Roblan's story

A rész olvasása előtt még annyit, hogy ez az egyik kedvenc részem, úgy olvassátok! :P

Ja, és a szavazás még mindig tart! ;)

10.rész: Ismét a 16-os szobában

Ismét arra ébredtem, hogy bizonyítékokat keresek egy megtörtént eseményre. Vajon meddig fog ez tartani? Talán egyszer majd csakugyan elhiszem, hogy Robert Pattinson-nal beszélő viszonyban vagyok? Hát nem hiszem, hogy ezt valaha is meg fogom szokni. A beszélő viszonyon elgondolkoztam. Tényleg úgy vagyunk egymással? Vagy inkább, hogyan is vagyunk mi? Barátok, ismerősök, haverok? Egyiket sem tartottam túl ideillő jelzőnek. Legalábbis az én részemről, ami köztünk van az egyikbe sem sorolható. Na de mi van Vele? Most komolyan... Ő miért barátkozik velem? Ez annyira... fura és egyáltalán nem normális. Talán csak azért beszél velem, mert unatkozik a szállodába? És mivel valószínűleg én vagyok az egyetlen olyan lány, aki nem sikítozik, ha meglátja... Mármint persze az öreg takarítónők sem, akik azt se tudják ki ő, -vagy csak simán nem érdekli őket annyira- ők sem sikítoznak, de azért nem hiszem, hogy Rob az ő társaságukra vágyna. Tehát ez az oka. Hogy én nem vagyok őrült, kiabálós rajongó. Legalább is ő így tudja. De mi lenne vajon, ha megtudná, hogy én is pontosan olyan vagyok, mint a többiek?
De erre gondolni sem akartam, inkább visszatértem a bizonyítékkereséshez. Nem tartott sokáig, míg észrevettem az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényen csücsülő baseball-sapkát. Villámgyors érte nyúltam, és beleszagoltam. Olyan illata volt, mint a hajamnak, de volt emellett más illat is. Az Ő illata... Pontosabban a hajának az illata. Na ennyit arról, hogy ő már mittudomén hány éve nem mosott hajat – amit egyes bulvármagazinok állítanak. Akkor jöjjenek ide, és szagoljanak bele a sapkába! Aki nem mosott hajat több éve, annak nem ilyen illatú a haja az biztos. Mármint ennek sem volt nagyon jó illata, olyan átlagos volt, de nem büdös, amilyen lenne, ha igazak lennének a pletykák. A kócos, össze-visszaálló hajamra húztam, és kipattantam az ágyból, majd a fürdő fele mentem.
Ott felkaptam a fésűmet, visszarohantam a szobába, beraktam a hifibe egy CD-t, és mikor elindult a Paramore-tól a Fences, vissza galoppoltam a fürdőbe, és a tükörbe énekeltem.
Ez sem volt nagyon szokásom, - vagyis eddig sosem csináltam – de most nem láttam semmit, hogy miért ne csináljam. Egyszerűen jó kedvem volt, énekelni, táncolni akartam, és azt is tettem.
Kb. 3 dal eléneklése után úgy döntöttem ideje elkezdeni a készülődést, és most valahogy ez is boldogsággal öntött el, mint ahogy az előző pár napban is.
Bánatosan bár, de levettem a sapkát – gondosan elhelyezve feltettem az egyik polcra, hogy még véletlenül se érje víz – majd megfésültem a hajamat – most egész egyenes maradt.
Visszavettem a sapkát, és eldöntöttem, hogy abba fogok menni suliba. Legalább az unalmas órákon lesz mit szagolgatnom, persze majd próbálom észrevétlenül csinálni, hogy véletlenül se higgyék azt az egyetemen, hogy olyan vagyok, mint az a pasas a Parfümből.
Mivel a baseball-sapka elég sportos, így a ruháim közül is a kemény, egy darab, sportos hatású felsőmet vettem fel, és egy farmert, valamint az egyetlen egy sportcipőmet – ami olyan volt, mint Rob Nike cipője.
Boldogan léptem ki az épületből, és vidáman kezdtem el hallgatni ugyanazokat a számokat, amiket a lakásomban is.
Hirtelen azonban Sarah-ék értek utol.
-Na szia. – kezdte Sarah kicsit lehangoltan.
Kivettem a fülhallgatót, eltettem, és feléje fordultam, miközben a suli fele mentünk.
-Mi az? – kérdeztem, de nem tudtam elég szomorúságot vinni a hangomba.
