Sziasztok! :)

Meg is hoztam az első könyv UTOLSÓ részét. :D

Sokat javítgattam rajta, valahogy mindig úgy éreztem, nem elég jó, mást kellene írni, vagy ami már meg van, azt esetleg másképp kellene megfogalmazni, ilyesmi. Még most sem hiszem, hogy tökéletes, de visszaolvasva, rájöttem, h ez a kedvenc részem az első könyvben. :D

Erre vagyok a legbüszkébb. :)

Jó lenne, ha kapnék róla visszajelzéseket, erről illetve ha valaki akar, akkor az egész első könyvről is lehet egy rövid (vagy ha úgy tetszik, hosszú) véleményt is írni. A lényeg az, hogy szeretném megtudni, nektek hogy tetszett az utolsó rész (illetve az egész első könyv).

Elárulom, a folytatást már el is kezdtem írni, szóval, hogy mikor fogom feltenni a második könyv első részét, az csakis rajtatok múlik! (komment mennyiség, chat-es vélemény, ilyesmi. :D)

Na, azt hiszem ennyit elöljáróban. Jó olvasást! :)

Ja, és a rész előtt egy kis ráhangolódás (ez a szám ihletett meg): Ashley Tisdale: What If

"But what if I need you baby?
Would you even try to save me?"

"What if I said I loved you?
Would you be the one to run to?
Or would you watch me walk away without a fight?"

"What if I need you?
If I need you, you, you… ? "

17.rész: Elment

Nem olyan sokáig álltam ott, talán fél perc, ha lehetett. Igazából nem is tudom volt-e választásom. Ha nem megyek utána, akkor vége. Visszamegy Amerikába, és kész. Nincs tovább. Nem kellett sokat gondolkoznom. Megráztam a fejem – miközben a szemem már egy kicsit könnybe lábadt – próbáltam elrendezni a gondolataimat, majd kimentem a parkból, és utána eredtem.
Lehet, hogy már rég elfordult valamelyik sarkon, és nem fogom látni. Meglehet, de ebben nem hihettem. Abban kellett hinnem, hogy utolérem.
Mikor kiértem a sikátor elé – a park bejáratától nem messze – gyors körbepillantottam, és akkor hirtelen megpillantottam, amint a kocsija felé igyekezett.
Nem tudtam utol tudom-e érni. Sosem voltam valami gyors futó, annak meg nem lenne jó vége, ha én egy gyors sprinttel próbálkoznék.
-Rob! – ordítottam utána, mire hirtelen lassított a tempójából, majd féloldalasan felém fordult. Kihasználva, hogy végre megállt elkezdtem felé futni. Értetlenül nézett, majd mikor behoztam a köztünk lévő pár métert, megálltam úgy 2 m-el előtte.
-Nem mehetsz el. – jelentettem ki lihegve, habár kissé erélyes hangon. De nem érdekelt. Már nagyon elegem volt ebből az egészből. Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen!
Még mindig csak nézett, szólni nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy nem fog mondani semmit, így folytattam, szabad folyást engedve felgyülemlett érzelmeimnek.
-Nem mehetsz el, és kész! Mégis mit képzelsz? Megjelensz az életemben, némi értelmet adsz neki, majd fogod magad és elmész, egy ilyen hülye hazugság miatt? Nem teheted ezt velem. – mondtam határozottan.
-Hagyjuk ezt Dylan... – szólt, és újra a kocsija fele vette az irányt.
Eléfutottam, és ezzel meggátoltam abban, hogy bárhova is menjen, ha csak nem visszafele.
-Nem hagyom. Miért nem hiszed el, hogy amit Sarah összehordott az hazugság? Ha belegondolsz semmi értelme, sincs. Hát nem veszed észre, hogy csak azért csinálta ezt, mert látta, hogy boldog vagyok veled? Hogy újra olyan voltam egy kicsit, mint régen? Ha veled lehetek – lassítottam a beszéden – újra élek. Nem érzem annyira magányosnak magam. De ha most elmész... – nem tudtam befejezni, mert elképzeltem azt az űrt.
Rob arca kissé megvonaglott, majd vett egy nagy levegőt.
-Dylan, elhiszem. Tudom, hogy nem te voltál, hanem Sarah.
Hogy micsoda? Na, ezzel teljesen kivette a vitorlámból a szelet. Azt se tudtam, mit mondjak. De ha tudja, hogy hazugság volt, akkor mégis miért akar elmenni? Neki is hasonló járhatott a fejében.
-De ettől függetlenül visszamegyek Amerikába. – szólt határozottan.
-De hát miért? – kérdeztem, de egyből rájöttem mi a válasz. Egyértelmű: Nem szeretne egy olyan problémás, és Twilight-fan barátnőt, mint amilyen én vagyok. Nem jelentek neki semmit, és soha nem is jelentettem. – Óh, értem... – világosodtam meg.
Rob arca gyanakvó lett.
-Mit értesz?
-Hát, hogy azért mész vissza Amerikába, mert eleged van belőlem. Hogy csak egy ostoba Twilight-fan vagyok. Nem is értettem, miért hittem azt, hogy számítok neked valamit.
Hirtelen közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
-Dylan. – kereste a tekintetemet, majd mikor megtalálta folytatta –Igen is sokat jelentesz nekem, és pont ezért megyek el.
Micsoda? Teljesen összezavarodtam, nem értettem már semmit.
-De hát akkor miért...?
-Mert így lesz a legjobb...-mondta, majd hozzátette. – Neked.
-Ezt meg hogy érted?
-Láttad mi történt szombat este.
Pontosan emlékeztem.
-Igen, Sarah minden tönkrevágott, de végül is az egész az én hibám volt. Nem kellett volna neki elmondanom, és nem kellene Twilight fannak lennem.
-Nem, nem, nem. – fojtotta belém a szót – Hát nem érted? Ha Sarah odahívja a fotósokat, ha nem, azok előbb utóbb úgyis ott lettek volna. Ők mindenhol megjelennek, minden lépésemet követik. – bizonygatta, szuggesztív erővel.
-Akkor sem értem. – motyogtam. Még mindig nem láttam az összefüggést.
-Ez az én életem velejárója. – hangsúlyozta az „én” szót. – A tiedé nem. És nem is fog az lenni. Ezért is megyek el. Nem akarom, hogy téged is mindenhova kövessenek, hogy ne legyen egy nyugodt perced se. Érted már? – nézett a szemembe, és próbálta velem megértetni mit gondol.
Lassan összeállt a kép.
-Ez hülyeség. Semmi értelmes sincs... – motyogtam.
-Majd megérted. – mondta, és elengedett. – Én is sokat gondolkoztam ezen, de végül döntöttem. Én most elmegyek, te pedig nem fogsz utánam jönni. Itt maradsz és éled tovább a normális életedet.
A normális életemet?! Úgy érti, a halál unalmas hétköznapokat? Hirtelen eszembe jutott a New Moon, és az amikor Edward szakít Bellá-val, csakhogy megvédje őt. Nagyon kezdtem azonosulni az egyik szereplővel... Rob most pont azért akar elmenni, mert nem akarja, hogy én is belefolyjak, az ő zűrösnek vélt „sztár-világá”-ba. Hasonló helyzet, de a vége nem lesz ugyanaz, mert én nem vagyok olyan, mint Bella. Nem hagyom magam.
-Az életem semmit nem ért nélküled. – kezdtem lassan, és érthetően, hogy végre felfogja, mennyire is megváltozott minden mióta Ő is részese lett– A szüleim halála óta sokszor elgondolkoztam azon, hogy én még miért is élek. De mióta veled vagyok, egyszer sem jutott eszembe ez, mert veled boldog voltam. Ha most elmész... – megcsuklott a hangom – újra nem lesz semmi értelme, hogy éljek.
Néhány másodpercig emésztgette a hallottakat. Még soha nem mondtam el neki ennyire részletesen, hogy mit is jelent nekem.
-Dylan, ez lesz neked a legjobb. Hidd el.
-Nem. – makacskodtam, és nem tudom honnan, de újra erőt merítettem. Nem fogok Bella lenni! Nem!
-Kérlek... – könyörgött elgyötört arccal.
-Nem, Rob. Én tudom mi a jó nekem. – hangsúlyoztam az „én”-t, úgy, mint Rob az előbb. – És az Te vagy. Szóval, ha most elmész... az nem miattam lesz. Mert nekem az a jó, ha itt vagy velem. Ha elmész. – ismételtem – Az a te saját döntésed lesz, és ne merd azt mondani, hogy miattam mentél el, megértetted? – irtó dühös voltam rá. Hogy mondhat ilyeneket?
Farkasszemet néztünk, majd egy idő után elfordította a tekintetét. Lenézett a cipőjére, majd vett egy nagy levegőt.
-Ég veled, Dys. – suttogta, és elindult a kocsija felé. Kinyitotta az ajtót, beugrott, gázt adott, majd elhajtott, miközben rám se nézett.
Megkövültem álltam ott pár percig. Nem néztem a kocsi után, csak álltam, és álltam.
Elment. – suttogta valami hang a fejemben, miközben próbáltam értelmesen gondolkozni. Utána is mehetnék, de nem lenne semmi értelme. Megmondtam Neki, ha elmegy az az Ő saját döntése lesz, és mégis elment. Tehát nem akar velem lenni, nem érez irántam semmit. –összerezzentem.
Hirtelen megcsapott egy kis hűvös szellő, ezért összehúztam a nyakamnál a kabátot.
A lakásom fele tartó busz állt be váratlanul a megállóba, és nyitotta rám az ajtaját.
-Beszállsz? – kiáltott ki a sofőr, túl hangosan. Habár lehet csak nekem tűnt hangosnak a pár perces csönd után.
Lassan felé fordítottam a fejem, és pislogtam párat, hogy visszatérjek a valóságba. A felismerés éreztem, hogy ott van valahol mélyen bennem, de nem akartam, hogy felszínre törjön. Még nem. Addig nem, míg otthon nem vagyok.
-Persze. – motyogtam kábán, majd felszálltam, és beültem a legelső helyre, ami szabad volt.
Út közben néztem ki az ablakon, és azt vizsgáltam milyen koszos az ablaküveg. Másra nem szabadott gondolnom, főleg nem a buszon, ahol annyi ember van.
Nem tudom mennyit, utazhattam, de amikor megállt a busz, leszálltam az ismerős utcában. Gyors a háztömbömhöz futottam, majd fel az emeletre, és végül be egyenest a lakásomba. Magamra zártam az ajtót, és befutottam a szobámba. Levetetettem magam az ágyba, és a fejemre húztam a takarót. Görcsösen próbáltam lehunyni a szemem, és álomra kényszeríteni saját magam, abban bízva, hogy amikor felkelek, minden újra normális lesz, mint azelőtt.

