, ami mint mindig üres volt. Mellém ugyanis általában senki nem ült, mert mindenki látta rajtam, hogy nem vagyok valami nagydumás. És én ennek örültem is… Eddig a percig! Istenem, most mit nem adnék egy idegesítő emberért, aki mellém, ülne!
Megfordult a fejemben, hogy gyors rárakom a táskámat a székre, és betolom azt, jelenvén, hogy ne üljön ide. De nem, ez túl goromba lenne.
- Szia. – köszönt halkan, gondolom, azért mert nem akart feltűnést kelteni, vagy, mert nem szerette volna a professzort kizökkenteni a ritmusból.
-Ahm, helló. – válaszoltam furcsán, vékony hangon. Megköszörültem a torkom, és kérdőn néztem rá.
-Láttam, hogy nem ül melletted senki. Ugye, nem bánnád, ha ideülnék? – kérdezte, és rámnézett.
Hogyne bánnám! Ez ennyire nem ismer? Talán nem vette még észre, hogy amióta idejárok, soha-senki nem ül mellettem? Vagyis a Bonniék közös órán, ők igen, de amúgy senki. Ezt még nem vágta le? Ha nem ül mellettem senki, az azt jelenti, hogy nem is akarom, hogy üljön mellettem valaki. Csak elvonná a figyelmemet.
-Ülj le nyugodtan. – mondtam halkan, és kelletlenül kihúztam a széket.
Gyors helyet foglalt, és lepakolt az asztalra.
-Hogy hívnak? – kérdezte, és felém, fordul. Látszott rajta, hogy az előadás további részében nem hajlandó a prof.-ra figyelni.
Hazudjak?! Erősen meg volt bennem a készetetés…
-Dylan.
-Én meg James Cameron.
-Én meg Matthews, mármint Dylan Matthews. – mondtam esetlenül, majd gyors abba is hagytam.
-Értem. Szép név a Dylan. – gondolkozott el.
Most köszönjem meg, vagy mi? Tudom én azt magamtól is.
-Köszi. – nyögtem ki, és elővettem egy tollat, hátha ebből megérti, hogy nem szeretném elbeszélgetni az egész előadást.
Hát nem értette meg.
-Szóval… Mióta jársz ide? Nem sokszor látlak itt…
Nem sokszor?! Mindig itt vagyok minden órán!
-Ez az utolsó évem. – magyaráztam.
-Az jó. Nekem is. – vigyorgott.
Halványan visszamosolyogtam rá. A tollra nézett.
-Bocsi, ha feltartalak. Szólj nyugodtan, ha figyelni szeretnél. – ajánlotta.
Naná! Majd olyan bunkó leszek, mi? Fordított pszihológia!
-Nem. Mondd csak. – Jesszusom! Még bátorítom is.
-Okés, amúgy meg nekem meg van az óra jegyzete. Ha kell, odaadom.
-Nem szükséges. Ott a TK. Igazából én sem akartam figyelni. – mondtam, és visszaraktam a tollat.
-Remek. – mondta és rámmosolygott.
És az óra hátralévő részében ez ment folyamatosan. Állandóan kérdezgetett, és még az után sem állt meg, hogy úgy a 10. kérdés körül a prof. rászólt. Mikor megszólalt a csengő, hálát adtam Istennek.
-Azért annyira nem rossz. – védtem meg az üdítőmet, amit az előbb lefújolt. Annyira végül is nem volt rossz beszélgetni James-el. Inkább a fura jelzőt használnám. Vagy az irritálót, mert nem tudtam mi de, nagyon is irritál benne.
Mikor kimentünk az egyetem falai közül, még mindig vele voltam. Le nem szakadt volna rólam! Nekem ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy az egyetlen dolog, amiért még nem küldtem el a picsába, az az, hogy James a neve, mint a Twilight-ból az egyik gonosz vámpírnak.
Ezt kissé mulatságosnak találtam. Pedig nem volt egy vámpír fazon, az biztos.
Az utcára érve, meg véletlenül megemlítettem neki, hogy sietnem kell, mert megyek dolgozni. Igaz, most ehhez sem volt valami nagykedvem a tegnap után, de inkább Rob, mint James. Erre ő meg felajánlotta, hogy elkísér odáig, mert állítólag úgyis arra lakik. Jó duma. De ez akkor is, kb. egy félórás út! Jesszusom. Hogy fogom én azt kibírni?
Aztán végül persze kibírtam. Mivel kicsit gyorsabban is mentem a megszokottnál, így kb. 20 vagy 25 perc alatt odaértünk. Az út alatt persze már teljesen biztos lettem benne, hogy James nem erre lakik, ugyanis amikor a jobb helyett bal oldalt mondott – mármint, hogy arra kell fordulni – akkor egyből leesett.
Mikor odaértünk, már a háziállatok témánál tartottunk, és épp ő ecsetelte, hogy volt egy fekete macskája, és még meg volt neki, folyton balszerencsés volt.