-Unalmas volt a hétvégém... – magyarázta.
-Az enyém is. Annyit kellett tanulni.- szólt közbe Bonnie.
Sarah hirtelen megállt előttem, és méregetni kezdett.
-Ahm... sapka? – kérdezte furcsállva.
-Ja.
-Kié ez? – oldalra fordította a fejét, hogy úgy is megvizsgáljon.
-Az enyém. Kié lenne?
-Nem is tudom. Olyan ismerős ez nekem. – gondolkodott el.
El is felejtettem, hogy Sarah is nagy Twilight, illetve Rob fan. Jézusom! Mi lesz, ha felismeri, és rájön, hogy kié? Ideje elterelni a figyelmét.
-Tök mindegy. – legyintettem, és Bonnie felé fordultam. – Amúgy tényleg sokat kellett tanulni. Én egész szombaton tanultam.
Úgy tűnt Sarah feladta, talán rájött, hogy úgyse fogja tudni.
-És amúgy milyen volt a hétvégéd? – kérdezte immár sokkal boldogabban.
-Unalmas. – válaszoltam egyből. Amilyen ez a délelőtt is lesz – gondoltam, és végül igazam is lett.
Az órák csigalassúsággal teltek, én meg csak jegyzeteltem, és jegyzeteltem, így alkalmam sem volt Rob sapiját szagolgatni. Csak letettem magam mellé, és ha épp nem kellett írni, azt nézegettem. Igaz, kicsit elnyűtt volt, de az Övé...
A szállóba érve átvettem a recepciós lánytól a stafétabotot, és beálltam a pult mögé. Kb. 4 óra fele Rob állt meg a pult előtt, megkopogtatva azt.
Mikor megláttam az arcát, és észrevettem a mosolyra húzódó száját, én is úgy éreztem magamat, mint Bella. Olyan érzésem volt, mintha eddig fájt volna valamim, és mikor megpillantottam Őt, ez elmúlt.
-Szia. – köszönt kicsit gúnyosan, és vigyorogva.
-Szia. – Már megint ez a Bella érzés. Most például úgy éreztem, hogy annyira nem illik ez az átlagos köszönés ide. – Mi az? – kérdeztem, mert láttam, hogy nagyon vigyorog valamin.
A fejem felé bökött az állával.
-Óh, a sapka? – kérdeztem kicsit elpirulva.
-Látom, tényleg tetszik.
-Igen.
-Tudod mit? Akkor neked, adom. – mondta, én meg azt hittem először, hogy viccel. – Mondtam, hogy nekem sok van. – mosolygott.
Nem ellenkeztem, boldogan elfogadom.
-Köszönöm.
-Ma olyan... öhm... – kereste a szavakat. – Sportos vagy.
Na bumm.
-Hát, így alakult. – válaszoltam, még vörösebben.
-A sapkához öltöztél mi? – kérdezett rá, kerek perec.
-Most lebuktam. – mondtam, és elnevettem magam. – És az egészben az a legjobb, hogy amúgy utálok sportolni
Rámnézett, majd jó hangosan felnevetett.
-Ez jó. – mosolygott. – Amúgy azért jöttem, hogy...izé...szóval tudnál felküldeni egy takarítót a szobámba?
Eddig nem is gondoltam, hogy azért jött ide, mert valamit szeretne.
-Persze.
-Kiöntöttem valamin a szőnyegre. – magyarázta kissé zavarban.
Magam elé mosolyogtam.
-Értem. – válaszoltam, és szóltam egy takarítónőnek.
-Na most megyek, ha nem baj. Még át kell néznem ezt azt. – magyarázkodott.
-Csak nyugodtan.
-Rendben. Akkor majd később találkozunk. Szia, Dys. – vigyorgott, és felszaladt a lépcsőn.
Hát kb. ennyi kellett, hogy megszokjam ezt a becenevet. Most már olyan természetesen hangzott Rob szájából, mintha mindenki más is így hívna.
Mikor épp visszafordultam volna, valaki a nevemen szólított.
-Dylan? – kérdezte James, aki épp felém közeledett. Jesszus! Ugye nem látta Rob-ot?!
Megállt a pult előtt, és a lépcsőt nézte.
-Ki volt ez a pasas? – Hát ez most pont úgy hangzott, mint egy vallatás. Nem vagyok a barátnője, az Istenért!
-Senki. – válaszoltam kurtán.
-Ez az a pasas? Aki múltkor is hazakísért?