Persze ez nem lett így. Akárhogy is próbáltam elaludni, nem ment. Egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni.
„Ég veled, Dys” – szólalt meg ismét a hang a fejemben. Megrázkódtam a takaró alatt.
Újra értelmetlen lett az életem... Nélküle csak az lehet. Nem is tudom fel fogok-e kelni ebből az ágyból...mégis minek?
Próbáltam visszaemlékezni arra, mikor legutoljára voltunk együtt, még boldogan. Az emlék jól esett, már tisztábban tudtam gondolkodni.
Így utólag sem tudtam, mi lett volna a jó megoldás. Ha elmondom neki, hogy én is Twilight fan vagyok? Ha nem mondom el Sarah-nak? De hisz ő maga mondta: „Ha Sarah odahívja a fotósokat, ha nem, azok előbb utóbb úgyis megjelentek volna. Ők mindenhol ott vannak, minden lépésemet követik”
Azért ebben nem hittem. Nem mehetett csak el azért, hogy megkíméljen engem a sztár-világ nehézségeitől. Ez hülyeség!
De Ő döntött, és úgy, hogy nem leszek az élete részese a továbbiakban. Nem lehetek, hisz visszamegy Amerikába, én pedig itt maradok. Újra egyedül, és magányosan.
Kimerítő nap volt, így éreztem, hogy a várva várt álom közeledik.

Mikor újra kinyitottam a szemem, arra ébredtem, hogy másnap reggel van. Vasárnap kora reggel. Pislogtam párat, majd megdörzsöltem a szemem. Hirtelen megcsörrent a mobilom. Majd’ frászt kaptam, de pár másodperc után felvettem.
-Halló? – szóltam bele álmoskásan. A hangom még nekem is élettelen, és fakó volt.
-Dylan? – kérdezte Tobias a vonal másik végéről.
Egyből éber lettem. Talán Rob mégis meggondolta magát?
-Tobias? Mi az? Mi történt?
-Igen, én vagyok. 8-kor indul a gépünk, gondoltam szólok.
Tudtam, hogy nemsoká el fognak menni, de ez akkor is ostorcsapásként ért. Hogy-hogy ilyen hamar? Úgy tűnik Rob-nak tényleg ennyire fontos, hogy kellő távolságba kerüljön tőlem... Könnybe lábadt a szemem, nem válaszoltam.
-Hahó? Ott vagy?
-Mondtam Neki, hogyha elmegy, az nem miattam lesz! – mondtam felbőszülve a telefonba – És mégis elmegy! Miért? – nyöszörögtem, miközben a könnyek csurogtak lefele az arcomon.
-Nem faggattam ki. Nem beszélünk erről. Csak azt mondta, menjünk és kész.
-Tobias... Esetleg nem tudnál vele beszélni? Nem tudnád neki elmondani, hogy hülyeséget csinál, és hogy semmi értelme sincs annak, amiért el akar menni?
-Dylan... Én nem szólhatok bele. Ő a barátom. Nem mondhatom, meg mit csináljon, és mit ne.
Elszivárgott az összes reményem.
-Értem. Hát akkor, szia. És... jó repülést. – csaptam le a telefont olyan erővel, hogy azt hittem elválik egymástól a két része.
Az órára pillantottam, ami fél 8-at mutatott. Szóval egy fél óra, és életem értelme hivatalosan is elhagyja London területét.
Vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem mit fogok csinálni. Jobb, ha kezdek újra hozzászokni a hétköznapokhoz. Az unalmas, monoton, egyhangú hétköznapokhoz. Nem fogom sajnáltatni magam, nem fogok összeesni. Úgy kell folytatnom az életem, mintha mi sem történt volna. Nem gondolhatok Rá többet, az csak fájdalmat okozna. Mindent, ami történt úgy kell kezelnem, mintha csak egy hosszú álom lett volna. Egy valósághű, és hosszúra sikerült álom.
Így lesz a legjobb. – döntöttem el, és letöröltem az utolsó könnycseppeket is az arcomról.

