Roblan's story

Sziasztok!

Nem tudom most mi van velem, de azt gondoltam felteszem hamarabb a következő részt. :D Remélem ebben a rossz, borongós időben ezzel egy kis örömet szerzek valakinek :) Ez is az egyik kedvenc részem, jó hosszúra is sikerült! xD Kommentekkel lehet meghálálni. ;) :)

Ja, és jut eszembe, a következőt addig nem teszem fel, amíg 5 komi össze nem gyűlik. :)

13.rész: Ullswater Rd.

Nagyjából mindent el kellett mesélnem nekik, az elejétől a végéig. Persze hagytam ki bizonyos részeket, amelyeket túl személyesnek tartottam, és úgy vélekedtem róla, hogy az olyasvalami, amit nem szokás kibeszélni. Ennek remek példája volt az első csókunk. Ahhoz Sarah-nak, és Bonnie-nak semmi köze sincs. Mikor megkérdezték – pontosabban Sarah kérdezte meg, mert hát miért is ne, ez annyira rá vall! – akkor is próbáltam elterelni a témát, vagy valami könnyen bevehető hazugsággal álltam elő. Ismét jól jött az a tulajdonságom, hogy remekül tudok hazudni.
Az első találkozásunkat is említettem – innen kezdtem az egészet – de az ájulást kihagytam. Ez elég ciki kettőnk között is, nem szükséges, hogy még két ember megtudja milyen béna vagyok. Meséltem nekik a forró-csokis délutánról is, a parkról – persze nem mondtam meg, hogy hol van – szóval mindent elmeséltem, kivéve még a számomra szomorú eseményeket sem, például a fotózást, vagy a boltos esetet.
Tobias-ról is ejtettem néhány szót, elmesélve is szimpatikusnak találták őt, és én meg arra gondoltam mi lenne, ha találkoznának vele. Biztos őket is elvarázsolná a jelleme, mint ahogy engem is. Na persze nem úgy varázsolt el, mint Ő. Nem, ahhoz köze sincs. Tobias egyszerűen egy nagyon, de nagyon kedves fiú, ennyi. Rob viszont... Ő valami egészen más.
Ez is szóba került a beszélgetésünk folyamán. Bonnie kért meg rá, hogy meséljek róla, hogy milyen is Robert Pattinson a valóságban. Igazándiból nem nagyon tudtam erre mit válaszolni, minden, amit mondani szerettem volna, olyan hétköznapian hangzott... kedves, vicces, aranyos. Ez mind igaz, de olyan sablonos. Így végül azt válaszoltam, hogy őt meg kell ismerni.
Majdnem el is késtem a szállodából, annyira nem akartak elengedni. Csak kérdeztek, és kérdeztek, szinte egymás kérdésére a választ meg se várva. Azért végül is ez jól esett. Mármint, hogy végre beszélhettem velük. Vagyis az esett jól, hogy végre beszélhettem valakivel erről az egészről.
A délutáni meló általában nagyon unalmasan szokott telni, de most arra gondoltam, biztos jobb lesz. Hisz találkozni fogok Vele.
Hirtelen megijedtem.
Vajon, hogy fog viselkedni, mind azok után, ami a lakásomon történt? Ez nagyon kíváncsivá tett, de inkább csak megrémisztett.
Vártam, és csak vártam, a lépcső és a bejárati ajtó fele felváltva nézelődve, de a műszakom lejártával sem bukkant fel. Arra gondoltam, lehet, hogy fel kellene hívnom – hisz úgyis meg van a száma, és ráadásul Ő írta bele -, de ezt gyorsan el is vetettem. Nem. Nem hívom fel, az túl személyes. Még nem tartunk ott. Vagyis... Igazából fogalmam sem volt, hogy mi most, hogy állunk, de azt tudtam, hogy ott még nem, hogy felhívjam. Vagy igen? Odahaza, még mielőtt teljesen megőrültem volna, kikapcsoltam a telefonomat – a kísértés elkerülése végett -, és úgy döntöttem, hogy hamar aludni térek, és hál’ Istennek gyorsan sikerült is elaludnom.
A péntek is unalmasan telt. Az egyetemen minden olyan volt, mint eddig, ha csak nem unalmasabb. Sarah és Bonnie időközbe, ha eszükbe jutott még valami kérdés fel tették, de ezen kívül semmi izgalmas nem volt. Komolyan mondom, belül szinte sikoltozva rohantam a szálloda felé, nagy reményekkel.