-Igen, de ajj... Most ne gondolj semmire. Ő...csak egy.... vendég. –Nagyon nehezem esett ezt kimondanom.
-De akkor miért kísért haza a múltkor?
-Csak mert. – nem fogok neki magyarázkodni! – Te miért jöttél?
-Gondoltam hazakísérlek. Épp erre jártam. – mondta, és én biztos voltam benne, hogy ez nem igaz.
Vettem egy nagy levegőt, és beleegyeztem.
-Oké, pakolok. – mondtam. – Addig te ülj le egy fotelbe.
-Oké. – válaszolta, és így is tett.
Idegesen kezdtem el pakolni, és arra gondoltam mi lett volna, ha épp meglátja Rob-ot? Azt mégis, hogy magyaráztam volna ki?

Másnap ismét vidáman ébredtem, és elgondolkoztam azon, hogy ez vajon meddig fog így menni. Reméltem, hogy még nagyon sokáig. Gyors elkészültem – megint a kedvenc ruháim közül válogattam – majd a suli fele tartottam. Mikor már közel voltam az egyetemhez, hirtelen megpillantottam Bonnie-t, iletve Sarah-t, aki James-el beszélgetett. Boonie épp valami füzetet olvasgatott, ők ketten meg, ahogy láttam jól elvoltak.
Odaléptem hozzájuk.
-Sziasztok. – köszöntem barátságosan. Furcsán néztek rám. Talán azért, mert én még sose mentem oda hozzájuk magamtól?
Bonnie felnézett a füzetéből.
-Szia.
-Helló. – követte Sarah, és végül James is.
-Szia.
-Ahm... – kezdtem, James és Sarah felé bökve az állammal. – Ti...?
-Most találkoztunk. – mondta Sarah. – És köszike, hogy bemutattad nekünk őt. – vigyorgott James-re.
-Ennyire jóba vagytok? – kérdeztem. Ez tök fura volt.
-Sarah igazán kedves lány. – szólt James. – Miért? Mi ezzel a gond? – kérdezte mosolyogva.
-Semmi. Csak először nem értettem, hogy mit csináltok így együtt, de ahm... Oké. – Témaváltás. – Szóval, milyen óránk is lesz az első? – mutattam az egyet a kezemmel.
Sarah ekkor hirtelen megállt, és megfogta a csuklómat.
-Mi ez a karkötő? – kérdezte, és közben alaposan megvizsgálta.
Na ne... Még ez is?!
-Most vettem. Izé... Tetszik? – Jézusom. Mi lesz, ha rájön, hogy honnan is ismeri? Hogy lehetek ennyire béna? Nem elég, hogy a baseball sapkával is majdnem lebuktam, most meg ez.
-Nem lehet igaz. – motyogta Sarah. – Ugye, tisztában vagy vele, hogy tök olyan, mint amit Bella visel a New Moon-ban?
-Ajjj... Sarah. – vágott közbe Bonnie egy szemforgatás kíséretében. – Riadó, előtört a Twilight mániás éned.
-Ahm...Ja. Tudom. Szóval... ahm... Ezért is vettem meg. – mondtam, és elkaptam a csuklómat.
-Hol vetted? Nekem is kell ilyen Bella karkötő. – Sarah nagyon izgatott lett.
-Hát, öhm... Itt a sarkon. – Fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán bolt a sarkon.
-Eljössz velem oda suli után, James? – kérdezte, a fiú fele fordulva.
-Persze. – egyezett bele James, és barátságosan rámosolygott, de tisztán látszott rajta, hogy neki is hasonló véleménye van, mint Bonnie-nak.
-Áh, szuper. –lelkendezett Sarah tapsikolva, én meg örültem, hogy ezt is letudtuk. És hál’ Istennek a délelőtt további részében nem is hozta újra elő.
Az utolsó óra után, nem láttam már őket –gondolom rohantak a boltba. Ennek egyrészt örültem, mert így James nem kísérget, de másrészről meg azon gondolkoztam, hogy mit mondok majd holnap a bolttal kapcsolatban.
Lehet, hogy kicsit belebonyolódtam már a hazugságokba? De egyáltalán, miért csinálom ezt? Miért nem mondok el nekik mindent? Végül is a barátaim...joguk lenne tudni mindent. De én mégsem éreztem így. Nem tudtam így érezni, és nem tudtam magamat rávenni, hogy elmondjam nekik az igazat Rob-ról, a sapkáról, a karkötőről, mindenről.