Utószó

A régi normális vasárnapi rendemet kell követnem, így hát felkeltem, beágyaztam – miközben próbáltam véletlenül sem az órára nézni. Mostmár úgyis mindegy.
Megmosakodtam, fogat mostam, és felöltöztem. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, és visszahuppantam az ágyra. Elővettem a táskámat, és kivettem belőle az egyik TK.-emet. Lapozgattam, majd a legutolsó anyagot kezdtem el olvasgatni. A hátamat megtámasztottam a párnával, és a könyvre meredtem.
Egy idő után azonban arra lettem figyelmes, hogy a könyvön könnycseppek jelentek meg. Csodálkozva vettem észre, hogy azok belőlem jönnek. Akaratlanul is, de újra elindult bennem valami. A sírás magától jött, gondolom természetesem. Ez mostmár mindig így lesz, ha hagyom, hogy a gondolataim kicsit is elkalandozzanak. Ez az életem részévé fog válni, ez az állandó hiányérzet, és a magány. El kell fogadnom. Nem tehetek mást. Ismét arra gondoltam, vajon mennyi lehet az idő. Talán megéreztem volna, ha már elrepült? Talán ez is hasonlóan van, mint amikor állítólag a szerelmes pár egyik fele megérzi, ha a másiknak valami baja van? Én azonban nem éreztem semmit. Azért, mert még nem indult el a gép. – bizonygattam magamban. Azt megéreztem volna... ebben biztos voltam.
De ez a bizonyosság nem volt egészen teljes. Nem hittem benne annyira... pedig nagyon akartam. Egy váratlan fordulattal – ami még engem is meglepett, hisz magától jött – az órára pillantottam. Fél 9.
A szemem összeszűkült, és újra kitört belőlem a sírás. Tehát ezt sem éreztem meg! Valóban nem volt köztünk semmi, ami nyomott hagyott volna bennem...
Felhúztam a térdem, és belezokogtam – pont úgy, mint azon a bizonyos szombat estén. Jó sok ideig sírhattam – nem hallottam semmi mást ez alatt csak a saját hüppögéseimet.
Egyszer csak megszólalt az ajtócsengő. Gyorsan és követelőzően.
Ettől kissé megállt bennem a sírás folyam, de ettől függetlenül nem akartam senkivel sem beszélni. Nem voltam olyan állapotban.
Ki akartam kiabálni, hogy „Tűnj innen”, de nem találtam a hangomat.
A csengő újra megszólalt. Kelletlenül bár, de azért mégis kissé örömtelve mentem kinyitni. Végre valakinek leordíthatom a fejét. Odacammogtam, majd kitártam az ajtót.
Először azt hittem, csak képzelődöm. Talán újabban én is Bella lettem, és ideképzelem a vágyaimat. Biztos, hogy csak hallucináltam, ugyanis az lehetetlen, hogy Ő itt legyen. Ő már rég a repülőn van. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Rob állt az ajtóban, idegesen, és szuszogva, mint aki most futotta le a Maraton-t.
-Ez nem lehet... – motyogtam, és megdörzsöltem a szemem.
-Nem fogok elutazni. Nem megyek vissza Amerikába. – szólt halkan, és kissé lihegve.
Felpillantottam rá. A sírástól úgy éreztem kb. 2x nagyobbra dagadt a szemem, mint amilyen a normális mérete.
-Hogy kerülsz ide? Te... – elcsuklott a hangom. – A repülőn vagy. Útban Amerikába.
-Nem szálltam fel a gépre. Nem tudtam. Itt akarok veled maradni. Veled, vagy miattad, értsd úgy, ahogy tetszik.
Megfogtam az ajtófélfát. Kellett valami kapaszkodó, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat.
-Nézd, Dylan. Itt vagyok, ami annyit tesz, hogy nem érdekel mi lesz velem a jövőben, de azt csakis veled akarom megtenni. Ott maradok, ahol te is vagy. – fejezte be, majd átvágott a küszöbön, megfogta a derekamat, és magához vont.
Nem igazán tudtam volna visszakozni, még ha akartam volna is. De én nem akartam, egyáltalán nem. Most kezdett bennem összeállni egy újabb kép, méghozzá az, hogy Rob itt marad.
Itt, velem, Londonban.
Ajka hevesen tapadt az enyémre, talán neki is annyira hiányzott a kapcsolatunknak ez a része, mint nekem.
Mindkét kezemmel megfogtam az arcát, nem hagytam, hogy elmeneküljön. Lassan befelé támolyogtunk, majd Rob nekidőlt az ajtónak, én meg hozzásimultam.
Nem akartam véget vetni a csóknak, szerettem volna minél jobban kiélvezni a percet.
Teljes mámor öntött el, ahogy lassan elszivárgott a tudatomig a felismerés:
Rob ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Ahogy az én életem miatta, úgy az Ő élete is megváltozott miattam. Ezen kívül, pedig nem számított más, és nem is akartam rajta kívül semmit. Csakis Ő kell nekem az életben maradáshoz. Másra ehhez nincs szükségem.
Igaz, ő nem Edward Cullen... Nem. Ő annál sokkal jobb. Rob egy ember. Érző, dobogó szívvel, ami immáron csakis értem dobog.

Vége

Halihó! :)
Meg is hoztam az újat, az utolsó előtti részt! :D

És ha már mindjárt vége az első "könyvnek", szeretném megköszönni azoknak, akik eddig írtak komit (a rész végére), vagy a chat-be jelezték véleményüket. :D (Ők voltak: Angelika, Anna, Takács Zsani, Zsuzsa, Bianca, Vyvy, Szandy, Ancsa, Vivi, Kinga, kaaa, Bellaa és boci. Ha valaki kimaradt KIÁLTSON! xD) Meg persze a rendszeres olvasóimnak is köszi :) Nagyon szépen köszönöm, hogy értékelitek az írásomat. :)