De miután pénteken is, a műszakom lejárta fele közeledett az idő, a remény totálisan meghalt bennem. Bosszúsan, és töprengve pakolgattam a cuccomat.
Miért nincs itt? És főként, miért nem magyarázza meg, hív fel vagy valami, hogy miért nincs itt? Rossz érzésem támadt. Úgy kezdtem érezni magam, mint mikor olyan hűvösen viselkedett velem. De még az is jobb volt, mint ez! Akkor legalább valahogy, de hozzámszólt, láttam, beszéltem vele. De most?! Mi történt?
Gondolatmenetemet a szállodába belépő Tobias zavarta meg. Hirtelen rápillantottam, és kerestem mellette Rob-ot, de nem találtam.
Tobias szokásához híven mosolygott, és mikor meglátott a pultba, odajött hozzám.
-Helló. – köszönt, és rám mosolygott.
Most azonban nem nyugtatott meg a mosolya, ahogy általában szokott.
-Szia. – válaszoltam, és én is rácsodálkoztam, hogy milyen szomorkás a hangom.
-Mi a baj? – kérdezte, egyből észrevette, hogy valami nem oké.
Mégis mit mondhatnék? Hogy igazán szólhatnál már a drága barátodnak, hogy adjon végre valamiféle életjelet magáról?!
-Ahm, csak... Azon gondolkoztam... – úgy döntöttem, jobb előállni az igazsággal, ő úgy is biztos tudja mi a helyzet – Nem tudod, hogy...ahm... szóval, hogy Rob hol van? – Nem néztem rá, a pultot kezdtem el fixírozni.
Tobias-nak egyből leesett mi is a bajom, és felnevetett.
-Értem már mi van. – mosolygott.
Könyörögve néztem rá, hogy mondjon már végre valamit.
-Azt tudtam, hogy ő mennyire oda van érted, de azt nem tudtam, hogy te is ennyire oda vagy érte. – mondta hirtelen, és még mindig nevetett.
Rá csodálkoztam.
-Mi?
-Rob forgatáson van, már egy jó ideje. Nem tud elszakadni, nem engedik, amíg be nem fejezik azokat a jeleneteket. Azt mondták, hogy sietniük kell, mert nemsoká lejár a stúdió bérleti díja, így hát túlóráznak, meg minden. De ne aggódj, nemsoká jön, azt hiszem, holnap már végez is. Így is eleget beszélt nekem arról, hogy mennyire sajnálja, hogy így itt hagy, úgymond...szóval azért annyira ne legyél rá dühös.
Pontosan azokat a szavakat mondta, amik arra kellettek, hogy megnyugtassanak.
-Én nem vagyok rá dühös, csak... Szóval hiányzik. – nyögtem ki nagy nehezen.
-Jajj, ne kezd te is, létszi. Elég ezt tőle hallanom, napi 24 órában. – nyavalygott Tobi.
Ez jót jelent. Talán nem csak én szeretek ennyire Vele lenni?!
Normális hangnemre váltott.
-Szóval, nyugi van. Holnap itt lesz.
Bólintottam.
-Az jó. – könnyebbültem meg.
-Látom, indulsz haza. Hazakísérjelek? – ajánlotta. Gyors kinéztem az utcára. Tiszta sötét van, és az utolsó buszt meg már lekéstem.
-Ha szeretnéd. – mondtam, és a vállamra vettem a táskámat.
-Persze. Csak előbb felmegyek Rob szobájába, és elhozom az egyik dzsekijét. Azért jöttem, amúgy. – vigyorgott. – Várj, csak egy perc. – mondta, és már fel is szaladt a lépcsőn.
Minden kétségem elszállt, és olyan volt, mintha soha nem is lett volna. Tobias-nak megint sikerült teljesen megnyugtatnia. Arra gondoltam, mennyi mindent megtudhatok majd még Rob-ról, miközben sétálunk. Erre egészen felvidultam.
Tobi pár perc múlva szaladt is lefele a lépcsőről – néhány vendég igen szúrós szemmel nézegette -, megállt előttem, felvette Rob kabátját – mondván, hogy úgyis hideg van – majd kinyitotta az ajtót előttem, és kiléptünk az utcára.
A lakásomig vezető úton csak Rob-ról beszélgettünk. És ráadásul ezt nem is én ajánlottam. Gondolom Tobi annyira szomorúnak látott, hogy amint kiléptünk, egyből megkérdezte, hogy mit is akarok Róla tudni. Eleinte kicsit meglepődtem, de utána hálásan rámosolyogtam, és kérdezgetni kezdtem.