Azonban ez már egyre jobban kezdett kicsúszni a kezemből. Már azt sem tudom, mit mondtam James-nek és mit Sarah-éknak. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, és, hogy minden kiderül egyszer, de most nem akartam ezzel törődni. Jelenleg az foglalkoztatott legjobban, hogy a szálloda fele tartok, vagyis Őfelé...
Persze ezt a szokásos izgatottságomat is, mint mindig elfújta a valóság, ugyanis amikor beléptem sehol sem láttam, mint általában.
Kötelesség tudóan bemenetem a pult mögé – ott egy cetli várt az előző lánytól, hogy hamarabb elment, és én meg azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi ideje lehetett már a pult tök üresen. És persze egyben reméltem is, hogy Karl ezt nem vette észre. A cetli aljára volt még az is írva, hogy Karl szólt, neki, hogy cserélje ki a virágokat, de mivel ő sietett ezt sem tudta megcsinálni, így átadja nekem. Kössz szépen. – morgolódtam, de mikor megláttam, hogy melyik szobába kell kicserélni, majd’ elájultam.
Tényleg mindennek van pozitív oldala. – gondoltam mosolyogva, és kidobtam a cetlit a kukába, majd lementem a raktárba friss virágért.
A cuccomat a pultba hagyva a 16-os szoba fele tartottam.
Mikor megálltam az ajtaja előtt, vettem egy nagy levegőt, és lassan benyitottam. Arra számítottam, hogy a szobában világos lesz, és valószínűleg menni fog a TV, vagy valami. De ez nem így volt. A függöny el volt húzva, így elég sötét volt, és ami a TV-t illeti, az sem működött. A szobában csönd volt. Mikor ezt észleltem még óvatosabban próbáltam bemenni, és halkan becsukni az ajtót. És csodával határos módon, ez sikerült is. Körülpillantottam, de mivel elég sötét volt, csak a tárgyak körvonalát láttam. Lassan odakanalaztam az ágyhoz, és ekkor megpillantottam Őt. Hason fekve feküdt az ágyon, ruhában, sőt még sapkája is rajta volt. Megálltam az ágy mellett, oldalra fordítottam a fejemet, és vettem egy nagy levegőt.
Hogy tud valaki ilyen édesen aludni? Én, ha alszom, olyan vagyok, mint aki tényleg alszik. Ő, pedig olyannak tűnt, mint aki csak épp ledőlt egy kicsit, és alig pár perce csukta be a szemét. Se nem csámcsogott, se nem beszélt álmában. Még ezt is tökéletesen csinálta. – gondoltam. Az arcára pillantottam, és még a gyér fényviszonyok között is láttam, hogy milyen szőrös már. Jó nem egy Mikulás, de azért azt már borostának sem hívnám. Pedig tisztán emlékszem, hogy amikor legelőször találkoztunk meg volt borotválkozva. Emlékszem, azt hittem, hogy álmodom, és arra is emlékszem, hogy ez a különbség mennyire megzavart, ugyanis az én álmaiban enyhén borostás szokott lenni. Talán az óta nem borotválkozott? Annyira végül is nem zavart. Ő így is, úgy is tökéletes.
Úgy döntöttem leveszem a cipőjét, meg a sapkáját, mert az utóbbitól nagyon fog fájni a feje, ha majd felkel.
Óvatosan a lábához surrantam, de ekkor nekimentem az ágy sarkának. Magamban szitkozódtam egy sort, de nem lepődtem meg rajta. Ilyen az én formám. Gyors felé pillantottam, hogy felkeltettem-e, amilyen béna vagyok, ez is kitelik tőlem. De nem. Ugyanúgy aludt, mint eddig, lassan ki, belélegzett.
Hálát adtam Istennek, majd egy gyors mozdulattal levettem a cipőjét mindkét lábáról. Hát nem mondanám, hogy jó illata volt, de hát Istenem. Ő is csak ember.
Óvatosan letettem az ágy mellé őket, majd visszaaraszoltam fejéhez, és a sapkát próbáltam meg levenni, úgy, hogy lehetőleg ne vegye észre.
Ekkor azonban hirtelen megfogta a csuklómat, kinyitotta a szemét, és rámmosolygott.
-Dys? – kérdezte álmoskásan, én meg majd’ halálra ijedtem.
-Jézus. – a szívem hevesen vert. –Én vagyok, az Dylan. – de azért suttogva válaszoltam.