16.rész: Következmények

Bonnie talált rám. Kb. 5 perccel Rob távozása után, hallottam, hogy valaki jön lefele. Először arra gondoltam, lehet, hogy fel kellene állnom, mert a szomszédaim nem értenék, hogy mit csinálok a hátsókijáratnál, és miért zokogok összekuporodva a földön. De nem volt erőm felállni, és a szomszédaim véleménye sem izgatott túlságosan. Kit érdekel, hogy mit gondolnak?!
Bonnie egyből észrevett – gondolom már az emeletről is hallani lehetett a sírásomat. Ez kínosan is érinthetne, de nem izgatott semmi, és senki.
Aggódó arccal sietett oda hozzám, majd leguggolt mellém, és megkérdezte mi történt. Nem bírtam semmit sem mondani, mikor belekezdtem volna, eszembe jutott, hogy milyen arccal távozott Rob. Ezt soha nem fogom elfelejteni... Az a csalódott, megbántott arc...Tehát nem tudtam elmondani, mindig kitört belőlem a sírás egy-egy félmondat után. Bonnie szerintem semmit sem értett belőle, így hát jobbnak látta, ha egyszerűen felsegít a lakásomhoz. Lassan felbotorkáltunk, majd odabent Bonnie lerakott az ágyra, én meg a fejemre húztam a takarót – mintha így elbújhatnék a problémák elől –, és tovább fojtattam a sírást, amíg már annyira el nem fáradtam, hogy magamtól el nem aludtam.
Vasárnap reggel nagyon rosszul ébredtem. A szemem a tegnap esti sírástól annyira fájt, hogy alig bírtam nyitva tartani, a testem, pedig szörnyen gyenge volt. Egy kósza pillanatig arra gondoltam, vajon Bella is így érezhette-e vajon magát, az Edward-dal történt szakítás után. Nem, az sokkal rosszabb volt, ott egy világ dőlt össze, ahhoz képest az én ügyem semmiség. – bíztattam magamat, és lassan felültem az ágyban. Semmiség.
Bonnie a sarokban, lévő fotelben aludt – ott, ahol Rob is ült, amikor átjött, miközben én tanultam. Tehát itt volt velem egész este. Ez kedves. Lehet, hogy Bonnie-val jó barátok is lehetnénk? Talán.
Megráztam a fejemet, a gondolataim össze-visszajártak, de egy dolog nem jutott még véletlenül sem az eszembe...de csak egy ideig tudtam távol tartani. Szembe kell néznem vele. – döntöttem el, és gyors visszaemlékeztem arra, hogy mi is történt tegnap este.
Legelsőként ismét Rob arca jelent meg – gyors visszamentem az elejére. Bonnie-ék átjöttek, megvacsoráztunk, beszélgettünk, majd Rob kivitte a szemetet. Igen, és ott várták a fotósok, gondolom. Beviharzott, kinézett az ablakon, és még mindig ott voltak. Ami ezután történt nem szívesen idéztem vissza. Ahogy Rob beszélt velem... Ahogy Sarah össze-visszahazudozott... Azt hiszem így utólag átgondolva, Sarah eddigi viselkedése – távolságtartása, gúnyos pillantásai, ha Rob-ról beszéltem, és persze az egész estés telefonon lógása – teljesen új értelmet kapott. Arra gondoltam, vajon mióta tervezte ezt? Vagy csak spontán eszébe jutott, amikor Bonnie felhozta ezt a témát? Vagy már régóta készült ezzel, csak várt a megfelelő lehetőségre, hogy ne legyen túl feltűnő? Igen, azt hiszem, az tényleg feltűnő lett volna, ha ő kér meg rá, közvetlenül, hogy találkozni szeretne Rob-al, főleg azok után, ahogy az elmúlt időben viselkedett. De legalább mostmár tisztán láttam mindent – így kialudtan, ugyanis tegnap este sehogy sem akarództam rájönni, hogy mi a kiváltó ok, mármint, hogy miért csinálta ezt Sarah. Habár, most sem volt túl sok értelme, az biztos. Az egészet tényleg azért tette volna, mert látta, hogy boldog vagyok Vele? Ennyire fáj neki, hogy 6 év után végre, boldog vagyok? Vagy csak sima féltékenység vezérelte, hogy nem ő lehet Robert Pattinson-nal, hanem én? Soha nem hittem volna, hogy ilyet tesz valaha is. Valamilyen szinten végül is a barátom volt... de rá kellett jönnöm, hogy nem. Hisz, mikor James rám hajtott, ő egyből lecsapott rá. Persze nekem nem kell James, de azért ez is elárul valamit Sarah-ról. Hogy nem jöttem rá, hogy ez fog történni? Pedig sejtettem, gondoltam, hogy valami történni fog, túl tökéletes volt az életem ahhoz, hogy úgy is maradjon.
Boonie ébredezni kezdett, én meg felé pillantottam. Remélem, hogy nem én ébresztettem fel.
-Dylan? – kérdezte álmoskásan.
-Igen. – elég rekedtes hangom volt, még egy rossz dolog maradt a sírásból.
Felélénkült az arca, és leült mellém az ágyra.
-Jobban vagy? Az este, annyira rosszul néztél ki... Nem tudtam, mit csináljak, szóval lefektettelek, de lehet, hogy mást kellett volna... – magyarázkodott. Hálásan rámosolyogtam.
-Jól vagyok, és köszönöm, hogy behoztál a lakásba.
-De hát mi történt? Miket beszélt össze-vissza Sarah? Semmit sem értettem belőle...Aztán meg Rob csak úgy elviharzott. Mi történt? – aggódott.
Nem volt semmi kedvem elmesélni az egészet. Sőt gondolni sem akartam rá, de azért nagyjából elmondtam neki mi volt. Teljesen kiakadt Sarah-ra, és azt kérdezgette, hogy hogy állíthat ilyet?
El kellett gondolkodnom Sarah vádjain.
Nem, nem azért voltam Rob-al, hogy cikket készítsek Róla, ez természetesen nem igaz. Ugyan már! Én sose lennék képes arra, hogy valakit is „elcsábítsak”, és úgy szedjek ki infókat belőle... Úgy látszik tényleg nem ismer Sarah, ugyanis ha ismerne, jobb, az az hihetőbb hazugságot talált volna ki.
Na de az a másik ügy, amin tegnap is elgondolkoztam... Twilight-fan vagyok. Ez a nagy bűnöm, mindössze ennyi. De tényleg csak egy egyszerű fan lennék aki, Rob-ban csak Edward Cullen-t látja? Tényleg nem tudnám megkülönböztetni a fikciót, és a valóságot egymástól? Talán tudat alatt, tényleg csak azért kezdtem el foglalkozni Rob-bal, mert „ő Edward Cullen”? Szóval, ha egy egyszerű férfi lenne, aki betért a szállodába, már nem is izgatott volna annyira?
Az agyam egyből egy harsány nemmel akart válaszolni, de továbbgondolkoztam. Nem tagadhattam le – még magamnak sem. Eleinte tényleg csak Edward-ot láttam benne – akaratlanul is. De idővel, ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, hogy Ő nem a tökéletes Edward Cullen, a halhatatlan vámpír... Nem. Ő csak egy átlagos ember, akinek sok problémája van. Sokat félreismerik Őt, de én nem. Megismertem az igazi Robert Pattinson-t, és nem azt az embert, akit Rob a nagyközönségnek mutat. Nem, Edward Cullen-be, és Rob-ban szinte semmi hasonlóság sincs, ha csak az nem, hogy mindketten problémákkal küszködnek. Igen, a bánat az közös bennük, de csak ez.
De akkor sem igaz, amit Sarah állított! Egyáltalán, hogy hihette el Rob? Persze, ha az Ő szemszögét nézem, tényleg az tűnik a reálisnak... Most valószínűleg azt hiszi, én is csak egy hisztis rajongója vagyok, aki csak Edward Cullen miatt volt vele, és nem maga miatt.
Annyira mérges voltam Sarah-ra, még gondolni sem akartam rá.
Bonnie csendesen végighallgatott, és végül ő is egyetértett abban, hogy a vádak – amiket Sarah állít - nem igazak.
Megvitattunk mindent, szépen lassan, minden részletet. Egész nap ott volt velem, és csak beszélgettünk. Kezdetem azt érezni, hogy én és Boonie talán barátok lehetünk.
Mikor megkérdezte, hogy akkor most mit akarok csinálni, nem tudtam válaszolni. Mit is akarok én csinálni?
Talán, beszélni Rob-al, és tisztázni a helyzetet... Az nem ártana. Fel is hívhatnám – jutott eszembe, de gyors el is vetettem. Az túl személytelen, és amúgy is szerintem simán kinyomná, vagy fel sem venné.
Tehetetlennek éreztem magam. Olyan vagyok, mint Puskin Anyegin-je. Hogy is nevezte őt? Felesleges ember prototípusa, igen. Olyan ember, aki lényeges szereplő ugyan, de tehetetlen, és cselekvésképtelen, csak magát sajnáltatja, de hogy változtasson a dolgokon, arra nem képes. Igen, én is hasonlóan szánalmas vagyok.
Bonnie azt mondta, szerinte most ne is tegyek semmi. Hagyjam Rob-ot kicsit lenyugodni, hagyjam, hogy átgondolja a dolgokat. De hát miért hagyjam, hogy olyanokon gondolkozzon, amik nem is igazak?
Azt is mondta, adjak neki időt. Ha nem jelentkezik, menjek el hozzá. De vajon kibírom én addig még nem jelentkezik? Vagy... Egyáltalán jelentkezni fog?
Végül megfogadtam Bonnie tanácsát. Vártam, és vártam, nem tehettem mást. Arra döntöttem adok Neki egy hetet, és ha addig sem jelentkezik, egyszerűen elmegyek hozzá a szállodába.
Persze, ahogy Bella mondaná, egy hét az hosszú idő.
Az egyetemen mindenhova Bonnie-val mentem, Sarah-t eszünkben sem volt megvárni. Sőt eszembe sem, volt még csak köszönni sem neki, nem hogy beszélni vele. Számomra megszűnt létezni, és úgy láttam Bonnie-t sem érdekelte különösebben a szombat után. Nem mintha Sarah annyira szeretett volna valami magyarázatot adni... dehogyis. Ahogy mi is, ő is keresztülnézett rajtunk. James-el járkált innestől, és James sem pazarolt rám több időt, hol ott én azt hittem én tetszek neki. Arra gondoltam, vajon James is benne volt ebben a „Távolítsuk el Rob-ot Dylan közeléből” akcióban? Hát, el tudtam róla képzelni, ha már Sarah-val barátkozik. Habár, lehet nem is tud az egészről semmit, és csak ezért van még Sarah-val. De, valahogy nem izgatott sem ő, sem pedig Sarah. Legyenek csak boldogok együtt, megérdemlik egymást.
Valahogy végül is kibírtam a hetet. Szombaton úgy döntöttem, bemegyek a szállodába, és beszélek Rob-al. Ha meghallgat, ha nem. Az már biztos, hogy nem lesz olyan kínszenvedés ez a nap, mint az előző hét.
Nem nagyon törődtem most vele, mit veszek fel. Egy egyszerű farmerben, pólóban, és Rob sapijában a fejemen hagytam el a házat, és indultam a szálloda fele.
Mikor azonban beléptem a William’s-be, Tobit pillantottam meg, aki épp az emeletről jött lefele.
Görcsbe rándult a gyomrom. Vajon ő sem hisz nekem? Ő is elhiszi azt a sok hülyeséget, amit Sarah mondott Rob-nak, és amit gondolom Rob mondott neki?
-Szia. – állt meg előttem. A hanghordozásából nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol. Igaz, nem volt olyan vidám, és „Tobias-os”, mint szokott de ezen kívül semmi nem utalt volna arra, hogy haragszik, vagy az ellenkezőjére.
-Tobias...
-Gondolom Rob-ot keresed.
Nagyot nyeltem.
-Igen.
-Mégis mi a fene folyik itt, Dylan? – szögezte nekem a kérdést, és egyből tudtam, mire gondol. – Mert biztos, hogy az nem igaz, amit Rob mondott.
Na bumm... Vajon, hogy mondhatta el Rob a történteket, és vajon hány csúnya szót használt közbe?
-Akarod hallani az én szemszögemet is? – kérdeztem vissza.
Bólintott.
-Az jó lenne. – válaszolta, és félrevonultunk.
Neki is elmeséltem mindent, az egész szombat estét részéletesen. Pár percig csak emésztgette a hallottakat, majd rákérdeztem, hogy neki, hogy mondta el Rob. Nagyon érdekelt.
-Ugyanezt mondta, nagyjából. Csak azt mondta, hogy te hívtad oda a fotósokat, meg az a barátnőd. De mivel azt hiszi, ez az egész „Robert Pattinson elcsábítása” a te ötleted volt, így azt hiszi te hívtad őket.
Elég cifrán fogalmazott Tobi, de a lényeget értettem. Rob mindent elhisz, amit Sarah mondott.
-De hát ez nem igaz! – csattantam fel. Már teljesen elegem volt ebből! Micsoda hülye helyzet ez! Miért hiszi el ezt Rob? Kezdtem dühös lenni Rá...
-Nézd, nagyon megbántottad. – nyitottam volna a számat magyarázkodni, de folytatta – Hazudtál neki. Pontosan azt tetted vele, amitől a legjobban félt.
Összezártam a számat. Nem tudtam mit mondani.
-De... – kezdetem pár perc után – Ha elmondtam volna neki, hogy Twilight-fan vagyok, mit gondolsz mi történt, volna?
-Nézd, nem tudom. De az tény, hogy hazudtál.
-Beszélnem kell Vele. Ezt nem bírom tovább! – ugrottam fel, és a lépcső fele siettem. – Gondolom, fent van a szobájában. – szóltam vissza a vállam felett Tobi-nak.
-Nincs itt. Elment.
Megpördültem, és visszafordultam.
-Mi?
-Elment valahova. Azt mondta, egyedül szeretne lenni, gondolkozni akar, meg ilyesmi.
-De hova ment? – kérdeztem türelmetlenül.
-Nem tudom. Gondolom, olyan helyre, ahol maga lehet.
Elkámpicsorodtam. Szóval bárhol lehet...
-Figyelj, azért ha mégis visszajönne... – kezdtem, és leírtam egy cetlire a számomat, majd odaadtam neki.
-Oké. – mondta, és elrakta. - Na nézd, nekem most mennem kell. De azt mondom, beszélj vele, minél előbb. – ajánlotta Tobi, majd felhúzta a sapkáját, és elment.
Megkövülve álltam. Vajon hol lehet Rob? Egy hely, ahol maga lehet... gondolkozni akar...ahol senki sem zavarja...
A megfejtést hirtelen jött, mint a villámcsapás. Talán még emlékszem merre is van az a park. Fogtam magam, és gyors felültem egy buszra, ami a park fele megy. Az Ő parkja fele. Nem volt más ötletem. Abban kellett bíznom, hogy ott van. Ha meg nem lesz ott... Akkor vége. De ebbe nem akartam belegondolni. Még nem.
A busz csigalassúsággal jutott el odáig. Néhány utcát gyalog tettem meg, nagyon rohantam. Féltem, hogy ha esetleg tényleg ott volt, már elmegy mire én, odaérek.
Szinte futva léptem be a kis parkba. Nem kellett sokat nézelődnöm, ugyanis egyből kiszúrtam azt, amit kellett.
Rob ott ült, az egyik padon, és cigizett.
Egy pillanatig csak álltam, néztem, és féltem, ha közelebb megyek elillant, mint a New Moon-ban Bella hallucinációi.
Persze amilyen béna vagyok, úgy léptem egyet, hogy a kövek csikorogtak alattam. Rob felnézett – gondolom, meglepte, hogy itt van valaki. Ahogy Ő mondta, ide senki sem jár.
Rám nézett, egy végtelen másodpercig, majd újra a cipőjét kezdte el bámulni. Nem köszönt, nem szólt egy szót sem.
Gyors közelebb mentem, és megálltam a pad előtt úgy 1 m-el.
Úgy tett, mintha ott sem lennék. Szívott egyet a cigiből, és kifújta.
-Miért cigizel már megint? – bukott ki belőlem kissé élesen a kérdés. Ez mindig is idegesített, mikor legelőször láttam, akkor is, de aztán rájöttem, hogy ezzel nem most kellene előhozakodnom.
Felnézett, kissé haragos arccal.
-Óh, bocsáss meg, hogy nem vagyok a tökételes Edward Cullen. – válaszolta gúnyosan.
Oké, ezt megérdemeltem. Úgy döntöttem, nem szólok vissza. Szóval itt az ideje magyarázkodni. Vettem egy mély lélegzetet, majd kifújtam.
-Rob, kérlek, hadd magyarázzam el. Nem akartam Rólad semmilyen cikket írni, és nem „direkt” találkoztam veled. És... – azt akartam mondani, hogy nem vagyok Twilight fan, de nem akartam többet hazudni. – Twilight fan vagyok, igen. Ezt az egyet jól mondta Sarah.
Meglepetten felnézett.
-De nem vagyok egy őrült kis kiabálós lány, aki csak Edward Cullen-t látja benned. Meg amúgy is... Én Team Jake vagyok. – viccelődtem, mire elmosolyodott, majd újra komoly lett.
-Miért higgyek neked? – tette fel ezt a kérdést, amire nem számítottam. Azt hittem valami egészen mást akar kérdezni majd.
-Nem tudom. Csak higgy és kész. Az egész Sarah műve volt. Látta, hogy milyen boldog vagyok veled, és tönkre akarta tenni ezt. Nem hiheted el egy szavát sem.
Felállt, és eldobta a cigit.
-Ez az egész... Annyira összevág minden...
-Egy szó sem igaz belőle.
-De... Twilight fan vagy.
-És ez akkora bűn? – csúszott ki a számon meggondolatlanul, és könyörögve néztem rá. Már nagyon szerettem volna, ha vége lenne ennek a beszélgetésnek, és minden onnan fojtatnánk, ahol abbahagytuk.
-Igen. – A szó, mintha megállt volna a levegőben.
Komoran nézett rám. Ha nemrég még kezdett bennem hinni, azt már elfújta a szél.
-Nem mondhatod ezt... Kérlek. – könyörögni kezdtem. Ha már nincs más út!
-Hagyjuk, Dylan. – mondta. Hol marad a Dys? Szóval ennyire rossz a helyzet. Mögém lépett, én meg hozzáfordultam. – Visszamegyek Amerikába.
Megdermedtem. Hogy micsoda?
-Mi?
-Visszamegyek Amerikába. – ismételte magát rezzenéstelen arccal.
-De hisz itt élsz... – értetlenkedtem.
-Befejeztünk egy forgatást. Vár rám ajánlat Amerikában is. És... – szünetet tartott, majd a szemembe mondta. – Nincs miért itt maradnom.
Mintha kést szúrt volna belém! Habár lehet az kevésbé fájt, volna. A szavaknak nagy erejük van...
Nem tudtam megszólalni egy darabig.
-De...
-Hagyjuk. Visszamegyek és kész. Nem akarok tovább itt maradni. – mondta, és indulni készült. Felnézett a sapkára. – A sapkámat megtarthatod, majd eladhatod valami pletykalapnak, vagy valami. – szúrta még így a végére, csakhogy lehetőleg fel ne tudjak kelni a földről.
Nem kaptam levegőt.
Kis ideig a szemembe nézett, majd elfordult, és elment.

Sziasztok! :)

Tudom, tudom, tudom... nagyon sokáig nem voltam, és nem hoztam új részt, tudom. :( Még ma is ütöm magam miatta. xD

De most komolyan... tényleg nagyon sajnálom... hisz el is vesztettem egy rendszeres olvasót. :( De mentségemre legyen, hogy nem az én hibám volt, hanem a hülye gépé...-.-"

Szóval egy szó mint száz, jó olvasást, és mégegyszer elnézést. :-(

15.rész: Irigység és leleplezés

Következő hét szerdáján, miközben a suli fele tartottunk –én, Sarah, és Boonie -, hirtelen egy furcsa érzés öntött el. Eszembe jutott, hogy milyen régen is mentem így velük iskolába, és, hogy ez kezdett kicsit hiányozni. Manapság minden időmet szinte Rob-al töltöttem, így Bonnie-ékkal, csak a suliban szoktam beszélni, két óra között váltunk egy-egy szót. Persze ez eddig egy cseppet sem zavart – vagyis azért most sem annyira -, de abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy azért hiányoznak egy kicsit. Igaz, sosem voltam annyira jóban velük –sőt inkább csak nyűgnek számítottak -, de mióta Rob-al vagyok ez is megváltozott, mint minden más. Kezdtem újraértékelni a barátság fogalmát, miután láttam Őt, és Tobi-t. Azt ugyan én is tudtam, hogy lehetetlen, hogy Boonie-val, vagy Sarah-val – főként Sarah-val nem – annyira jóban legyek, mint ők ketten, de azért próbáltam minél több időt velük tölteni. Mostanában mindig együtt mentünk suliba, és nem úgy, mint eddig, hogy muszájból, hanem inkább én vártam meg őket. Igaz, Sarah még mindig olyan furcsa volt – még mindig nem tudtam rájönni mi baja, van, vagy, hogy mi változott meg -, de Bonnie-val viszont sokkal szívesebben voltam, mint eddig.
Én és Bonnie szorosan egymás mellett mentünk, míg Sarah kicsit távolabb lépkedett tőlünk, és úgy tűnt nem nagyon figyel ránk, inkább a telefonjában olvasgatja az SMS-eit. Boonie épp újságot olvasott, én meg megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni Sarah-val, amikor hirtelen Bonnie felkiáltott, és maga mellé húzott.
-Dylan! – sikoltott, és az újságban mutogatott valamit. – Nézd csak kiről, van egy kétoldalas cikk.
Belenéztem az újságba, és elmosolyodtam.
-Persze, hogy Mr. Pattinson-ról. – viccelődött Boonie, és elkezdte olvasni. – Robert Pattinson-nak bejött az élet. Manapság mindenki megvesz érte, és mindenhol ismerik a nevét. De vajon milyen az igazi Rob? Mi történik vele, ha a lápmákat lekapcsolják, és a rendező megszólal, hogy „Ennyi!”? Olvass tovább és megtudhatod.
-Bonnie. Hagyd már abba. – vigyorogtam, de nem tudtam elég parancsoló hangot vinni a hangomba. Olyan vicces hangon olvasta fel, mintha a cikk egy krimi lenne.
-Annyira hihetetlen. – szólt. – Hogy te meg Ő... – bökött a képre az újságban.
Nem tudtam, mit mondjak.
-Mármint ne értsd félre, nem miattad, hanem... Hogy te meg Ő... – ismételte, és hosszasan elidőzött a képen. – Annyira jó pasi...
Ezt most úgy mondta, mintha egy darab hús lenne, és nekem meg csak a külseje számítana. Azt hiszi akkor már nem is tetszene, ha nem ő lenne A Robert Pattinson?
-Azért annál kicsit több. – válaszoltam tömören.
Bonnie felnézett, és becsukta az újságot.
-Igaz, jajj... Bocsi. Olyan... "tinilány" voltam. – szörnyülködött el saját magán. – Csak tudod...
-Semmi baj. Csak utálom, ha úgy beszélnek Róla, mint az „ügyeletes szépfiú”, vagy „az új Zac Efron”. – mondtam savanyúan.
-Én nem is úgy gondoltam, csak tudod annyira fura ez az egész. Mi – mármint, én és más földi halandók - itt olvasunk róla az újságban, te meg mindennap beszélsz vele.
-Ez... tényleg fura. – Egyet kellett értenem. Ha fordított esetben lenne a dolog, én el sem hinném.
-Bárcsak én is megismerhetném, vagy... Csak találkozhatnék vele, legalább egyszer az életben... – motyogott Boonie, nekem meg beugrott, hogy „Miért is ne?”
Miért ne adhatnám meg nekik ezt az örömöt? Vajon ők is megtennék ezt értem fordított esetben? Bonnie biztos, na de Sarah...
-Ez tök jó ötlet. – vágott bele Sarah, én meg már azt hittem nincs is mellettünk. Mindketten felé fordultunk.
-Mármint mi? – kérdezte Boonie.
-Hát, hogy találkozzunk vele. Dylan simán el tudná intézni. Meg, most úgyis a barátaid vagyunk. – lépett hozzám, és az egyik kezével átfogott. – Csak találkozhatunk már a barátnőnk pasijával, nem?
-De ő nem egy egyszerű pasi. – ellenkezett Bonnie.
-Jajj, már. Ne tégy úgy, mintha te nem szeretnéd. – vágott vissza Sarah, és erre tényleg nem tudott mit válaszolni Bonnie.
-Csakis Dylan-en múlik. – nézett rám könyörögve. Hát nem sok esélyt hagy.
Bonnie is felém fordult, ő nem olyan, muszáj kérlelősen, hanem inkább vágyakozva. Ha csak belegondoltam, hogy ezzel az egyszerű kis dologgal mekkora nagy örömöt szereznék neki, nem tudtam nem megtenni.
-Ez tényleg jó ötlet. – fordultam Bonnie-hoz.
Sarah szeme felragyogott, Bonnie pedig hálásan nézett rám.
-Jujj, köszi, köszi, köszi. – ugrándozott Sarah, és a nyakamba ugrott. Idétlenül megpróbáltam visszaölelni, de ekkor hirtelen elengedett, és odaszaladt az éppen ekkor jövő James-hez.
-Képzeld, Dylan elintézi, hogy találkozzunk Robert Pattinson-nal...Áááá.... – James nyakába is belevetette magát. Úgy tűnt a jókedvét semmi nem fogja elrontani. James csak hápogni tudott, én meg szúrósan néztem Sarah-ra. Már megint kezdi. Nem gondoltam, hogy el kell mondanom, hogy a meghívás, csak neki, és Boonie-nak szól. Most ezt teljesen úgy mondta James-nek, mintha őt is érintené.
-Szombaton, igen, szombaton legyen. – kezdett el intézkedni Sarah, és odajött hozzám. – Mondjuk nálad. Szombat este 9, megfelel?
Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen, így csak bólintottam.
-Szuper, szuper, szuper. – tapsikolt Sarah, és James kezét megfogva el is ment. James még mindig nem jutott szóhoz, csak kérdőn nézett rám, miközben Sarah behúzta a suliba.
Bonnie és én megszeppenve álltunk a járdán.
-Dylan, nem, muszáj. Én... Figyelj, mindketten tudjuk Sarah milyen erőszakos, tud lenni.
Mostmár késő volt visszavonni, és nem is akartam, mert tudtam ez milyen, sokat jelentene Bonnie-nak.
-Ugyan már. Én csak ledöbbentem, de... Jó lesz az a szombat 9. Nyugodtan gyertek.
Bonnie furcsán méregetett.
-Biztos, hogy nem baj?
Vettem egy nagy levegőt.
-Tuti. – kifújtam. – Jó lesz az. – biztattam magam félhangosan.
Bonnie hálásan nézett rám, majd ő is megölelt.
-Köszi. – motyogta.
-Szívesen. Akkor szombat 9, nálam. – motyogtam, miközben bementünk a suli épületébe.
A nap folyamán nem is láttam többször Sarah-t. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy nem lesz olyan rossz... annyira csak nem lehet, ugye? De lehet. Sosem voltam híve az ilyesfajta „megismerkedős” buliknak. Az egész olyan erőltetett, és sablonos.
De jónak kell lennie. Arra gondoltam, milyen fura lesz, hogy végre Bonnie is megismerhetni Rob-ot. Ekkor megszakadt a gondolatmenetem. Róla teljesen elfeledkeztem!
Hogy fogom Neki ezt beadni? És, hogy fogom Neki elmondani, hogy elmondtam a barátnőimnek a kapcsolatunkat? Vajon, hogy fog reagálni?
Nem tudtam elképzelni, de jobb is így. Majd csak kialakul valahogy... – mondogattam magamban, és próbáltam a tanár beszédjére figyelni.