Sok infót, de főként sok emléket osztott meg velem, én meg közben próbáltam elképzelni Rob-ot mondjuk 10 évesen, vagy tinédzserként. Hát nem nagyon ment.
A lakásom előtt – mivel teljesen az ajtóig elkísért – gyors elbúcsúzott, és el is ment Tobi.

Másnap reggel nagyon korán ébredtem. Este is alig bírtam elaludni. Csakis arra tudtam gondolni, amiket Tobias mondott, ezek közül is két nagyon fontos dologra. A másik oldalamra fordultam – az utcai lápmák kezdték irritálni a szememet -, és újból – immár nem is tudom hanyadjára – visszaidéztem azt a két mondatot, amik felváltva kavarogtak a fejemben az éjszaka folyamán.
„Szóval, nyugi van. Holnap itt lesz.” – ez volt az első.
Holnap itt lesz, az az már most is ott van a szállodába – gondoltam, és az ébresztőórámra pillantottam, ami 5 órát mutatott. Ez a tudat megvigasztalt. Ha Tobias azt mondja, hogy holnap – az az pontosabban ma – ott lesz, akkor az úgyis lesz. Nekem, pedig nincs más dolgom, mint bemenni a szállodába. Remek. Az már biztos, hogy ma látni fogom, és így a napom is jobb lesz. Jobbnak kell lennie.
Majd hirtelen a másik jutott eszembe.
„Azt tudtam, hogy ő mennyire oda van érted, de azt nem tudtam, hogy te is ennyire oda vagy érte.”
Erre nem igazán tudtam akkor se, és most se mit mondani. Ezt egyszerűen nem értettem. Arra gondoltam, miért nem kértem meg Tobi-t, hogy ezt fejtse ki részletesebben. Persze tudtam, hogy ez a mondat, nyelvtani értelembe véve mit is jelent, de számomra semmi értelme nem volt.
Hogy Ő odavan értem? Micsoda? Ezt nehéz elhinni. Nem hiszem, hogy annyira oda van értem, mint én Őérte. Azt lehetetlen felülmúlni. Mert nekem Ő olyan volt, mint Bellá-nak Edward. Nagyjából.
Végül úgy döntöttem, hogy mielőtt teljesen megbolondulnék az ágyban, ideje lenne felkelnem, és így is tettem.
A fürdőben – a tegnap esti sok forgolódástól totálisan tönkrement – hajamból próbáltam valamit kihozni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Csak annyit sikerült elérnem, hogy nagyjából egyenes lett. Majd sapkát veszek rá – az Ő sapkáját – gondoltam.
A ruháimból is – mint már szokásommá vált – a legjobbakat válogattam ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy nemsoká kezdek kifogyni a jó ruhákból. Ideje lenne elmenni, vásárolni. Áhh... Még a gondolatára is rosszul voltam. Egyszerűen utálok vásárolni. Le-fel öltözgetni, ezt meg azt próbálgatni órákig... Időpocsékolás, de azért néha szükséges, mint az én esetemben is.
Gyors magamra kaptam a ruhákat, meg a cipőmet, zsebre vágtam némi pénzt, és a mobilomat, és már mentem is lefele a lépcsőházból. Felültem az első szálloda fele tartó buszra – most is az a bácsi volt a sofőr, aki engem ismert, még a nevemet is tudta, így hát szokásához híven kedvesen köszönt.
A szálloda előtt azonban kicsit ideges lettem.
Mi lesz, ha megint az történik, ami már oly’ sokszor? Nagy reményekkel beállítok, és ez a remény amilyen gyorsan jött, el is illan?
Na jó, világos. Magamat izgatom fel, ennek, pedig semmi értelme. Most bemegyek szépen, és lesz, ami lesz, kibírom. Nagy elhatározásommal léptem be a szállodába, és nagyon ledöbbentem.
Ilyen se volt még.
Rob, és Tobi épp ekkor jöttek lefele a lépcsőn, és ahogy megláttak engem – és én s észrevettem őket – odaintegettek, és elindultak felém.
Félúton találkoztunk, pont úgy álltunk meg, hogy még véletlenül se tudjanak elmenni mellettünk az emberek.
-Na, én megyek is. – folytatta a beszélgetésüket Tobi, és búcsút intett Rob-nak – Sziasztok. – vigyorgott ránk huncutul, és magunkra hagyott minket.