-Ahm, mostmár be kell mennem. – vágtam a szavába, és ekkor már nem nagyon izgatott, hogy megsértődik-e vagy sem.
-Okés. – mosolygott rám. – Bocs, ha túl sokat beszélek.
-Semmi baj. – nyugtattam meg, persze csak illedelmességből. Az igazságot azért mégse mondhattam! -Akkor, szia! – búcsúztam, de ekkor megállított.
-Holnap jössz?
-Igen. – válaszoltam reflexből, de ekkor ráébredtem, hogy hazudnom kellett volna.
-Akkor majd holnap találkozunk! – mondta vidáman, és ő is búcsút intett.
Ez nem lehet igaz. Mégis hogyan kerüljem el? – gondoltam és közben berúgtam a szálloda ajtaját.
-Szia, Dylan. Itt a mai meló. Megcsinálod, és utána le is válthatsz. – mondta a recepciós lány.
-Rendben. – válaszoltam, és melléléptem. Ő egy listát adott a kezembe. Egy bevásárló listát. Kérdőn néztem rá.
-Kell pár cucc. Mosogatószer, ilyenek. Ma csak ennyi lenne. –ha ezt megnyugtatásnak szánta, nem jött be. –Itt a pénz. – mondta, és átadott egy köteggel.
-Oké, és hol vegyem meg őket?
-Itt van a sarkon egy kisbolt. Mindent lehet kapni a péksüteménytől az alkoholon át, a mosogatószerekig. – szólt jelentőségteljesen.
-Oké, meg lesz. – mondtam, majd felvettem a kabátom, beletömtem a pénzköteget, majd kiléptem az utcára.
A kisbolt nem éppen a sarkon volt, mint ahogy mondta, de azért ha megálltam volna előtte, még így is láthattam volna a szállodát. Tényleg kisbolt volt, az alakját tekintve. Ahogy beléptem majdnem leütöttem azt a forgó valamit, amin az újságok vannak. Egy bocsánatkérő mosolyt villantottam az eladóra, aki szinte rám se figyelt. És hol marad a szokásos: „Segíthetek valamiben?” kérdés?!
Odaléptem a pulthoz, jelezvén, hogy kérdezni óhajtok valamit. Az eladó, egy alig 18 éves lány volt. Nagy nehezen felnézett a pletykaújságjából.
-Mi az? – kérdezte, és kipukkasztotta a rágóját.
-Megkérdezhetem, hogy hol vannak a mosogatószerek, mosóporok, meg az ilyenek?
-Leghátul. – gyors válaszolt és vissza is süllyedt az újságjába.
-Kössz. – motyogtam, és néztem, hogy hol is lehet ennek a boltnak a vége. Ugyanis annyi áru volt a boltban, hogy gondolom már nem tudták hova rakni őket normálisan, ezért sok dolog egyszerűen le volt dobva a földre. Így hát elég nehezen tudom, hol is van az a „hátul”.
De sebaj. Kikerültem egy chips-ekkel teli dobozt -próbáltam nem hasra esni benne – majd elindultam „hátra”. Jó negyed óra után megtaláltam mindent, már csak a mosogatószer hiányzott. Körbepillantottam, és ekkor észrevettem, hogy pont a velem szemben lévő polcon van, egy hatalmas nagy féle, ami pont jó egy ilyen nagy szállodába. És naná, hogy a legfelső polcon volt. Próbáltam nyújtózkodni, hogy elérjem a nagy mosogatószert, de közben azt is figyeltem, hogy ne üssem le a mellette sorakozó spray-ket. Ekkor észrevettem, hogy az eladólány engem néz, és láttam rajta, hogy esze ágában sincs idejönni, segíteni. Mindjárt megmutatom én neki, hogy egyedül is le tudom venni az a mosogatószert! – döntöttem el, és gyors utánanyúltam.
Ez nem volt egy okos húzás.
Ugyanis, ahogy egy gyors mozdulattal akartam levenni, véletlenül elborítottam, és az meg természetesen a mellette lévő spray-re esett, ami eldőlt. De ez még nem volt elég! Az a spray elborult, és a többi mellette szépen lassan követte a dominó-elvet. Én már csak azt néztem ijedten, hogy mikor fog az egész a végére érni, mikor fog vagy 20 spray a fejemre esni.
És ez is meg volt. Persze próbáltam elugrani a nagyobbak elől, de azért így is jó párszor fejbe talált egy-kettő. Az eladólány hangos nevetését még ott „hátul” is hallottam. Gyors szitkozódtam magamban egyet, és felpillantottam, hogy vajon esik-e még le valami. És esett. Gyors becsuktam a szememet – gyerekesen, mintha így ki tudnám védeni az ütés erejét. A koppanásra készültem, de nem történt semmi. Kinyitottam a szemem, és hirtelen azt hittem, hogy valamiféle véletlen folyamán esetleg a lány jött oda segíteni, de ez természeten nem így volt. Ő még mindig a pultnál ült, de mostmár érdeklődve figyelt, gondolom várta, hogy mi lesz az egésznek a vége.