De aztán végül nem alakult ki magától a dolog, és nem is rendeződött el csak úgy, mint ahogy a filmekben szokott. Amilyen gyáva nyúl vagyok, szerda délután nem is hoztam szóba Rob-nál ezt a dolgot, pedig miközben vele voltam végig csak ez járt a fejemben. Ő is észrevette, hogy máshol jár az eszem, és rá is kérdezett, de én persze valami béna kitérő választ adtam. Hazudni nem nagyon tudtam Neki, így csak eltereltem a gondolatait.
Persze ez nem mehetett sokáig. Csütörtökön is csak erre tudtam gondolni, és mikor ismét megkérdezte, hogy hol járok gondolatban, úgy döntöttem ideje elmondani az igazat. Így hát végül elmondtam neki mindent. Hogy meséltem a barátnőimnek Róla, illetve a végén a szombati programunkat is megemlítettem, csak úgy mellékesen. Először csak elképedve ült, és hallgatott, majd mikor láttam, hogy nem fog szólni semmit magyarázkodásba kezdtem.
-De ez nem kötelező, sőt... Igazából nem is, muszáj eljönnöd. Szóval... Tudod, mit? Most azonnal le is mondom. – a telefonomért nyúltam, de megállított.
-Szóval a barátnőidnek elmesélted, hogy ki vagyok.
Bólintottam.
-És mit szóltak hozzá? – kérdezte gyanakodva.
Hát persze! Erre nem is gondoltam. Hisz én ugyebár nem tudom, hogy Ő A Robert Pattinson...És gondolom, attól fél, hogy a barátnőim valami őrült Twilight fanok, és esetleg felvilágosítottak arról, hogy ki is Ő valójában. Erről a korábbi hazugságomról már teljesen kezdtem megfeledkezni, de úgy tűnt ebből csak úgy tudok kimászni, ha folytatom a hazudozást. Arra gondoltam, vajon nincs-e már itt az ideje, hogy elmondjam neki az igazat?, de ezt gyors el is vetettem. Nem hiszem, hogy akkor is velem maradna, ha tudná, hogy én is olyan vagyok, mint a többi lány. Egy őrült, kiabálós tinilány, ugyebár... Ehh, hagyjuk.
-Ahm – megköszörültem a torkom. Minden hazugság előtt ezt teszem. Csodálkozom, hogy még nem szúrta ezt ki valaki. – Örülnek, hogy végre nem vagyok olyan zombi. És örülnek, hogy van valaki velem. Nagyon szeretnének megismerni. – Ez nem is olyan nagy hazugság, ha nem veszem bele azt, hogy a lényeget nem mondtam, hogy igazából miért is akarnak vele találkozni.
Az arcomat fürkészte, majd megkönnyebbülést láttam rajta.
-És... mikor lenne ez a találkozó? – kérdezte végül megadva magát.
-Szombat, 9 óra.
-Remek. – fújta ki a levegőt Rob, én meg elé álltam, és vártam, hogy rám nézzen.
-De mondom: Nem, muszáj, ha nem szeretnéd.
-Meg szeretném ismerni a barátaidat. – válaszolta, és én nem tudtam eldönteni, hogy tényleg igazat mond, vagy csak nem akar megbántani, így inkább beleegyezik.
Pár pillanatig nem szóltam semmit.
-De... – kezdte. – Ugye nem kell kiöltöznöm?
Rá néztem, és elnevettem magam. Ismét viccel oldotta fel a feszült hangulatot.
Megráztam a fejem, mire ő felállt a székről, és átfogta a két kezével a derekamat. A kezét, pedig a gerincem tövénél összekulcsolta.
Felnéztem rá, mire ő megcsókolt.
Készségesen visszacsókoltam, és örültem, hogy ezen is túl vagyok.