Néztem, ahogy kimegy a szállodából, majd felpillantottam Rob-ra, és próbálta kitalálni, milyen kedvében is van.
Hirtelen megfogta a kezemet, és maga után húzott miközben ő ment fel a lépcsőn.
-Gyere fel hozzám. Beszélgessünk. – magyarázta, és be is húzott a szobájába.
Oké, vidám kedvében van. Nagyon is. – gondoltam. Irtó furán kezdtem érezni magamat, ezt ő is látta rajtam. Elém lépett, és a tekintetemet kereste.
-Bocsánat, hogy csak így elragadtalak, de nem szeretem a nézőközönséget. – mondta mosolyogva. – Kezdjük elölről. Jó reggel, Dys.
Na most teljesen megzavart. Idétlenül válaszoltam.
-Öhm, neked is jó reggelt.
A sapkámat kezdte el nézegetni, majd elmosolyodott. Bármit is akart mondani, inkább nem mondta.
-Szóval, arról szeretnék veled beszélni, ami ahm, szóval, ami nálad történt.
Éreztem, hogy az arcom égni kezd. Nagyon reméltem, hogy nem látszik meg.
Nem válaszoltam.
-És... Szóval, hogy remélem nem értetted félre azt, hogy nem jelentkeztem pár napig, és nagyon remélem, hogy nem hoztál ki semmilyen összefüggést a két dolog között. Vagyis, hogy ami történt a miatt nem jelentkeztem.
Erre még nem is gondoltam, pedig milyen kézenfekvő lett volna!
Zavartan néztem rá.
-Ahm, nem. Nem gondoltam ilyenre. Tobi amúgy is elmondta tegnap, hogy forgatsz, szóval semmi baj.
Megkönnyebbült.
-Az jó. Annyira szerettem volna ezt megbeszélni, mármint ami szerdán történt.
Már megint pirultam.
-Mi... – Azt akartam kérdezni, hogy mit beszéljünk arról, de a „Mi”-nél elakadtam. Vajon Ő is ennyire kínosan érzi magát, mint én? Nem láttam rajta ennek a nyomát.
-Ugye tudod, hogy nem azért csókoltalak meg, mert sajnállak, vagy ilyesmi.
Ez se jutott volna soha eszembe.
-Nem. – ennyit tudtam kinyögni.
-Remek. – vett egy nagy levegőt. – Azért csókoltalak meg, mert már nem bírtam ki. – mosolygott rám. – Már régóta gondoltam rá, de az után eszembe jutott, hogy lehet, hogy te...
-Rob. – szakítottam félbe. – Nem kell bocsánatot kérned azért, mert megcsókoltál. – szögeztem le. Ezek az angolok. Miért kell mindenért bocsánatot kérniük?!
Meglepődött, de örült is.
-Tényleg?
-Tényleg.
-De jó. – könnyebbült meg. – Na, jó, most, hogy így tisztáztuk, hogy mi a helyzet, ahm... arra gondoltam, hogy hajlandó lennél-e eltölteni velem a napot? Be szeretném pótolni azt a pár napot, még nem jelentkeztem. – mondta, és tette fel a kérdést, a legangolosabb hangján.
Kérlelve nézett, én meg arra gondoltam, hogy ez meg micsoda kérdés?! Van, aki nemet mondana Neki?!
-Igen.
-Remek. Akkor... – mondta, és kinyitotta az ajtót. – Gyere, elmegyünk innen.
Bólintottam, és indultunk lefele a lépcsőn.
Láttam rajta, hogy nagyon izgatott. Hát még én! Vajon hová akar megint vinni? Talán ismét a parkba megyünk?
Kinyitotta előttem a szálloda ajtaját, és közösen kiléptünk.
Átinvitált a buszmegállóba, és megálltunk a buszokat jelző tábla előtt.
-El szeretnélek vinni egy olyan helyre, ami nekem nagyon fontos. – mondta, és ismét a tekintetemet leste, hogy hogyan reagálok.
Rá mosolyogtam.
-Okés. – válaszoltam, és elővettem a pénzemet, mert láttam, hogy jön a busz.
-Hagyd csak, majd én. – intett le, és maga elé engedett a buszon.
Gyors felszálltam, és a középső lépcsőhöz mentem. Nem nagyon szerettem ott ülni, de már megfigyeltem, hogy ha sokan vannak a buszon, és annak az ajtaja hirtelen kinyílik, mindenki előre tódul, és senkinek nem jut eszébe, hogy máshol is le lehet szállni. Belülre ültem, és Rob is megjelent mellettem fél perc múlva.