Felpillantottam, és egy fejjel felettem megpillantottam azt, aki elkapta a spray-t. Az ismeretlen fiú volt a fotózásról.
Felém, nyújtotta a spray-t.
-Tessék. – mondta, én meg értetlenül néztem rá.
-Igazából a mosogatószert szerettem volna levenni. – magyaráztam, ő meg érte nyúlt. Neki persze csak egy kicsit kellett elrugaszkodnia a földtől és könnyedén elérte azt.
Mikor átadta, vigyorogni kezdett, és így olyan volt, mint egy gimis srác.
-Akkor, tessék. – szólt, és a kezembe adta, majd lehajolt, hogy összeszedje a lehullott spray-ket. Én is gyors lehajoltam.
-Köszi, szépen. – mondtam, és rámosolyogtam.
-Nem probléma. – válaszolta, és közben pakolta vissza a helyére a spray-ket. Én is ezt tettem, de a mosogatószerrel a kezemben ez eléggé ügyetlenül ment. – Hagyd csak, majd én visszarakom. Nehogy eldöntsd azokat, amiket már felraktam. – mondta vigyorogva.
-Kössz… azt hiszem. – tettem hozzá, mire ismét elmosolyodott.
Miközben ő pakolt, én megint szemügyre vettem. Most is olyan volt, akár Rob. Mármint öltözködésben.
-Amúgy Tobias vagyok. – magyarázta két spray felrakása között.
-Én meg Dylan. – válaszoltam, és rámosolyogtam.
Felrakta az utolsó kettőt is, és rájuk nézett, mintha attól félne, hogy ismét leesnek.
-Nagyon megütöttek? – kérdezte vigyorogva, és így már nem hatott a kérdése olyan kedvesnek.
-Nem, semmi bajom. – mondtam büszkén, és magamhoz szorítottam a mosogatószert.
-Te látsz még valahol? – kérdezte és körbenézett.
-Nem… - motyogtam, és én is elkezdtem utánuk kutatni.
Ekkor azonban jött valaki.
-Tobi, itt vagy? – kérdezte, és én villámgyors felpattantam. Rob állt ott. Egymásra csodálkoztunk.
-Itt vagyok. Csak segítettem neki. – mondta, és felém bökött az állával.
-Mi történt?
-Leverte az összes spray-t, közben meg a mosogatószerért ment. – magyarázta, mire a két fiú egymásra mosolygott.
-Akkor az volt az a nagy puffanás… - gondolkozott el Rob, és rámnézett. –Oké. Akkor menjünk. – döntötte el, és én megint éreztem rajta azt a hidegséget, amit a fotózás után is. És ez persze megint ugyanúgy fájt, mint akkor.
-Ja, okés. – szólt Tobias, és rámnézett. – Örültem a találkozásnak. – mondta azzal a fura angol-amerikai akcentussal, amivel Rob is beszélni szokott.
-Én is. – válaszoltam, és rámosolyogtam.
-Menjünk már. – vágott közbe Rob, és elindult a pult felé.
-Szia. – köszönt el Tobias, és Rob után ment.
Rob persze nem köszönt, megint úgy tett, mintha nem is ismerne. Még erősebben magamhoz szorítottam a mosogatószert, mintha attól bármi is jobb lenne. Már megint a sírás kerülgetett. Miért viselkedik így? Talán direkt bántani akar, vagy mi? – gondoltam, és őket néztem.
Rob súgott valamit Tobias fülébe, valami olyasmit, hogy „Kinn megvárlak, siess.”, jelentőségteljes pillantást vetett a pultos lányra, ebből Tobias megértette, miért megy ki. Gondolom nem akarta, hogy felismerje a lány.
Kiment a boltból, és persze még véletlenül se nézett arra, amerre én voltam.
Tobias gyors fizetett – ekkor vettem észre, hogy 4 Coca-Colá-t, 2 csomag chipset, és 2 doboz cigit vettek össz-vissz – majd ezeket gyors beletetette egy zacskóba. Amint a lány bele tette őket, elvette tőle, és az ajtó fele fordult. Egy pillanatra felém, fordította a fejét, és rámvigyorgott, majd kiment a boltból.
Furcsán néztem utánuk, és még Tobias vidám mosolya sem tudott felvidítani, vagy mosolyt csalni az arcomra. Nekem még mindig csak Ő járt a fejemben…
Ekkor azonban belépett a boltba Jack, a szálloda egyik munkása, és kutatóan nézett körbe. Elkapott a pillantásával, majd odajött, és elmagyarázta, hogy mivel olyan sokáig voltam, küldtek valakit utánam. Én gyors elnézést kértem, és mondtam neki, hogy akkor fizessen ő – átadtam neki a pénzt – én meg visszamegyek a szállodába. Beleegyezett, mire én gyors kirohantam a boltból.A bolt előtt állva, észrevettem Rob és Tobias távolodó alakját, ahogy ők is a szálloda fele tartanak.