-Az jó. – mondta, és ekkor hirtelen arrébb gurult egy kicsit, és lerántott maga mellé az ágyba.
Nagy nyekkenéssel mellé estem, miközben Ő még mindig fogta a csuklómat.
Kapkodva vettem a levegőt, nem értettem ezt miért csinálta, de azért nem nagyon ellenkeztem. Eszem ágában sem volt kiszállni az ágyból, vagy valami ilyesmi hülyeséget tenni.
-Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem, de nem sikerült elég számon kérő hangot vinnem a hangszínembe. Valamint az sem segített, hogy mosolyogtam, olyan viccesnek találtam ezt a helyzetet.
-Pihenj egy kicsit, annyit dolgozol. Csodálom, hogy még nem kaptad meg a hónap dolgozója címet.
-Ami azt illeti, már egyszer megkaptam. – válaszoltam, mire jó hangosan elkezdett nevetni, én meg csak néztem Őt.
-Gondolhattam volna. Te... Te kis minta alkalmazott. – gúnyolódott, és engem hirtelen meglepett, hogy most milyen vidám.
Nem válaszoltam, csak nevettem vele együtt. Ekkor azonban valami elkezdte nyomni a csípőmet, valami kemény dolog.
-Áu. – mozgolódni kezdtem, de Rob hirtelen átfogta a derekamat, és a hátam mögött kezdett el keresni valamit. Olyan volt, mintha a hátamat simogatná.
Néhány pillanat múlva előhúzott a hátam mögül egy telefont.
-Elnézést. A telefonom. – mondta. – Biztos kiesett a zsebemből.
-Semmi baj.
-Nagyon megnyomott?
-Dehogyis. Hagyjad már. – mondtam, és rámosolyogtam.
Kicsit feljebb ült, és a mellettem lévő kis éjjeli szekrényre tette a telefonját. Az arca annyira közel volt, hogy szinte csiklandozott a borostája.
Mikor visszahajolt az ágyra, egy kicsit megállt az arcom előtt, a szemembe nézett, elmosolyodott, és visszazuhant mellém. Ismét oldalra fordult, és engem kezdett el nézni.
-Miért akartad levenni a sapkámat? – kérdezte.
-Nem szerettem volna, ha nyomja a fejedet. – válaszoltam egyből. – És a cipődet is levettem. – mondtam.
Rob hirtelen megmozgatta a lábát, majd felnevetett.
-Köszönöm.
-Szívesen. – Szeretek Róla gondoskodni.
-Mennyi az idő? – kérdezte hirtelen.
-Hát... olyan 3, fél 4 lehet. Miért?
-Semmi csak kicsit elaludtam. – mondta és megnyomogatta a szemét.
-Miért feküdtél le délután? – jutott eszembe.
-Kicsit fáradt vagyok. Ma hajnalban jöttem meg a forgatásról. – magyarázta.- És 8-ra mennem kellett egy interjúra, utána meg egy fotózásra. Most volt egy kis időm ledőlni.
Hirtelen megsajnáltam. Milyen rossz lehet Neki... Folyton ide-oda jár, mindig fáradt, és sosem elég kipihent, de mégis mindenki állandóan a maximumot várja el tőle. Ez nem fair.
-Akarod, hogy elmenjek, hogy tudj pihenni? – ajánlottam, habár nem tudtam eléképzelni, honnan is lett volna erőm kiszállni az ágyból.
Megragadt a csuklómat.
-Ne menj el. – suttogta, és én vissza is süppedtem. Felé fordultam.
Pár percig nem szólt egyikünk sem.
-Alig ismersz. – csúszott ki hirtelen a számon, és eszembe jutott az, amikor erről gondolkoztam. Mármint, hogy miért barátkozik velem.
-Tudom. – válaszolta egyből. – De kedvellek.
-De miért? – Nem tudtam megállj-t parancsolni a nyelvemnek. Annyi kérdésem volt hozzá, amikre most úgy gondoltam talán megkaphatom a válaszokat.
Kis ideig elgondolkozott.
-Tudod, fogalmam sincs. Nem tudom elmagyarázni. Te olyan... Normális vagy. – fejezte be végül ezzel a jelzővel a mondatát.
Így már mindent értettem.
-És tényleg kedvelsz engem? – Értettem, de még mindig nem tudtam elhinni. Hallani akartam tőle még egyszer.
-Igen. – válaszolta szelíden, és rámmosolygott.
-Az jó, mert én is kedvellek téged.