Pár percig elhelyezkedett, majd egy kissé felém fordult.
-Nem baj, ha egy kicsit kerülünk?
-Nem, de miért?
-Útba esik az egyes szálloda.
-Tessék? –ebből egy kukkot sem értettem.
Elmosolyodott.
-Tudod ez a második szálloda, ahol vagyok, mióta itt vagyok Londonban. Csak el kellett jönnünk az elsőből, mert rájöttek, hogy ott szálltam meg. Szóval most a Williams-ben vagyok, de van egy hármas is. Tudod, nem hiszem, hogy vannak még ott paparazzók, de azért nem kockáztatok. – fejezte be, és rámnézett.
Micsoda mázlim van! Ha az első szállodában nem lepleződik le, akkor sose találkoztunk volna. Mégis van valami előnye a paparazzóknak – gondoltam, és rá néztem.
Neki is valami hasonló járhatott az eszében, mert rám mosolygott.
-Akkor ez szerencse.
-Mázli. – értett velem egyet, és kinézett az ablakon.
Ezután nem sokat beszélgettünk, főként csak kifele bambultunk. De ez így volt jó. Ő sem érezte a késztetést a beszédre, és én sem. Én csak Őt néztem, Ő meg engem. Nekem ez is megfelelt.
Jó félóra múlva szálltunk le az egyik megállóban.
Zavartan szálltam le, és persze a lábam is elzsibbadt az üléstől.
Rob intett, hogy kövessem.
Jézus. Remélem nem lesz sok séta.
-Nyugi, nem kell sokat sétálnunk. Csak egy sarok, és ott vagyunk.
Lehet, hogy gondolatolvasó? Vagy csak az én arcomból könnyű olvasni?
Úgy láttam, nagyon otthonosan mozog itt. Ha nem tudnám, akkor is könnyen rájöttem volna, hogy Londonban nőtt fel.
Mikor továbbhaladtam volna a Ullswater Rd-ot jelző táblánál, megfogta a kezemet, és behúzott az utcába. Könnyen, és magától értetődően fogta meg, és a továbbiakban is így maradtunk. Ahogy megfogta a kezemet, rám mosolygott, és nekem meg az villant be, hogy vajon mióta tervezi ezt? Talán ez csak egy jó lehetőségnek tűnt, amivel élt? Nem tudtam, miért csinálja ezt. Felőlem simán megfoghatja akármikor. Ezt neki is szívesen elmondtam volna, de úgy éreztem, hogy ez túl közönségesen hangzik.
Pár házat elhagyva, végül egy teljesen átlagos, Londoni házhoz értünk, ami nem volt igazán kitűnő a többi közül, teljesen beleolvadt a környezetébe.
Lehet, hogy nekem lassú a felfogásom, de még mindig nem esett le, miért hozott ide. Azt hiszem, Ő is látta, ezt rajtam, így hát elém állt – a kezemet még mindig fogta – és a szemembe nézett.
-Azért hoztalak el ide, hogy megmutassam hol nőttem fel. Ez itt a szüleim háza. – mondta, és a ház felé biccentett.
Megállt bennem az ütő. Jézusom!
Ide hoz a szüleihez, én meg, hogy nézek ki?! Miért nem szólt, hogy ide jövünk? Akkor biztos nem az elnyűtt farmerembe, és egy baseball-sapkába jövök. Kezdtem ideges lenni.
-Miért hoztál ide? – csúszott ki a számon, persze az után egyből rájöttem, hogy a szavak ilyenfajta sorrendje mást jelent, mint amit én szerettem volna kérdezni.
Hátrahőkölt, és elnyúlt az arca. Nem válaszolt.
-Nem úgy értem. Örülök, hogy elhoztál meg minden. De... Nézz már rám, hogy nézek ki. – mondtam idegesen, és a hajamat kezdtem el igazgatni a sapka alatt.
Az arca újra normális lett, és hirtelen felnevetett.
-Hogy mi?
-Iszonyúan festek. Így nem jelenhetek meg a szüleid előtt, én... – nem bírtam befejezni, helyette inkább a felsőmet húzogattam, hogy jobban álljon rajtam.
Rob még mindig nevetett, és közelebb jött.
-A szüleim nincsenek itthon. – szólt csendesen, nekem meg hirtelen megállt a kezem, amivel épp a nadrágomat húzogattam.
-Ja... Az más. – égett az arcom. Ekkora égés!