Miután már Ő is megtudta, egyáltalán nem izgultam a szombat miatt, vagy ha néha mégis, akkor az olyan „vendég-várós” izgalom volt. Például péntek délután a lakást kicsit felpofoztam – ekkor Rob megjegyezte, hogy nem reagálom-e egy kicsit túl ezt a baráti vacsorát. Valami terelő választ adtam neki, de magamban azért elgondolkoztam.
Egy kicsit tényleg túlreagálom, de ez csakis Miatta van. Igenis nagydolog, hogy bemutatom nekik Őt, még soha nem csináltam ilyet.
Igaz nem mondtam Sarah-éknak, -főként Sarah-nak -, hogy viselkedjenek normálisan, de azért reméltem, hogy nem kezdenek el sikítozni, ha meglátják. Végül is nem 10-en évesek vagyunk, kérem!
Ugyanis ha szóbahoztam volna nekik, akkor azt is meg kellett volna említenem, hogy nem mondtam el Rob-nak, hogy én is csak egy fan vagyok. Valamint újságírónak tanulok. Ez a legrosszabb kombináció. – nevettem saját magamon, de azért még mindig görcsben volt a gyomrom a hét maradék napján.
Mikor végre eljött a szombat 9 óra, már teljesen kész voltam. Annyiféle rosszul végződő vacsora lehetőséget futattam le a fejemben, hogy annál rosszabb nem lehet, amiket én elképzeltem.
Rob persze hamarabb jött, már délután is velem volt, és segített az asztal megterítésében is.
9 órakor már mindennel elkészülve, és az ujjaimat tördelve járkáltam fel-alá a lakásomban. Rob egy széken ült, és nézett engem, de kb. fél óra járkálás után, úgy tűnt megunta a dolgot, és odajött hozzám, megállítani a járkálásban.
Megfogta a kezemet, és felemelte az arcom elé.
-Miért csinálod ezt? – kérdezte aggódva.
Nyeltem egy nagyot. Az izgulástól már beszélni is alig tudtam.
-Nem tudom. Csak annyira izgulok, hogy valami baj lesz....
-Mi baj lehetne? Ők a barátaid. Átjönnek, beszélgetünk egy kicsit, megcsodálnak, és hazamennek. Ez lesz, semmi több. – magyarázta, azon az Edward féle bársonyos, megnyugtató hangon. Habár lehet csak én képzeltem bele.
A tekintetemet kereste, én meg a földet bámultam. Az egyik kezével felemelte az arcomat az államnál fogva, hogy a szemembe nézhessen.
-Dys... – kérlelt. – Nyugodj meg.
-Nem megy. – motyogtam. Miért érzem azt, hogy valami rossz fog történni?
-Talán félsz, hogy nem fogok tetszeni a barátaidnak? – kérdezte, én meg majdnem nevetőgörcsöt kaptam.
Nem inkább fordítva Mr. Pattinson? Még hogy Ő nem tetszene a barátaimnak? Ekkora marhaságot! Inkább Neki nem fognak tetszeni az én „barátaim”! Először azt hittem viccelt, - ahogy szokott – de nem láttam rajta ennek a jelét.
Mintha lenne olyan ember, aki nem szereti Őt! Istenem, úgy imádom.
Kicsit meg is könnyebbültem.
-Persze, hogy szeretni fognak. – válaszoltam, és elnevettem magam. Annyira képtelenség az, amit mondott!
-Akkor? Nagyon úgy tűnik, hogy ettől félsz...
Átfogtam a nyakát, és a tarkóján összekulcsoltam a kezemet. A szemébe néztem.
-Nem ettől félek, mert az nem történhet meg, hogy nem fognak szeretni.
-Akkor?
-Nem tudom. Csak szimplán izgulok.
-Erre semmi szükség, Dys. – mondta, és magához húzott a derekamnál fogva.
Lassan behunyta a szemét, és az arca felém közeledett. Ekkor azonban megszólalt az ajtócsengő, Ő az ajtóra nézett, én meg gyors megcsókoltam. Az ajtóban állók még várhatnak egy kicsit!
Mosolyogva visszacsókolt, majd végül egy puszit nyomott a hajamra.
-Menj ajtót nyitni. – szólt, és visszaült a székbe.
Bólintottam, és nagy levegőt véve beengedtem őket.
Az ajtóban csak Sarah, és Bonnie volt, ahogy később megtudtam James nem tudott eljönni. Hál’ az égnek! – gondoltam, és beinvitáltam őket. Rob félszegen ücsörgött a konyhában.
Megállítottam Bonnie-ékat, én meg Rob mellé léptem. Felállt a székről, és megfogta a kezemet. Mindkettő vendégem szeme majdnem kiesett a helyéről. Magam elé mosolyogtam, és eléjük vezettem Rob-ot. Mindketten próbálták türtőztetni magukat, de láttam rajtuk, hogy nehezen megy nekik. Milyen furcsa lehet nekik, hogy egy lakásban vannak Robert Pattinson-nal!
Először Boonie-t mutattam be.
-Rob, ő itt Bonnie. – mondtam, mire Rob egy halvány „Szia-t” köszönt vissza.
-És ő pedig Sarah. – Rob ismét köszönt, majd újra visszalépett mellém.
-Oké. – vettem magamhoz a szót. Milyen fura volt házigazdának lenni! – Akkor üljünk le, szerintem. – javasoltam, mire Boonie és Sarah még mindig Rob-ot fixírozva lecsücssentek.
Evés közben nem sokat beszéltünk, ha beszélt is valaki az én voltam. Rob-nak magyaráztam dolgokat vendégeinktől, miközben ők is néha kérdeztek Tőle. Pontosabban csak Bonnie, Sarah csak bámulta Rob-ot, elég leplezetlen csodálattal, miközben néha-néha a telefonját pityegtette.
Kb. 11 körül már kezdett ellaposodni a hangulat, így azt javasoltam Bonnie-éknak, hogy menjenek TV-zni, mindjárt mi is megyünk, csak leszedjük az asztalt. Eleinte csak én akartam, de Rob ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Vagy azért, mert olyan lovagias, de én inkább arra tippeltem volna, hogy ki akarta kerülni Sarah tekintetét.
Miután végeztünk az asztal leszedésével, Rob azt mondta, leviszi a szemetet, és megjegyezte, hogy addig beszéljük ki a háta mögött.
Rá mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy mitől is féltem én annyira? Ahhoz képest elég jól sikerült ez a vacsora. Semmi nem jött közbe, és semmi nem romlott el. Boldogan mentem be Bonnie-ékhoz a nappaliba. Bonnie TV-t nézett, Sarah pedig valakivel beszélt a telefonján.
Megálltam előttük, mire Bonnie kikapcsolta a TV-t, felállt, és odajött hozzám.
-Jajj, Dylan. Annyira nagy mázlid van. Ilyen kedves, és rendes férfi nem sok van. – mondta.
-Hát nem. – értettem egyet, mikor hirtelen Rob viharzott be a lakásba.
Belépett a nappaliba, és az arca zavart volt. Egyből az utcára kinéző ablakhoz lépett, és mikor kinézett rajta láttam, hogy egy vaku villant.
Megállt bennem az ütő, és hirtelen én is odamentem, és kinéztem.
Az emeletes ház előtt, az utca tele volt fotósokkal, és kamerát cipelő emberekkel. Megrökönyödtem az ablak előtt. Gyors visszakaptam a fejem, és Rob tekintetét kerestem. Az Ő arca zavart, láttam rajta, hogy próbálja összetenni a történet.
Ez meg, hogy lehet? Mit keres itt ez a sok paparazzo? Honnan tudták, hogy itt van Rob? Ki mondta el nekik?... – gondolkoztam, majd véletlenül az ablak mellett álló Sarah-ra esett a pillantásom. Az ő arca elégedettséget tükrözött, és eltette a telefonját.
Lassan összeállt bennem is a kép... Nem... Azt nem tehette! De hát miért?
-Mi folyik itt? – szólalt meg Bonnie, és vádlón Sarah-ra nézett.
Rob szólt közbe, rám szegezve a pillantását. Az arca még mindig zavart volt.
-Te fotósokat hívtál ide? – szögezte nekem.
Hogy micsoda? Nem! Gondolhattam volna, hogy erre a következtetésre fog jutni! Nem, nem nem!
-Rob, kérlek... – Mégis, hogy magyarázzam el neki? És, hogy fog innen kijutni, anélkül, hogy a paparazzók el ne kapják? Mindig is ettől féltem a legjobban. Annyira sajnáltam, ha ilyesfajta híreket hallottam róla, és azzal is tisztában voltam, hogy ez mennyire rossz neki. Most meg pont miattam került ilyen helyzetbe!
Csak álltam ott, és nem tudtam mást mondani.
-Elmegyek. – jelentette ki.
-Ne, a fotósok! – mentem utána, de ekkor hirtelen visszafordult, és a szemembe nézett.
-Miért csináltad ezt? – kérdezte suttogva, és szomorúan.
Sarah jött ki utánunk, és megállt mellettünk.
-Azért mert a vérében van. Újságírónak tanul. Tudod, azt gondolta, jól befut majd a szakmában egy Robert Pattinson-os leleplezős cikkel.
Bonnie még mindig nem jött ki a nappaliból, gondolom ő sem jutott szóhoz a döbbenettől.
-Mi?! Nem! – ellenkeztem, de Sarah csak mondta.
-Ő is Twilight fan, vagy talán ezt sem mondta? – kérdezte, és kinyitotta a Twilight-os dolgokkal teli szekrényemet.
Rob arcán hatalmas nagy döbbenet suhant át, majd végül a csalódottság.
-Ez az egész...
-Igen, az egész arra ment ki, hogy egy cikket írjon rólad, a nagy kedvencéről, Edward Cullen-ről. Vagyis bocsi, nem is. Robert Pattinson-ról. Habár... Szerintem neki, egy és ugyanaz a kettő. – fejezte be Sarah a monológját, és elégedetten kulcsolta össze a kezét a mellén.
-Ez... Ez nem igaz.
-Ugyan, Dylan. Lebuktál. Mostmár nem tök mindegy? – gúnyolódott Sarah, én meg azt hittem még egy szó, és lecsapom. Úgy döntöttem most nem foglalkozok vele, Rob sokkal, de sokkal fontosabb. Nem engedhetem, hogy elhiggye ezt az őröltséget!
De ahogy láttam rajta, már ezzel elkésem. Lassan összeállt neki is a kép, és persze mindene eddigi dolgot újraértékelt. Láttam rajta, hogy már akármit is mondok úgysem hisz nekem.
Nem tudtam elhinni, hogy ez történik!
Olyan volt, mintha csak egy álomból ébredtem volna fel, és ez a csodálatos álom egyszer csak véget ért! Kiderült az igazság, és a tündérmese elillant.
Nem tudtam, mit mondjak. A cikkes dolog persze nem igaz, de a Twilight fanság... Azt mégis, hogy magyarázzam ki?
Gyorsan járt az agyam, és próbáltam valamit kitalálni... Valahogy ki kell jutnom ebből a rémálomból!
-Van egy hátsó kijárat. – szólt hirtelen Sarah. –Ott elmehetsz. – mondta.
Rob-nak úgy láttam, megszűntem létezni, és készségesen követte Sarah-t.
-Ne menj vele. Nem bízhatsz meg benne! Várni fog egy csomó fotós, biztos vagyok benne. – magyaráztam.
-Miért hinne neked? Eddig is hitt, és te nem voltál őszinte.
-Ne szólj közbe Sarah. Tűnj el innen. – vicsorítottam rá. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy felképeljem!
Nem válaszolt, inkább leinvitálta Rob-ot a hátsó kijárathoz.
Mögöttünk loholtam, és közben próbáltam magyarázkodni, persze tudtam, hogy semmi értelme sincs.
-Rob, kérlek, ne higgy neki. Ne menj ki a hátsó kijáraton.
Az ajtó előtt álltunk. Sarah bátorítóan nézett Rob-ra, akin láttam, hogy alig várja, hogy elmenjen innen.
De így nem mehet el!
Az ajtókilincsre tette a kezét.
-Kérlek, hallgass meg. Mindent meg tudok magyarázni. – próbálkoztam, mire végre rámnézett.
-Nem hiszel el, hogy ezt tetted. Én... – nem tudta befejezni, inkább kinyitotta az ajtót, és menni készült.
Az ajtó mögött az utcán, azonban az ablak alatt álló fotósok voltak. Gondolom Sarah szólt nekik, hogy jöjjenek hátra.
Rob ránézett.
-Bocs, de csomó pénzt adtak. – magyarázta, és odalépett a fotósokhoz.
Mostmár tényleg alig tudtam fékezni magam. Még egy szó, és leütöm azt a kis ribancot!
Rob gyors maga elé húzta valamelyest a sapkáját – persze teljesen azért nem tudta elrejteni az arcát. Engem észre se vettek a fotósok, csakis rávillogtatták a vakukat, egyszerre vagy 20-25 is kattant a szemébe. A kocsija fele sietett, majd gyors beleugrott, elindította, és mikor elhajtott mellettem –én még mindig az ajtóban álltam megrökönyödve – láttam az arcát egy pillanatra. Az arca csalódottságot tükrözött. Biztos voltam benne, hogy ezt az arcot sokáig nem fogom elfelejteni.
A fotósok egy ideig még fényképezték, majd a felvételeket nézegették. Sarah szemébe néztem. Az arcán csak egy gúnyosa maszkot láttam.
Arra gondoltam, milyen irigy is tud lenni az ember, és mi mindenre képes, ettől vezérelve.
Nem szóltam semmit, csak rávágtam az ajtót a tömegre, és háttal az ajtónak támaszkodtam. A lábaim végül felmondták a szolgálatot, és összecsuklottam. A földön ülve, felhúztam a lábamat, és a térdembe zokogtam – kitört belőlem a sírás.
Eszembe jutott, hogy azért imádkoztam nemrég, hogy ébredjek fel ebből a rémálomból, most viszont rá kellett jönnöm, hogy az eddig történtek voltak az álom részei, és ez, pedig itt a kegyetlen valóság.
Egyszer tényleg fel kell ébredni.