-Ezt is tudom. – válaszolta önelégültem, és elvigyorodott.
-Micsoda? Kis egoista. – Teljesen zavarba jöttem, és viccel próbáltam meg elterelni a témát.
-Na jó, igazából nem tudtam, de azért sejtettem, és reménykedtem benne, hogy így van.
-Az már más. – Még mindig égett az arcom, és valószínűleg azt, hogy zavarba vagyok, Ő is érezte a csuklómnál, ami még mindig a két hatalmas keze között volt.
Ezután percekig nem szólt egyikünk se semmit, én Őt néztem, Ő meg engem.
Hirtelen lepillantott a csuklómra, és a Tőle kapott karkötőt kezdte el forgatni.
-Mindig viseled?
-Igen, mert Tőled kaptam. – válaszoltam, habár amikor a mondta második felét kimondtam, azt kívántam bárcsak visszaszívhatnám. Óvatosan rápillantottam.
-Akkor hol van a sapka?
-Lent van a táskámban. – Ismét hangosan felnevetett.
-És persze tetszenek is, természetesen. – próbáltam leoltani a csuda jó kedvét.
-Gondolom. – vigyorgott, és a szemembe nézett. – Nagyon kedvellek Dys. Szeretek veled lenni. Ha veled vagyok, én is újra normálisnak érzem magam. – mondta hirtelen.
Ez meglepett. Már megint ez a normális szó. Ekkor rájöttem, hogy teljesen ideillett, és én meg teljesen átéreztem, milyen is lehet Neki. Az egész életét felforgatta a Twilight. Onnastól Neki már semmi sem volt „normális”.
-Én is szeretek veled lenni. – vallottam be én is, habár szerintem én jobban szeretek Vele lenni, mint Ő velem.
Pár pillanatig egyikünk sem, szólt egy szót sem, majd hirtelen megszólalt a telefon. Mindketten megijedtünk, gyors felvettem, és odanyújtottam Neki.
-Köszönöm. – mondta, majd a telefonba szólt. – 16-os szoba, tessék.
Néhány másodpercig hallgatott, majd bólogatott, végül megköszönte és letette. Ismét rajtam keresztül átnyúlva helyezte vissza a telefont. Felült az ágyban, akárcsak én is, még ő beszélt.
-Szóltak, hogy menjek enni. – mondta.
-Oké. – válaszoltam, és felkeltem az ágyból.
Indulni készültem, de rám szólt.
-Várj meg. – kérlelt, és közben a cipőjével küszködött.
Magam elé mosolyogtam, majd bólintottam.
Mikor végzett a cipője felvételével elhúzta a függönyöket, és kiinvitált a szobából.
-Gyere. – mondta, és kinyitotta előttem az ajtót.
Azonban az ajtóban már állt valaki, aki épp kopogni készült.
Megijedtem, és elálltam az útból, hogy bejöhessen.
-Carla? – lepődött meg Rob. Áh, szóval az ellenszenves nőnek neve is van?
Carla körbepásztázta a szobát, végül az ágyon akadt meg a szeme, ami össze-vissza volt túrva. Végigmért engem –megint azzal a lekicsinylő nézésével, majd Rob-hoz fordult.
-Nem szóltak, hogy vacsorázunk? – kérdezte, és engem még mindig irritált az az orr hangja.
-De, épp oda indultunk.
-Indultunk? – Húzta fel a szemöldökét a többes számra.
-Dylan, meg én. – válaszolta. Carla rám nézett.
-Dylan... – mondta.
Erre most válaszolnom kellene? Úgy döntöttem, jobb lelépni.
-Mindegy. Ahm... Én most megyek. Majd találkozunk. Szia, Rob. – mondtam, rámosolyogtam, és láttam rajta, hogy ellenkezni akar, vagyis, hogy ne menjek el, de én inkább búcsút intettem, és kimentem a szobából.
A műszakom lejártával hazamentem, ott egyből bevetettem magamat az ágyba, és erősen próbáltam semmire sem gondolni, hogy tudjak valamennyit is aludni. Persze ez a nem-gondolkodás elég gyatrán ment. Nem tudtam, nem gondolni Rá, ahogy ott feküdtünk az ágyban, ahogy mosolygott, és a többi. Mivel nagyon szerettem volna, ha most is itt van mellettem, ezért inkább a nem gondolás helyett próbáltam ide képzelni, és így már gyorsabban el is aludtam.

+Rob sapija, amit Dys-nak adott. :)