Nevetett rajtam, de nem gúnyosan.
-Persze igazából tényleg azért hoztalak volna el, amire te gondoltál. De ahogy látom nincsenek itthon.
-Szóval akkor tényleg engedted volna, hogy így – magamra mutattam – jelenjek meg a szüleid előtt. Te... – kezdtem, és bele boxoltam egy kicsit a vállába.
Még mindig csak nevetett, gondolom azon, hogy nekem ez ilyen sokat számít.
-Sajnálom.
-Jobb is így. Legalább mostmár tudom. És hogyha következőleg valamiféle rejtélyes sétára invitálsz, tudni fogom hova megyünk! – pirítottam rá, és a mutató ujjammal mutogattam a mellkasára. – Figyeltem a buszon merről jöttünk. Tudom már az utat is. Szóval, ha még egyszer eszedbe jutna ekkora nagy, hü... – mindeddig csak állt, és mosolygott rajtam, most azonban előre lépett, megfogta ismét a kezemet, az övéhez húzta a testemet, majd végül egy csókkal fogta be a számat.
És tényleg belém fojtotta a szót. Ahogy összeért az ajkunk, minden addigi neheztelésemet elfelejtettem, és csak arra koncentráltam, hogy tudjak levegőt venni.
-Tényleg sajnálom. – szólt, miközben már az ajka elvállt az enyémtől, de az arca még mindig közel volt.
Lassan kinyitottam a szememet, és az övébe néztem.
-Semmi baj. – motyogtam kábán, mire hirtelen elvigyorodott, még egy puszit nyomott a számra, és kicsit hátrébb húzódott, de a kezemet még mindig fogta.
Áhh, ez így nem ér!
-Na, gyere szépen. – mondta, és beinvitált a házba.
A ház bejárati ajtaját kinyitotta előttem, én meg közben arra figyeltem nehogy véletlenül felbukjam a küszöbben. Meg álltam az ajtónál, egy centit sem mentem beljebb. Nem mertem.
Rob nagyon otthonosan mozgott. Könnyedén bezárta mögöttünk az ajtót, lerúgta a cipőjét – erre én is, mert nem akartam illetlen lenni.
Ismét megfogta a kezemet, és időt sem hagyva a nézelődésre, egyből felhúzott maga után az ajtó melletti lépcsőre.
Én persze követtem.
A lépcsőn érződött, hogy nem ma készült, elég hangosan nyekergett minden foknál, amit megtettem, én meg ilyenkor úgy éreztem magamat, kb., mintha egy bálna lennék. Rob alatt bezzeg nem nyikorgott. Az után rájöttem, hogy mivel ő itt nőtt fel valószínűleg tudja, hogy hogy kell úgy menni, hogy ne nyikorogjon. Szúrósan néztem rá.
Az utolsó nyekergés jelezte, hogy felértünk az emeletre. Én megkönnyebbültem. Innen nem fogok lenyekeregni egy hamar, az biztos!
Az emeleten egyből jobbra volt egy szoba. Rob oda húzott be.
Amint beléptem egyből tudtam, hogy ez az Ő szobája volt, vagy még most is az, ha hazajön. Az íróasztal fölött volt egy fatábla, amin fel volt akasztva egy csomó kép, és ahogy megfigyeltem főleg Tobi és Rob volt rajtuk. Elmosolyodtam, és tovább nézelődtem, miközben Rob csak állt, és nézte a reakciómat.
Középen volt egy hatalmas ágy, jobb oldalánál, pedig egy kis szekrény, és annak támasztva ott volt egy gitár. Összességében az egész szobán érződött, hogy nem a mostani Rob ízlése szerint volt berendezve, hanem kb. úgy 5-10 évvel ezelőtti Rob szerint.
Rob leült az ágyra, és onnan nézett engem. Rájöttem, hogy lehet, hogy kicsit tolakodó vagyok, hogy így megbámulok mindent, szóval ezt inkább abbahagytam, és leültem mellé az ágy elejére, ahol a lábunk lelógott. Ő hirtelen hátravetette magát, és fújt egy nagyot.
-El is felejtettem milyen kényelmes ez az ágy. – motyogott, én meg egyszer csak hangosan felnevettem, majd én is mellé dőltem.
-Tényleg az. – értettem egyet, de még mindig nevettem.
Hirtelen megszólalt a telefonom.
Ijedtem ültem fel, és kaptam elő a kabátzsebemből, de mire felvettem volna, letette az ismeretlen szám.
-Hogy az a...
-Ki volt az? – ült fel Rob.
-Ismeretlen szám. – motyogtam, és mikor a híváslistára váltottam eszembe jutott valami.
Felé fordítottam a képernyőt.
Rám vigyorgott.
-Csak remélni tudtam, hogy nem fog zavarni. – mondta, miután elolvasta a saját számát.
-Nem, egyáltalán nem zavar. – válaszoltam, és rá nevettem.
Eszébe jutott valami, és előkapta ő is a telefonját. Leesett az állam. Az én kis rozzant Samsung C3050-esem, elbújhatott az a telefon mellett. Az ő telefonja érintőképernyős volt, és még azt is lefogadtam volna, hogy lehet rajta netezni is.
Miközben keresett benne valamit, hozzámszólt.
-Te hívtál fel, ahm... – megállt a keze. – Csütörtökön?
Hajajjjj...
-Ööö, igen. – válaszoltam végül őszintén.
-Gondoltam. –mosolygott rám. – De miért nem szóltál bele?
-Hosszú történet.
-Értem. Mindegyis. Legalább meg van a számod. – vigyorgott, és elkezdett valamit írni a telefonjába. Belekukkantotta mit ír, és láttam, hogy a telefonszámhoz írja, hogy „Dys”.
Magam elé mosolyogtam, ő meg gyors el is rakta a telefonját, miután végzett. Az enyémre nézett.
-Szabad? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét érte.
Gyors végiggondoltam, hogy nincs-e rajta valami olyan dolog, majd odaadtam neki.
Elvette, és egyből a számokhoz kapcsolt.
-Milyen zenéket szeretsz? – kérdezte hirtelen. – Itt van mindenféle...
-Hát, mindenfélét szeretek. – válaszoltam idétlenül.
Most erre mit mondjak? Úgy utáltam ezt a kérdést. Én minden zenét szeretek, mindenből vannak kedvenceim a pop-tól kezdve az R’N’B-in keresztül, a rock-ig.
Rám nevetett, és felém nyújtott a telefonomat.
-Mutass egy kedvencet. – szólt, és én meg gyors keresni kezdtem valami jót.
Ő kényelmesen újra hátradőlt az ágyon, én meg gyors meg is találtam az egyik nagy kedvencemet.
Én is melléfeküdtem, és elindítottam Britney Spears Everytime-ját.
Úgy láttam Rob-on egyből felismerte a számot, de nem ellenkezett, hogy kapcsoljam ki azonnal, vagy ilyesmi.
Lehunyta a szemét, és oldalra fordult, így én is így tettem. Most ugyanúgy voltunk, mint ahogy egyik nap, amikor bementem hozzá a szobájába.

„Everytime I try to fly, I fall
Without my wings, I feel so small
I guess I need you, baby
And everytime I see you in my dreams
I see your face, it's haunting me
I guess I need you, baby”

Énekelte Britney, és mi meg teljesen átadtuk magunkat a zenének.
Igaz, már több ezerszer hallottam ezt a számot, de most teljesen új értelmet nyert néhány sora. Például a fentiek is. Lassan kinyitottam a szemet, és Rob-ot néztem, akinek még mindig csukva volt a szeme. Igen, pontosan így érzem, ahogy Britney énekli a dalban. Nekem is szükségem van rá.
Míg én ezen gondolkoztam, észre se vettem, hogy egy másik nagy kedvenchez ért a dal.

„I make believe that you are here
It's the only way I see clear”

Pontosan, mint amikor odaképzeltem magam mellé egyik este, és csak így tudtam elaludni. Én is csak úgy tudok normálisan gondolkozni, és viselkedni, ha mellettem van.
Még mindig néztem, miközben Ő lassan kinyitotta a szemét.
Mondani akartam valamit, de úgy éreztem, hogy az én hangon elrontaná ezt a tökéletes pillanatot.
Úgy láttam rajta Ő is pontosan, tudja, hogy miért ezt a számot raktam be, és ő is érzi, hogy mennyire nagy szükségem van Rá.
Mikor a dal véget ért, megnyomtam a stop gombot, és ezután percekig csak egymást néztük.
Rob hirtelen felült, és én is egyből utána.
-Ez tényleg szép szám.
Bólintottam, és elraktam a telefonomat. Mikor újra visszanéztem, azt láttam, hogy erősen gondolkozik valamin, majd hirtelen rám nézett.
Közelebb húzódott, a két keze közé vette az arcomat, és lágyan megcsókolt. Kissé De Javu érzésem volt, és az első csókunk jutott eszembe. Láttam rajta, hogy neki is valami hasonló járhatott a fejében, ugyanis kissé elmosolyodott.
Ha lett volna valamiféle ellenállásom, már az is elpárolgott volna. Szinte magamon kívül ledőltem az ágyra, Ő meg fölém hajolt, és úgy csókolt tovább.
Kissé idétlennek éreztem ezt a pozíciót, ezért megállítottam, és gyors feljebb csúsztam az ágyon, levettem a sapkát, és a fejem már a párnán volt.
Nem sokat gondolkozott, készségesen jött utánam, és Ő is feljebb jött, majd fölém hajolt ismét, de csak a felső testével. Egyre hevesebben, és hevesebben csókolt, és már nem csak a számat – mikor érezte, hogy nem kapok lassan levegőt, akkor levándorolt a nyakamra is.
Nagyon gyorsan, és hangosan vettem a levegőt, zavarba ejtően lihegtem.
A vérem nagyon gyorsan felforrt, és már tudtam, mit akarok.
Egy gyors mozdulattal átfordultam, úgy, hogy én legyek felül, ám én már nem csak a felsőtestemmel másztam rá, hanem a lábammal is körülfogtam.
Élveztem az irányítást, és eszemben sem volt fékezni magamat. Hevesen csókoltam én is mindenhol, túrtam bele a hajába, és még mindig iszonyú hangosan lihegtem.
Hirtelen ő is határozott, és megfordított, úgy, hogy ő kerüljön fölém. Nem nagyon tudtam ellenkezni, de nem is akartam, hogy őszinte legyek. Ajkunk immár egyre hosszabb ideig tapadt össze, éppen csak akkor vette el, amikor már tényleg alig kaptunk levegőt.
Miközben csókolt, a jobb keze lassan elindult a lábamon, a térdemtől felfele a combomon.
Egészen kellemes érzés volt, ahogy a hatalmas nagy keze végigvándorol a lábamon, egészen fel a hasamig, majd végül ott is elindult felfele.
Hirtelen meggondolta magát, és inkább lefele vette az irányt, és a derekamnál fogott meg.
Nem is tudom mi ütött belém, amikor egyszer csak megfogtam a derekamon lévő kezét, és a pólóm alá csúsztattam.
Elvette ajkát az enyémtől, és rámnézett.
Nem tudtam, mit mondjak, helyette inkább felhajoltam, és megcsókoltam. –nagyon nem tetszett, hogy az ajkunk különvált. Ettől még hevesebben csókolt, immár sokkal gyorsabban is, mint eddig. A kezét nem vette ki a pólóm alól, helyette, ahogy én is célozgattam rá, elindult felfele. Oldalt a hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam az arcát, az enyémhez, és készültem is fel az érzésre, amikor keze végre célt ér, de végül megint meggondolta magát.
Elengedett, és ahogy én is, ő is hangosan zihálva visszafeküdt mellém.
Pár percig csak némán feküdtünk egymás mellett, és vártuk, hogy felindultságunk lecsillapodjék. Kb. 2 perc múlva, rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarom magam lecsillapítani, így Rob-hoz fordultam, és a mellkasára fektettem az arcomat, ő meg átölelt a karjával, és megpuszilta a hajamat.
Felfordítottam az arcomat, így a puszija a számat érte el –ezt akartam.
Készségesen viszonozta a csókot, majd megszólalt.
-Ez most iszonyúan gimisen fog hangzani, de szüleim bármelyik percben hazajöhetnek. – mondta elfojtott nevetéssel.
Rá néztem, majd mikor láttam, hogy komolyan gondolja, amit mondott, jó hangosan felnevettem.
Belőle is kitört a nevetés, és magához ölelt.
Mikor már eléggé lenyugodtam a nevetőgörcsöm után, Rá néztem.
-Oké. – suttogtam, és megpusziltam az arcát, de ő hirtelen elfordította a fejét – ahogy én az előbb- így a pusziból ismét csók lett.
Ránevettem, és újból hozzásimultam.
-Akkor... – kezdtem. – Csak feküdjünk itt. – ajánlottam, és elhelyezkedtem.
-Benne vagyok. – vigyorgott rám. – Annyira békés most minden...
Igaza volt. Abban a pillanatban minden békés, és tökéletes volt.

+ Rob szüleinek a háza

Rob telefonja:

Dlyan telefonja: