Halihó! :)
Következő héten nem biztos, hogy lesz új rész, gondoltam szólok előre.
Várjatok türelemmel, próbálom gyorsan hozni. :)

Ja, és a kommenteket továbbra is várom! ;) :)

11.rész Az első csók

Egy újabb szerda. –gondoltam, miközben a szemem próbált hozzászokni a reggeli fényhez. A nap besütött az ablakon, pont az ágyra, és ráadásul oda, ahol a fejem volt. Na de azért kérem; mégis csak december van! Hogy lehet, hogy süt a nap?! Talán ha az emberek kedvétől függene az időjárás, akkor esetleg megérteném. Hisz nekem jó kedvem van, nem is tudom mikor volt utoljára, hogy ilyen hozamos időn keresztül jó kedvem volt, és ilyen sok ideig nem gondolkoztam el azon, hogy mi értelme is van az én kis nyomorult életemnek.
Persze tudtam mi áll e mögött a csodás jó kedvem mögött...Vagyis pontosabban ki áll mögötte...
Miközben felültem, és hátralendítettem a hajamat, magam elé képzeltem az arcát. Már nem kellett reggelente a mellettem lévő képet néznem, már sokkal életszerűbb képem volt Róla a fejemben. Ha Rá gondoltam általában azt a képet szoktam felidézni, amikor legelőször találkoztunk. Olyan közel volt az arca! Még most is beleremegtem, ha csak rágondoltam.
A telefonom ébresztése zökkentett ki a gondolatmenetemből. Gyors kinyomtam, de ekkor megint eszembe jutott, hogy szerda van.
Egy emlék villant fel hirtelen, méghozzá is az az emlék, ami múlt szerdán történt. Pont mához egy hétre. Emlékszem, Rob milyen hűvös, és átnéző volt velem azon a napon. De nem! Nem akartam arra gondolni!
Így hát úgy döntöttem, hogy inkább felkelek, addig is még készülődök, nem gondolkozom annyit. Mielőtt azonban a fürdő fele mentem volna, észrevettem a polcomon hagyott Eclipse könyvet. Hogy ez miért nincs a szekrényben? – gondoltam, majd felkaptam, és betettem a Twilight-os szekrényembe. Ebben minden Twilight-al kapcsolatos dolog volt. Könyvek, újságcikkek, poharak – persze ebből volt pár a konyhában is -, pólók, és egyéb relikviák, amik egy Twilighter elengedhetetlen kellékei.
Betettem a könyvet, a másik kettő mellé, majd úgy döntöttem, hogy ideje levenni az ágyam mellett lógó Rob képet. Miért legyen kint, amikor már nem kell? Mostmár könnyen magam elé tudom idézni az arcát, és nem kell hozzá egy poszter. – gondoltam, és azt is betettem a szekrénybe.
Jó fél óra múlva kész voltam, emberi formába hoztam magam. Elhatároztam, hogy nem fogok bemenni az egyetemre. Egyszerűen nincs kedvem. Nem is emlékszem, mikor engedtem meg utoljára magamnak, hogy a fellángolásaim irányítsanak. Egészen beleborzongtam, mikor derengeni kezdett, hogy az milyen rég is volt.
Most viszont semmi nem érdekelt, csakis Ő. A tegnap után nem várhatja el tőlem senki, hogy úgy viselkedjek, mint máskor! Hirtelen megcsapott egy furcsa érzés. Úgy éreztem, hogy el akarom mondani valakinek, ezt az egészet... Rob-ot, mindent. Persze tudtam, hogy nem lehet. Vagyis... Ha belegondolok... Lehetne, de valami azt súgja, hogy mégse tegyem meg. Ki tudja, mi történne, ha valaki is megtudná, hogy mi folyik köztem és Robert Pattinson közt. Az nem lenne jó, abban biztos voltam.
Még mielőtt teljesen megbolondultam volna a lakásomban, úgy döntöttem ideje menni. Eljött az az idő, amikor már nem tudtam csak úgy otthon ülni, és mondjuk DVD-zni, olvasni, vagy zenét hallgatni. Többé már nem tudtam egyedül lenni. Szükségem volt Rá, és a gondtalan nevetésére vagy a megértő mosolyára.
Nagyon korán beértem a szállodába, még alig volt 9 óra. A recepciónál álló lányt leváltottam – szerencsére volt is valami dolga – és arra határoztam, hogy kb. 10 óra fele, felmegyek Hozzá. Most még nem. Hadd aludjon. – gondoltam, és a cuccomat kezdetem el pakolgatni, amikor hirtelen megjelent Ő, Tobias, és Carla az ajtónál.
Ezek meg honnan jönnek ilyen hamar? Nem tudtam, mit csináljak. Oda menjek, vagy ne? Köszönjek vagy ne?
Ez hamar eldőlt. Ugyanis amikor elmentek mellettem Tobias, rám vigyorgott – persze én is vissza rá – de én inkább Rob-ot lestem, hogy vajon ma milyen kedvében van. Hisz ez annyira kiszámíthatatlan, kb., mint az időjárás.
Azonban erre még én sem számítottam. Mikor felfelé indultak, Carla éppen magyarázott neki valamit, Ő meg figyelmesen hallgatta. Egy gyors pillanatra felnézett, észrevett engem – én épp nyújtottam volna a kezemet, egy suta integetésre –de visszafordult Carla-hoz, és innestől csak a földet nézte.
Oké, nem esünk pánikba. Nincs semmi baj. – nyugtattam magamat. – Csak rossz kedve van, ennyi az egész. Nem lesz semmi baj. – mondogattam, de természetesen ez nem volt igaz. Elöntött a de javu érzés, és eszembe jutott, hogy egy héttel ezelőtt is pontosan így viselkedett. És arra is emlékeztem, hogy akkor hogyan fájt, pedig akkor még nem volt semmi köztünk, amiért fájhatott volna. Most azonban kezdtem érezni, azt a bizonyos fájdalmat... Nagyon is.
Utánuk néztem – közben a pultot markoltam meg – és ekkor láttam, hogy Carla és Rob felmennek az emeletre, Tobias pedig mondd nekik valamit – úgy láttam Carlá-t hidegen, hagyta, akármit is mondott –majd eljött tőlük, és elindult felém.
Némiképp megnyugodtam. Tobias gondolom, azért jön, hogy elmagyarázza mi a helyzet. Lassan elengedtem a pultot, és vettem egy nagy levegőt.
-Jó reggelt! – köszönt angolos udvariassággal.
Kifújtam a levegőt, és úgy válaszoltam.
-Neked is.
-Mi újság? – kérdezte, és a könyökével megtámasztotta az állát a pulton.
Nem engedtem, hogy idejöjjön, és hülyeségekről kezdjen el beszélni! Tudnom kell, hogy mi volt ez az előbbi!
-Semmi. Hol voltatok? Mi volt ez az egész?
Furcsán nézett rám.
-Mármint mi?
-Hát ez. – magyaráztam idétlenül, és a pult előtti szőnyegre mutattam, ahol az előbb mentek el.
Tobias követte a pillantásomat, úgy láttam, kezd neki is derengeni valami. Hirtelen kicsit zavarba jött, megköszörülte a torkát, és visszafordult felém. Az arcára ismét mosolyt erőltetett, de ez már nem volt az a természetes Tobias-féle.
-Leugrottunk a boltba. Rob nem akarta azt enni, ami itt a reggeli, nem szereti, vagy mit tudom én, így elmentünk ide a sarki boltba. Carla meg korán jött, hogy megbeszéljenek valamit. Miért kérdezed? – láttam rajta, hogy direkt hagy ki valamit.
-Tobias. – kezdetem, és próbáltam higgadt maradni. – Mi baja van Rob-nak? – szegeztem neki a kérdést, és úgy láttam rajta nem hitte, hogy így rá fogok kérdezni.
-Semmi baja sincs. – válaszolta egyből, szinte túl gyorsan is.
-Ne hazudj nekem, kérlek. Mondd el mi folyik itt! Mi volt ez a pillantás? És miért nem jött ide, köszönni vagy valami? Jó tudom... Nem vagyunk azért annyira jóban.... De azért mégis... Egy köszönés nem olyan nagydolog. – már össze-visszabeszéltem idegességemben.
Az arcomat nézte –gondolom, láthatta rajta, hogy mennyire kétségbe vagyok esve – majd úgy döntött elmondja az igazat. Vett egy nagy levegőt, majd kifújta.
-Carla tegnap beszélt vele. – kezdte. Na ez már rosszul kezdődik, gondoltam – És, hogy látott titeket a szobában, szóval kicsit félreértette. Persze Rob elmondta neki, hogy mi a helyzet veletek – közben felém bökött, én meg hirtelen elpirultam. Vajon mit mondhatott? Mi van velünk? – de persze Carla ezt is kifordította, és hát beszélt a fejével. – fejezte be.
-Az meg mit jelent?
-Hát emlékeztette, hogy forgatni vagyunk itt. És semmi másért. Azt hiszem, ezt mondta, vagy legalább is valami hasonlót. Nem mondott részleteket Rob, csak azt, hogy nem tudja, most mi legyen.
-Nem tudja, mi legyen? –kérdeztem dühösen – Ahogy látom már sikerült eldöntenie. – mutattam megint a szőnyegre, és éreztem, hogy könnyes a szemem.
-Dylan, nem az van, aminek látszik. – védte barátját Tobias.
-Ugyan már! – mondtam, és közben a cuccomat kezdtem el összepakolni. Egy percet se maradok itt tovább! – Hagyd. Mostmár minden világos. Úgy döntött fontosabb neki a forgatás. Értem már. Carla gondolom, azt mondta neki, hogy ne tévessze el a célt a szeme elől, és ne hagyja, hogy valaki is elterelje a figyelmét. Vagyis én, ne tereljem el a figyelmét.- hangsúlyoztam ki. – És Ő persze, beleegyezett, természetesen. De nem baj. – mondogattam. – Úgyse volt köztünk semmi.
-Te is tudod, hogy ez nem igaz. – szólt Tobias. Ez meglepett. Vajon mennyit tudhat rólunk, és arról, hogy mik történtek? Rob mindent elmondott neki?
-Már nem tudom, mit higgyek. De Ő döntött. Nekem már nincs ebbe beleszólásom. – zártam le a témát, felkaptam a kabátomat, és kirontottam a szállodából.
Odakint esni kezdett az eső, de nem érdekelt túlzottan, hogy elázok-e vagy sem. Az első buszra felültem, ami az utcám fele indult, ott bedugtam a fülhallgatót, bekapcsoltam valami gyors, rockosabb számot, és csak arra koncentráltam. Nem engedhetem, hogy itt átadjam magamat a csalódottságnak.
Azt a negyed órát, még odaért a busz a lakásom utcájába, valahogy átvészeltem, habár mikor ez a hülye telefonom véletlenül átkapcsolt valami érzelgős számra, a könnyeim elkezdek potyogni, de gyors vissza is szorítottam őket.
Gyors leszálltam a buszról, és a lakásom fele igyekeztem, amikor hirtelen meghallottam, egy kocsi hangos befordulását a sarkon. Odapillantottam, és megláttam Rob-ot a volánnál. Mérgesen néztem arrafele, majd megszaporáztam a lépteimet, hogy hamarabb beérjek a házba, mint hogy ő ideér. Gyors átszaladtam a zebrán, oldalra néztem, láttam, hogy már csak két háztömbnyire van.
Ő is észrevett – a kocsija ablakából nézett össze-vissza, hogy merre lehetek – és mikor meglátott, még gyorsabban kezdett el hajtani, majd gyors fékezett egyet – megállt a háztömböm előtt, ekkor én már a bejárattal küszködtem – és kikiáltott a kocsiból.
-Dylan! -szólt jó hangosan, de nem túlzottan törődtem vele. Mégis mi a fenét csinál itt? Ha csak azért jött, hogy elmondja, hogy nem találkozhatunk többet, akkor kár volt idefáradnia.
Gyors beriasztózta a kocsiját, majd utánam futott – én ekkor már a lakásom előtt voltam, csak hallottam, ahogy bevágja a bejárati ajtót.
-Ajj, vacak kulcs. – szitkozódtam, és erősen próbáltam beledugni a zárba, de valahogy nem jött össze. Talán, azért mert remeg a kezem?
-Dylan! - hallottam Rob hangját az alattam lévő emeletről, és én meg még gyorsabban kezdtem el próbálkozni.
Hirtelen belement a kulcs, és végre valahára kinyílt az ajtó. Gyors bementem a lakásba – láttam Rob-ot ahogy épp akkor ér fel a lépcsőn – majd bevágtam magam mögött az ajtót, és háttal neki támaszkodtam. Rob elkezdett rajta dörömbölni.
-Dylan, az Istenért! Kérlek, engedj be. – hallottam a hangján, hogy kicsit elfáradt. Minden második szó után lihegett.
Gondolta, hogy nem fogok válaszolni, így folytatta.
-Nézd, Tobias idióta. Össze-visszabeszélt. Jó, igaz, hogy beszélt velem Carla, de nem az van, amit gondolsz. – mondta ő is, amit már Tobias is korábban.
Mérgemben, kinyitottam az ajtót, és szembefordultam vele.
-Tényleg? Akkor mégis mi van? – kérdeztem dühösen. Rob rámcsodákozott, de pár pillanat múlva folytatta.
-Tényleg beszéltünk, mert látott nálam tegnap. – utalt Carlá-ra – Igen, elmondta, hogy tudjam, miért vagyunk itt, igen. Ez tényleg így volt. Igaza volt, Tobias-nak. És tényleg kicsit összezavarodtam. De... Nézd, nem döntöttem úgy, hogy nem akarok veled lenni.
Türelmesen végighallgattam.
-Valóban? Akkor mi volt az az előbb? Amikor rám se néztél?
-Mondtam, hogy összezavarodtam. Tobias felhívott miután elrohantál, és elmondta mi volt. Miközben mondta, én lassan rájöttem, hogy nem tudok nem veled lenni. Nem érdekel, mit mond Carla. Tobias-nak igaza volt. Még akkor nem döntöttem. De mostmár igen. És nem hallgatok rá. Nem izgat, hogy mit gondol. Nem szólhat ebbe bele. Ez az én magánügyem. –fejezte be, még mindig kicsit lihegve. – Úgy hogy kérlek, ne haragudj rám.
Ismét végighallgattam. Közben lassan kezdett elpárologni a dühöm. Vettem egy nagy levegőt.
-De olyan hűvösen viselkedtél. – motyogtam.
-Tudom. És...nagyon sajnálom. Tényleg. – mondta, és rámvillantotta bocsánatkérő mosolyát.
Még egy nagy levegőt vettem.
-Tényleg nem érdekel Carla véleménye? – akaratlanul is, gúnyosan ejtetem ki Carla nevét.
-Egyáltalán nem. Semmi köze hozzá, hogy kivel mit csinálok. Ő csak egy ember a Summit-tól, semmi más.
Pár perc néma csönd volt, majd rájöttem, hogy nem volt több okom, hogy haragudjak rá.
-Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
Kereste a tekintetemet, majd mikor látta benne, hogy megértettem mit mond, elmosolyodott.
-Igen. – válaszolta lihegve. – Nem emlékszem mikor futottam utoljára ennyit. – Mint, mindig most is viccel ütötte el a kínos csendet.
Elnevettem magam, és beinvitáltam.
-Szerintem, gyere be, mert mindjárt felszól, Mrs. Stars, hogy, máskor ne rohangálj a lépcsőn. – mondtam.
Felnevetett.
-Oké. – szólt, és beljebb jött, én meg becsuktam mögötte az ajtót.
Már egyáltalán nem haragudtam Rá. Igazából nem is tudtam volna sokáig haragudni, még ha akartam volna is. Megállt nem sokkal előttem – gondolom nem tudta, merre menjen.
Magam elé mosolyogtam – olyan vicces volt Őt ilyen normális környezetbe látni.
-Gyere beljebb. Töltök egy pohár vizet, addig is ülj le. – mondtam, és leültettem egy székre a konyhában.
Láttam rajta, hogy kicsit zavarban van. Nem is baj. Legalább most visszakapja az előbbit.
Kerestem egy tisztának mondható poharat, majd öntöttem neki egy pohár szénsav-mentes ásványvizet, remélve, hogy szereti.
Leültem vele szemben, és odanyújtottam neki. Ivott belőle egy kortyot, majd letette az asztalra.
Hirtelen azonban megszólalt a telefon a szobámból. A teljes csöndbe, ami eddig volt, ez kicsit megijesztett mindkettőnket, majd gyors beszaladtam a szobába, és felvettem a kagylót.
Karl Williams volt, a szálloda igazgatója, és természetesen azért hívott, mert észrevette, hogy üres a pult. Beadtam neki, hogy beteg lettem, és ezért kellett hazajönnöm. Elhitte, de azért mondta, hogy ha még egyszer szó nélkül hazamegyek, és a recepciót meg üresen hagyom, ki leszek rúgva. Hittem is neki, és megígértem, hogy nem lesz több ilyen, majd letettem a kagylót.
Visszafordultam, és indultam volna ki a konyhába, de ekkor megpillantottam Rob-ot, aki nem sokkal mögöttem állt, valószínűleg nemrég jöhetett be. Rámosolyogtam.
-A főnököm volt. Leszidott. – mondtam, és leültem az ágyamra. Kicsit zavarban voltam, hogy olyan nagy kupi van a szobámban, de úgy láttam ez Rob-ot nem nagyon zavarja.
Óvatosan leült mellém.
-Sajnálom. – mondta őszintén.
-Tök mindegy. – válaszoltam, és felültem az ágyra törökülésben.
Rob felém fordult, majd körbenézett.
-Egyedül élsz itt? – kérdezte váratlanul.
-Igen.
-És mióta?
-Már elég régóta.
-És a szüleid? – folytatta a kérdezgetést, de erre nem válaszoltam. Zavartan elfordítottam a fejemet, és másfele néztem. – Bocsánat. Elfelejtettem, hogy nem akarsz erről beszélni. – mondta bocsánatkérően, majd próbálta elterelni a témát.
– Jó sok ruhád van. – szólt vigyorogva és a földön heverő ruhakupacra nézett.
Vettem egy nagy levegőt, és közelebb mentem Hozzá. Mostmár el akartam mondani Neki. Azt akartam, hogy minél többet megtudjon Rólam, és ehhez a múltam is hozzátartozott.
-Semmi baj. A szüleim meghaltak. – mondtam csendesen. Rob elhallgatott.
-Nem, muszáj elmondanom, ha nem szeretnéd. – biztosított róla.
-El akarom. – mondtam, és vettem egy nagy levegőt. – Apukámat Scott Matthews-nak hívták, anyukámat, pedig Diane Stone-nak. Velük, és a bátyámmal Shayne-nel éltem a város központjában. A családom elég gazdag volt, legalább is gazdagabb, mint az átlag emberek. Persze a szüleim, ahogy várható volt, előbb-utóbb, elkezdtek veszekedni a pénzen. Folyton ment a vita. Azt hiszem anyukám meg is csalta apukámat, mert az folyton csak az üzlettel foglalkozott. Sok évig csak veszekedtek, míg végül úgy döntöttek, hogy elválnak. Testvérem, és én nagyon jóban voltunk. Azt hiszem, bár ő idősebb volt, mint én, őt jobban megviselte ez az egész, mint engem. Én személyszerint csak vártam, már hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Igaz, ekkor még alig voltam 16, Shayne volt 18, de már felnőttiesen gondolkoztam, és érettebb voltam a korosztályomnál már 14 éves korom óta. Sosem az érdekelt, ami a többieket az osztályomban. Folyton Shayne barátaival voltam, így úgy is viselkedtem, mint ők, felnőttem hozzájuk. Őket már később nem érdekelte, hogy hány éves vagyok. Velem is ugyanúgy el tudtak beszélgetni akármiről, mit például az osztálytáraikkal.
Tehát ahogy mondtam, jóban voltam a bátyámmal. Igaz, ő sokkal empatikusabb volt, mint én, olyan igazi álmodozó ember. Mindenki gondját a szívére vette, és mindenki baját át tudta érezni. Ahogy a szüleim válás zajlott, ő is egyre megváltozott. Minden este azt kellett hallgatnunk, ahogy veszekednek, és ez teljesen kikészítette. Próbáltam vigasztalni, de mindig mondogatta, hogy már nem bírja tovább, és ő is várja, hogy vége legyen ennek.
Így hát mindketten nagyon örültünk, amikor elérkezett a tárgyalás napja, ahol a válóper a végére ért volna. De a szüleim annyira siettek a bíróság felé, hogy belerohantak egy kamionba. – Megrázkódtam, Rob is érzékelte, így közelebb csúszott hozzám. – Igaz, már az utóbbi években teljesen elegem volt belőlük, de azért mégis meghatott, hogy szülék nélkül maradtunk. Mikor megtudtam, egyből felhívtam Shayne-t, hogy ő tudja-e már. Egy ismeretlen férfi szólt bele, aki azt mondta a rendőrségtől, van. Ahogy tőle megtudtam, a bátyám öngyilkos lett, mikor megtudta a hírt. Régóta voltak bajai, de sosem gondoltam volna, hogy meg mer ilyesmit tenni. Nem is gondolt rám, hogy velem mi lesz? Úgy tűnt nem. – mondtam, és sóhajtottam. Legalább már a nagy részén túl vagyok. – Ezután persze nevelőintézetbe kerültem, és a szüleim vagyonából se láttam semmit, ugyanis, ahogy kiderült hatalmas nagy adóságaik voltak, így szinte az egész örökség elment ennek a megadására. 18 éves koromra kezdtem rendbe jönni, ugyanis engem is kikészített az egész családom elvesztése. Teljesen egyedül maradtam a világban, és még a családi házba se mehettem vissza, mert azt is eladták, hogy törleszteni tudjanak. A maradék kis örökségemmel végül kibéreltem ezt a lakást, és elkezdtem egyetemre járni. Új életcélt találtam magamnak, és próbáltam teljesen elfelejteni a múltamat. – zártam le a monológomat, és rápillantottam.
Végig türelmesen ült, egyszer sem szakított félbe, nem kérdezett semmit. Szomorúan nézett rám, láttam rajta, hogy nem fog szólni semmit.
-Oké, azért mostmár jól vagyok. Rég volt... és nem akarok erre gondolni. Ne nézz már rám így, kérlek. – mondtam kissé szorongva. Rob úgy tűnt, mint, aki nagyon elkalandozott. Pislogott kettőt, és rámnézett.
-Sa... sajnálom. Csak ez annyira...
-Tudom. – vágtam bele. – De nem akarom, hogy sajnáljanak. Főként Te nem. – világosítottam fel, és a kezemet kezdtem el tördelni. Vajon tényleg jó ötlet volt neki elmondani? – gondolkoztam.
-Értelek. Nem foglak sajnálni, csak szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom. De örülök, hogy elmondtad ezt nekem. – tette hozzá. – Úgy érzem, így már sokkal jobban ismerlek.
Csend ült a szobára, egyikünk sem szólt semmit. Én még mindig idegesen tördeltem az ujjaimat, mikor Rob hirtelen közelebb jött, és mellémült. Megfogta a kezemet.
-Mit csinálsz? – kérdezte mosolyogva, gondolom az új tördelésre célzott.
-Semmit. – motyogtam, és felnéztem. Engem nézett, a szememet fürkészte.
Váratlanul elengedte az egyik kezével a kezemet, megfogta az arcomat, és közelebb hajolt hozzám, az arca nagyon közel volt az enyémhez. Lassan elfordította a fejét, és felém közeledett, én meg természetesen nem ellenkeztem, miért is ellenkeztem volna?!
Hagytam, hogy hadd találja meg az ő ajka az enyémet, majd a kezemmel, kicsit megszorítottam az övét, mikor az ajkunk találkozott.
Óvatosan kezdte – gondolom nem akart megijeszteni, vagy ilyesmi, és én is hozzá igazodtam.
Lassan elkezdünk játszani egymás ajkával, miközben a kezem egyre feljebb csúszott a Ő kezén, míg végül én is elértem az arcát. Ő erre elengedte az enyémet, és a kezével megtámasztotta magát. Kicsit közelebb is húzódott, és a csókja is egyre követelőzőbb lett. Már nem óvatoskodott, hevesen, és szenvedélyesen csókolt, persze nekem ez ellen nem volt semmi kifogásom. Belemarkoltam oldalt a hajába, és próbáltam közelebb húzni magamhoz az arcát. Hirtelen vetett véget a csóknak, és megfogta a kezemet, ami az arcára csúszott vissza, majd megpuszilta azt.
A szívem majd’ ki akart ugrani a helyéből, és nagyon gyorsan vettem a levegőt, de úgy láttam rajta ő is. Talán ezért is hagyta abba?
Rá néztem, ő is felnézett rám, és ekkor hirtelen újra megcsókolt. De ez most egy rövid csók volt, közel sem olyan erős, mint az előbbi. Néhányszor ért össze az ajkunk, és mikor megint elhúzódott, én ismét nem akartam.
Egyikünk sem tudta mit mondjon, de én igazából nem is akartam semmit mondani. Az én érzéseimet, azt hiszem, eléggé kifejeztem az előbb, és úgy gondolom ő is.

A rész olvasása előtt még annyit, hogy ez az egyik kedvenc részem, úgy olvassátok! :P

Ja, és a szavazás még mindig tart! ;)

10.rész: Ismét a 16-os szobában

Ismét arra ébredtem, hogy bizonyítékokat keresek egy megtörtént eseményre. Vajon meddig fog ez tartani? Talán egyszer majd csakugyan elhiszem, hogy Robert Pattinson-nal beszélő viszonyban vagyok? Hát nem hiszem, hogy ezt valaha is meg fogom szokni. A beszélő viszonyon elgondolkoztam. Tényleg úgy vagyunk egymással? Vagy inkább, hogyan is vagyunk mi? Barátok, ismerősök, haverok? Egyiket sem tartottam túl ideillő jelzőnek. Legalábbis az én részemről, ami köztünk van az egyikbe sem sorolható. Na de mi van Vele? Most komolyan... Ő miért barátkozik velem? Ez annyira... fura és egyáltalán nem normális. Talán csak azért beszél velem, mert unatkozik a szállodába? És mivel valószínűleg én vagyok az egyetlen olyan lány, aki nem sikítozik, ha meglátja... Mármint persze az öreg takarítónők sem, akik azt se tudják ki ő, -vagy csak simán nem érdekli őket annyira- ők sem sikítoznak, de azért nem hiszem, hogy Rob az ő társaságukra vágyna. Tehát ez az oka. Hogy én nem vagyok őrült, kiabálós rajongó. Legalább is ő így tudja. De mi lenne vajon, ha megtudná, hogy én is pontosan olyan vagyok, mint a többiek?
De erre gondolni sem akartam, inkább visszatértem a bizonyítékkereséshez. Nem tartott sokáig, míg észrevettem az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényen csücsülő baseball-sapkát. Villámgyors érte nyúltam, és beleszagoltam. Olyan illata volt, mint a hajamnak, de volt emellett más illat is. Az Ő illata... Pontosabban a hajának az illata. Na ennyit arról, hogy ő már mittudomén hány éve nem mosott hajat – amit egyes bulvármagazinok állítanak. Akkor jöjjenek ide, és szagoljanak bele a sapkába! Aki nem mosott hajat több éve, annak nem ilyen illatú a haja az biztos. Mármint ennek sem volt nagyon jó illata, olyan átlagos volt, de nem büdös, amilyen lenne, ha igazak lennének a pletykák. A kócos, össze-visszaálló hajamra húztam, és kipattantam az ágyból, majd a fürdő fele mentem.
Ott felkaptam a fésűmet, visszarohantam a szobába, beraktam a hifibe egy CD-t, és mikor elindult a Paramore-tól a Fences, vissza galoppoltam a fürdőbe, és a tükörbe énekeltem.
Ez sem volt nagyon szokásom, - vagyis eddig sosem csináltam – de most nem láttam semmit, hogy miért ne csináljam. Egyszerűen jó kedvem volt, énekelni, táncolni akartam, és azt is tettem.
Kb. 3 dal eléneklése után úgy döntöttem ideje elkezdeni a készülődést, és most valahogy ez is boldogsággal öntött el, mint ahogy az előző pár napban is.
Bánatosan bár, de levettem a sapkát – gondosan elhelyezve feltettem az egyik polcra, hogy még véletlenül se érje víz – majd megfésültem a hajamat – most egész egyenes maradt.
Visszavettem a sapkát, és eldöntöttem, hogy abba fogok menni suliba. Legalább az unalmas órákon lesz mit szagolgatnom, persze majd próbálom észrevétlenül csinálni, hogy véletlenül se higgyék azt az egyetemen, hogy olyan vagyok, mint az a pasas a Parfümből.
Mivel a baseball-sapka elég sportos, így a ruháim közül is a kemény, egy darab, sportos hatású felsőmet vettem fel, és egy farmert, valamint az egyetlen egy sportcipőmet – ami olyan volt, mint Rob Nike cipője.
Boldogan léptem ki az épületből, és vidáman kezdtem el hallgatni ugyanazokat a számokat, amiket a lakásomban is.
Hirtelen azonban Sarah-ék értek utol.
-Na szia. – kezdte Sarah kicsit lehangoltan.
Kivettem a fülhallgatót, eltettem, és feléje fordultam, miközben a suli fele mentünk.
-Mi az? – kérdeztem, de nem tudtam elég szomorúságot vinni a hangomba.
-Unalmas volt a hétvégém... – magyarázta.
-Az enyém is. Annyit kellett tanulni.- szólt közbe Bonnie.
Sarah hirtelen megállt előttem, és méregetni kezdett.
-Ahm... sapka? – kérdezte furcsállva.
-Ja.
-Kié ez? – oldalra fordította a fejét, hogy úgy is megvizsgáljon.
-Az enyém. Kié lenne?
-Nem is tudom. Olyan ismerős ez nekem. – gondolkodott el.
El is felejtettem, hogy Sarah is nagy Twilight, illetve Rob fan. Jézusom! Mi lesz, ha felismeri, és rájön, hogy kié? Ideje elterelni a figyelmét.
-Tök mindegy. – legyintettem, és Bonnie felé fordultam. – Amúgy tényleg sokat kellett tanulni. Én egész szombaton tanultam.
Úgy tűnt Sarah feladta, talán rájött, hogy úgyse fogja tudni.
-És amúgy milyen volt a hétvégéd? – kérdezte immár sokkal boldogabban.
-Unalmas. – válaszoltam egyből. Amilyen ez a délelőtt is lesz – gondoltam, és végül igazam is lett.
Az órák csigalassúsággal teltek, én meg csak jegyzeteltem, és jegyzeteltem, így alkalmam sem volt Rob sapiját szagolgatni. Csak letettem magam mellé, és ha épp nem kellett írni, azt nézegettem. Igaz, kicsit elnyűtt volt, de az Övé...
A szállóba érve átvettem a recepciós lánytól a stafétabotot, és beálltam a pult mögé. Kb. 4 óra fele Rob állt meg a pult előtt, megkopogtatva azt.
Mikor megláttam az arcát, és észrevettem a mosolyra húzódó száját, én is úgy éreztem magamat, mint Bella. Olyan érzésem volt, mintha eddig fájt volna valamim, és mikor megpillantottam Őt, ez elmúlt.
-Szia. – köszönt kicsit gúnyosan, és vigyorogva.
-Szia. – Már megint ez a Bella érzés. Most például úgy éreztem, hogy annyira nem illik ez az átlagos köszönés ide. – Mi az? – kérdeztem, mert láttam, hogy nagyon vigyorog valamin.
A fejem felé bökött az állával.
-Óh, a sapka? – kérdeztem kicsit elpirulva.
-Látom, tényleg tetszik.
-Igen.
-Tudod mit? Akkor neked, adom. – mondta, én meg azt hittem először, hogy viccel. – Mondtam, hogy nekem sok van. – mosolygott.
Nem ellenkeztem, boldogan elfogadom.
-Köszönöm.
-Ma olyan... öhm... – kereste a szavakat. – Sportos vagy.
Na bumm.
-Hát, így alakult. – válaszoltam, még vörösebben.
-A sapkához öltöztél mi? – kérdezett rá, kerek perec.
-Most lebuktam. – mondtam, és elnevettem magam. – És az egészben az a legjobb, hogy amúgy utálok sportolni
Rámnézett, majd jó hangosan felnevetett.
-Ez jó. – mosolygott. – Amúgy azért jöttem, hogy...izé...szóval tudnál felküldeni egy takarítót a szobámba?
Eddig nem is gondoltam, hogy azért jött ide, mert valamit szeretne.
-Persze.
-Kiöntöttem valamin a szőnyegre. – magyarázta kissé zavarban.
Magam elé mosolyogtam.
-Értem. – válaszoltam, és szóltam egy takarítónőnek.
-Na most megyek, ha nem baj. Még át kell néznem ezt azt. – magyarázkodott.
-Csak nyugodtan.
-Rendben. Akkor majd később találkozunk. Szia, Dys. – vigyorgott, és felszaladt a lépcsőn.
Hát kb. ennyi kellett, hogy megszokjam ezt a becenevet. Most már olyan természetesen hangzott Rob szájából, mintha mindenki más is így hívna.
Mikor épp visszafordultam volna, valaki a nevemen szólított.
-Dylan? – kérdezte James, aki épp felém közeledett. Jesszus! Ugye nem látta Rob-ot?!
Megállt a pult előtt, és a lépcsőt nézte.
-Ki volt ez a pasas? – Hát ez most pont úgy hangzott, mint egy vallatás. Nem vagyok a barátnője, az Istenért!
-Senki. – válaszoltam kurtán.
-Ez az a pasas? Aki múltkor is hazakísért?
-Igen, de ajj... Most ne gondolj semmire. Ő...csak egy.... vendég. –Nagyon nehezem esett ezt kimondanom.
-De akkor miért kísért haza a múltkor?
-Csak mert. – nem fogok neki magyarázkodni! – Te miért jöttél?
-Gondoltam hazakísérlek. Épp erre jártam. – mondta, és én biztos voltam benne, hogy ez nem igaz.
Vettem egy nagy levegőt, és beleegyeztem.
-Oké, pakolok. – mondtam. – Addig te ülj le egy fotelbe.
-Oké. – válaszolta, és így is tett.
Idegesen kezdtem el pakolni, és arra gondoltam mi lett volna, ha épp meglátja Rob-ot? Azt mégis, hogy magyaráztam volna ki?

Másnap ismét vidáman ébredtem, és elgondolkoztam azon, hogy ez vajon meddig fog így menni. Reméltem, hogy még nagyon sokáig. Gyors elkészültem – megint a kedvenc ruháim közül válogattam – majd a suli fele tartottam. Mikor már közel voltam az egyetemhez, hirtelen megpillantottam Bonnie-t, iletve Sarah-t, aki James-el beszélgetett. Boonie épp valami füzetet olvasgatott, ők ketten meg, ahogy láttam jól elvoltak.
Odaléptem hozzájuk.
-Sziasztok. – köszöntem barátságosan. Furcsán néztek rám. Talán azért, mert én még sose mentem oda hozzájuk magamtól?
Bonnie felnézett a füzetéből.
-Szia.
-Helló. – követte Sarah, és végül James is.
-Szia.
-Ahm... – kezdtem, James és Sarah felé bökve az állammal. – Ti...?
-Most találkoztunk. – mondta Sarah. – És köszike, hogy bemutattad nekünk őt. – vigyorgott James-re.
-Ennyire jóba vagytok? – kérdeztem. Ez tök fura volt.
-Sarah igazán kedves lány. – szólt James. – Miért? Mi ezzel a gond? – kérdezte mosolyogva.
-Semmi. Csak először nem értettem, hogy mit csináltok így együtt, de ahm... Oké. – Témaváltás. – Szóval, milyen óránk is lesz az első? – mutattam az egyet a kezemmel.
Sarah ekkor hirtelen megállt, és megfogta a csuklómat.
-Mi ez a karkötő? – kérdezte, és közben alaposan megvizsgálta.
Na ne... Még ez is?!
-Most vettem. Izé... Tetszik? – Jézusom. Mi lesz, ha rájön, hogy honnan is ismeri? Hogy lehetek ennyire béna? Nem elég, hogy a baseball sapkával is majdnem lebuktam, most meg ez.
-Nem lehet igaz. – motyogta Sarah. – Ugye, tisztában vagy vele, hogy tök olyan, mint amit Bella visel a New Moon-ban?
-Ajjj... Sarah. – vágott közbe Bonnie egy szemforgatás kíséretében. – Riadó, előtört a Twilight mániás éned.
-Ahm...Ja. Tudom. Szóval... ahm... Ezért is vettem meg. – mondtam, és elkaptam a csuklómat.
-Hol vetted? Nekem is kell ilyen Bella karkötő. – Sarah nagyon izgatott lett.
-Hát, öhm... Itt a sarkon. – Fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán bolt a sarkon.
-Eljössz velem oda suli után, James? – kérdezte, a fiú fele fordulva.
-Persze. – egyezett bele James, és barátságosan rámosolygott, de tisztán látszott rajta, hogy neki is hasonló véleménye van, mint Bonnie-nak.
-Áh, szuper. –lelkendezett Sarah tapsikolva, én meg örültem, hogy ezt is letudtuk. És hál’ Istennek a délelőtt további részében nem is hozta újra elő.
Az utolsó óra után, nem láttam már őket –gondolom rohantak a boltba. Ennek egyrészt örültem, mert így James nem kísérget, de másrészről meg azon gondolkoztam, hogy mit mondok majd holnap a bolttal kapcsolatban.
Lehet, hogy kicsit belebonyolódtam már a hazugságokba? De egyáltalán, miért csinálom ezt? Miért nem mondok el nekik mindent? Végül is a barátaim...joguk lenne tudni mindent. De én mégsem éreztem így. Nem tudtam így érezni, és nem tudtam magamat rávenni, hogy elmondjam nekik az igazat Rob-ról, a sapkáról, a karkötőről, mindenről.
Azonban ez már egyre jobban kezdett kicsúszni a kezemből. Már azt sem tudom, mit mondtam James-nek és mit Sarah-éknak. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, és, hogy minden kiderül egyszer, de most nem akartam ezzel törődni. Jelenleg az foglalkoztatott legjobban, hogy a szálloda fele tartok, vagyis Őfelé...
Persze ezt a szokásos izgatottságomat is, mint mindig elfújta a valóság, ugyanis amikor beléptem sehol sem láttam, mint általában.
Kötelesség tudóan bemenetem a pult mögé – ott egy cetli várt az előző lánytól, hogy hamarabb elment, és én meg azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi ideje lehetett már a pult tök üresen. És persze egyben reméltem is, hogy Karl ezt nem vette észre. A cetli aljára volt még az is írva, hogy Karl szólt, neki, hogy cserélje ki a virágokat, de mivel ő sietett ezt sem tudta megcsinálni, így átadja nekem. Kössz szépen. – morgolódtam, de mikor megláttam, hogy melyik szobába kell kicserélni, majd’ elájultam.
Tényleg mindennek van pozitív oldala. – gondoltam mosolyogva, és kidobtam a cetlit a kukába, majd lementem a raktárba friss virágért.
A cuccomat a pultba hagyva a 16-os szoba fele tartottam.
Mikor megálltam az ajtaja előtt, vettem egy nagy levegőt, és lassan benyitottam. Arra számítottam, hogy a szobában világos lesz, és valószínűleg menni fog a TV, vagy valami. De ez nem így volt. A függöny el volt húzva, így elég sötét volt, és ami a TV-t illeti, az sem működött. A szobában csönd volt. Mikor ezt észleltem még óvatosabban próbáltam bemenni, és halkan becsukni az ajtót. És csodával határos módon, ez sikerült is. Körülpillantottam, de mivel elég sötét volt, csak a tárgyak körvonalát láttam. Lassan odakanalaztam az ágyhoz, és ekkor megpillantottam Őt. Hason fekve feküdt az ágyon, ruhában, sőt még sapkája is rajta volt. Megálltam az ágy mellett, oldalra fordítottam a fejemet, és vettem egy nagy levegőt.
Hogy tud valaki ilyen édesen aludni? Én, ha alszom, olyan vagyok, mint aki tényleg alszik. Ő, pedig olyannak tűnt, mint aki csak épp ledőlt egy kicsit, és alig pár perce csukta be a szemét. Se nem csámcsogott, se nem beszélt álmában. Még ezt is tökéletesen csinálta. – gondoltam. Az arcára pillantottam, és még a gyér fényviszonyok között is láttam, hogy milyen szőrös már. Jó nem egy Mikulás, de azért azt már borostának sem hívnám. Pedig tisztán emlékszem, hogy amikor legelőször találkoztunk meg volt borotválkozva. Emlékszem, azt hittem, hogy álmodom, és arra is emlékszem, hogy ez a különbség mennyire megzavart, ugyanis az én álmaiban enyhén borostás szokott lenni. Talán az óta nem borotválkozott? Annyira végül is nem zavart. Ő így is, úgy is tökéletes.
Úgy döntöttem leveszem a cipőjét, meg a sapkáját, mert az utóbbitól nagyon fog fájni a feje, ha majd felkel.
Óvatosan a lábához surrantam, de ekkor nekimentem az ágy sarkának. Magamban szitkozódtam egy sort, de nem lepődtem meg rajta. Ilyen az én formám. Gyors felé pillantottam, hogy felkeltettem-e, amilyen béna vagyok, ez is kitelik tőlem. De nem. Ugyanúgy aludt, mint eddig, lassan ki, belélegzett.
Hálát adtam Istennek, majd egy gyors mozdulattal levettem a cipőjét mindkét lábáról. Hát nem mondanám, hogy jó illata volt, de hát Istenem. Ő is csak ember.
Óvatosan letettem az ágy mellé őket, majd visszaaraszoltam fejéhez, és a sapkát próbáltam meg levenni, úgy, hogy lehetőleg ne vegye észre.
Ekkor azonban hirtelen megfogta a csuklómat, kinyitotta a szemét, és rámmosolygott.
-Dys? – kérdezte álmoskásan, én meg majd’ halálra ijedtem.
-Jézus. – a szívem hevesen vert. –Én vagyok, az Dylan. – de azért suttogva válaszoltam.
-Az jó. – mondta, és ekkor hirtelen arrébb gurult egy kicsit, és lerántott maga mellé az ágyba.
Nagy nyekkenéssel mellé estem, miközben Ő még mindig fogta a csuklómat.
Kapkodva vettem a levegőt, nem értettem ezt miért csinálta, de azért nem nagyon ellenkeztem. Eszem ágában sem volt kiszállni az ágyból, vagy valami ilyesmi hülyeséget tenni.
-Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem, de nem sikerült elég számon kérő hangot vinnem a hangszínembe. Valamint az sem segített, hogy mosolyogtam, olyan viccesnek találtam ezt a helyzetet.
-Pihenj egy kicsit, annyit dolgozol. Csodálom, hogy még nem kaptad meg a hónap dolgozója címet.
-Ami azt illeti, már egyszer megkaptam. – válaszoltam, mire jó hangosan elkezdett nevetni, én meg csak néztem Őt.
-Gondolhattam volna. Te... Te kis minta alkalmazott. – gúnyolódott, és engem hirtelen meglepett, hogy most milyen vidám.
Nem válaszoltam, csak nevettem vele együtt. Ekkor azonban valami elkezdte nyomni a csípőmet, valami kemény dolog.
-Áu. – mozgolódni kezdtem, de Rob hirtelen átfogta a derekamat, és a hátam mögött kezdett el keresni valamit. Olyan volt, mintha a hátamat simogatná.
Néhány pillanat múlva előhúzott a hátam mögül egy telefont.
-Elnézést. A telefonom. – mondta. – Biztos kiesett a zsebemből.
-Semmi baj.
-Nagyon megnyomott?
-Dehogyis. Hagyjad már. – mondtam, és rámosolyogtam.
Kicsit feljebb ült, és a mellettem lévő kis éjjeli szekrényre tette a telefonját. Az arca annyira közel volt, hogy szinte csiklandozott a borostája.
Mikor visszahajolt az ágyra, egy kicsit megállt az arcom előtt, a szemembe nézett, elmosolyodott, és visszazuhant mellém. Ismét oldalra fordult, és engem kezdett el nézni.
-Miért akartad levenni a sapkámat? – kérdezte.
-Nem szerettem volna, ha nyomja a fejedet. – válaszoltam egyből. – És a cipődet is levettem. – mondtam.
Rob hirtelen megmozgatta a lábát, majd felnevetett.
-Köszönöm.
-Szívesen. – Szeretek Róla gondoskodni.
-Mennyi az idő? – kérdezte hirtelen.
-Hát... olyan 3, fél 4 lehet. Miért?
-Semmi csak kicsit elaludtam. – mondta és megnyomogatta a szemét.
-Miért feküdtél le délután? – jutott eszembe.
-Kicsit fáradt vagyok. Ma hajnalban jöttem meg a forgatásról. – magyarázta.- És 8-ra mennem kellett egy interjúra, utána meg egy fotózásra. Most volt egy kis időm ledőlni.
Hirtelen megsajnáltam. Milyen rossz lehet Neki... Folyton ide-oda jár, mindig fáradt, és sosem elég kipihent, de mégis mindenki állandóan a maximumot várja el tőle. Ez nem fair.
-Akarod, hogy elmenjek, hogy tudj pihenni? – ajánlottam, habár nem tudtam eléképzelni, honnan is lett volna erőm kiszállni az ágyból.
Megragadt a csuklómat.
-Ne menj el. – suttogta, és én vissza is süppedtem. Felé fordultam.
Pár percig nem szólt egyikünk sem.
-Alig ismersz. – csúszott ki hirtelen a számon, és eszembe jutott az, amikor erről gondolkoztam. Mármint, hogy miért barátkozik velem.
-Tudom. – válaszolta egyből. – De kedvellek.
-De miért? – Nem tudtam megállj-t parancsolni a nyelvemnek. Annyi kérdésem volt hozzá, amikre most úgy gondoltam talán megkaphatom a válaszokat.
Kis ideig elgondolkozott.
-Tudod, fogalmam sincs. Nem tudom elmagyarázni. Te olyan... Normális vagy. – fejezte be végül ezzel a jelzővel a mondatát.
Így már mindent értettem.
-És tényleg kedvelsz engem? – Értettem, de még mindig nem tudtam elhinni. Hallani akartam tőle még egyszer.
-Igen. – válaszolta szelíden, és rámmosolygott.
-Az jó, mert én is kedvellek téged.
-Ezt is tudom. – válaszolta önelégültem, és elvigyorodott.
-Micsoda? Kis egoista. – Teljesen zavarba jöttem, és viccel próbáltam meg elterelni a témát.
-Na jó, igazából nem tudtam, de azért sejtettem, és reménykedtem benne, hogy így van.
-Az már más. – Még mindig égett az arcom, és valószínűleg azt, hogy zavarba vagyok, Ő is érezte a csuklómnál, ami még mindig a két hatalmas keze között volt.
Ezután percekig nem szólt egyikünk se semmit, én Őt néztem, Ő meg engem.
Hirtelen lepillantott a csuklómra, és a Tőle kapott karkötőt kezdte el forgatni.
-Mindig viseled?
-Igen, mert Tőled kaptam. – válaszoltam, habár amikor a mondta második felét kimondtam, azt kívántam bárcsak visszaszívhatnám. Óvatosan rápillantottam.
-Akkor hol van a sapka?
-Lent van a táskámban. – Ismét hangosan felnevetett.
-És persze tetszenek is, természetesen. – próbáltam leoltani a csuda jó kedvét.
-Gondolom. – vigyorgott, és a szemembe nézett. – Nagyon kedvellek Dys. Szeretek veled lenni. Ha veled vagyok, én is újra normálisnak érzem magam. – mondta hirtelen.
Ez meglepett. Már megint ez a normális szó. Ekkor rájöttem, hogy teljesen ideillett, és én meg teljesen átéreztem, milyen is lehet Neki. Az egész életét felforgatta a Twilight. Onnastól Neki már semmi sem volt „normális”.
-Én is szeretek veled lenni. – vallottam be én is, habár szerintem én jobban szeretek Vele lenni, mint Ő velem.
Pár pillanatig egyikünk sem, szólt egy szót sem, majd hirtelen megszólalt a telefon. Mindketten megijedtünk, gyors felvettem, és odanyújtottam Neki.
-Köszönöm. – mondta, majd a telefonba szólt. – 16-os szoba, tessék.
Néhány másodpercig hallgatott, majd bólogatott, végül megköszönte és letette. Ismét rajtam keresztül átnyúlva helyezte vissza a telefont. Felült az ágyban, akárcsak én is, még ő beszélt.
-Szóltak, hogy menjek enni. – mondta.
-Oké. – válaszoltam, és felkeltem az ágyból.
Indulni készültem, de rám szólt.
-Várj meg. – kérlelt, és közben a cipőjével küszködött.
Magam elé mosolyogtam, majd bólintottam.
Mikor végzett a cipője felvételével elhúzta a függönyöket, és kiinvitált a szobából.
-Gyere. – mondta, és kinyitotta előttem az ajtót.
Azonban az ajtóban már állt valaki, aki épp kopogni készült.
Megijedtem, és elálltam az útból, hogy bejöhessen.
-Carla? – lepődött meg Rob. Áh, szóval az ellenszenves nőnek neve is van?
Carla körbepásztázta a szobát, végül az ágyon akadt meg a szeme, ami össze-vissza volt túrva. Végigmért engem –megint azzal a lekicsinylő nézésével, majd Rob-hoz fordult.
-Nem szóltak, hogy vacsorázunk? – kérdezte, és engem még mindig irritált az az orr hangja.
-De, épp oda indultunk.
-Indultunk? – Húzta fel a szemöldökét a többes számra.
-Dylan, meg én. – válaszolta. Carla rám nézett.
-Dylan... – mondta.
Erre most válaszolnom kellene? Úgy döntöttem, jobb lelépni.
-Mindegy. Ahm... Én most megyek. Majd találkozunk. Szia, Rob. – mondtam, rámosolyogtam, és láttam rajta, hogy ellenkezni akar, vagyis, hogy ne menjek el, de én inkább búcsút intettem, és kimentem a szobából.
A műszakom lejártával hazamentem, ott egyből bevetettem magamat az ágyba, és erősen próbáltam semmire sem gondolni, hogy tudjak valamennyit is aludni. Persze ez a nem-gondolkodás elég gyatrán ment. Nem tudtam, nem gondolni Rá, ahogy ott feküdtünk az ágyban, ahogy mosolygott, és a többi. Mivel nagyon szerettem volna, ha most is itt van mellettem, ezért inkább a nem gondolás helyett próbáltam ide képzelni, és így már gyorsabban el is aludtam.

+Rob sapija, amit Dys-nak adott. :)

9.rész: Vasárnap

Szombaton nem mentem be a szállodába. Annyira be akartam menni, de nem lehetett. Tanulnom kellett. Egész szombaton úgy éreztem magam, mint azokban a filmekben, amikor a főszereplőnek választania kell 2 dolog között, és az egyik vállán van az angyal, a másikon meg az ördög. Hát nekem a jobb vállamon volt az angyal, a balon, pedig az ördög. Az előbbi azt mondogatta, hogy tanulnom kell, mert így is le vagyok maradva, és nemsoká itt a félévi vizsga, szóval ideje elkezdeni a tanulást, az utóbbi, pedig arról bizonygatta a jobbik énemet, hogy bemegyek először a szállodába – hátha találkozok Vele – próbálok majd hamar hazajönni, és ha hazaértem, ráérek akkor tanulni. Persze ezt, az ördög nélkül is tudtam, hogy nem lehet megvalósítani. Ha találkozok Rob-bal, utána még órákig kótyagos vagyok, és kizárt, hogy ilyen állapotban érdekelne a tanulás, vagy hogy tudnék-e koncentrálni rá.
Így hát végül magam is beláttam, hogy a jobbik részemnek van igaza, és otthon maradtam egész szombaton.
Mikor vasárnap reggel felkeltem, úgy éreztem, hogy abból, amit tegnap –egész nap! – tanultam, abból semmi nem maradt meg. De ez ekkor már nem nagyon érdekelt. A lényeg, hogy ma bemehetek a szállodába úgy, hogy közben nem kell folyton arra gondolnom, hogy tanulnom kellene.
Ahogy pénteken is, ma is adtam magamra, úgymond. Sőt még a – nem is tudom mióta nem használt – hajvasalómat is elővettem, és egyenesítettem a hajamon. Persze amilyen béna vagyok, megégettem magamat – pontosabban a mutatóujjamat, így hát be kellett sebtapaszoznom. Ennyit arról, hogy ma nagyon jól fogok kinézni.
A ruháim közül is egy másik nagy kedvencemet vettem fel – egy hosszujjú felsőt, a nyakamba tekertem egy sálat, persze olyat, ami illik a felsőmhöz, és felvettem a kedvenc fekete csőszárú nadrágomat. Ami a cipőt illeti, megmaradtam a pénteki tornacipőmnél.
Úgyhogy ma is elég elviselhetőnek éreztem a kinézetemet –ez is régen volt.
Vasárnap bemenni a szállodába nem volt szokásom. Eddig. Ugyanis ezelőtt, mindig ilyenkor tanultam a sulira, valamint a hajam is elég gáz volt ezen a napon, így jobb tettem, ha ki sem mozdultam a házból. Persze Karl sokszor tartott erről is kiselőadást – mármint, hogy vasárnap is van szálloda, és hogy igazán bemehetnék néhányszor – de eddig nem túlzottan érdekelt mit mond. Ma legalább örülhet. – gondoltam vigyorogva, és felszálltam a buszra.
Kb. dél körül értem oda a szállodába. A hely elég kihalt volt, eszembe is jutott, hogy milyen jól tettem, hogy eddig nem jöttem be ilyenkor.
A recepcióhoz érve az ott álló lány is rám csodálkozott, hogy ilyenkor itt lát. Vagy lehet arra csodálkozott rá, hogy ma is adta magamra, és nem úgy indultam el otthonról, mint egy csöves.
Elmondta, hogy most nem tudja átadni a műszakját, mert meg kell lennie a havi óraszámának, vagy minek, így inkább a virágok kicserélést adta feladatul. Azt mondta ma csak ennyi, van és majd jövő héten lesz sok meló.
Én lecammogtam a raktárba, és a kezembe vettem a friss virágokat. Ekkor eszembe jutott, hogy a szálloda miért nem vesz művirágokat? Legalább akkor nem kellene minden második nap kicserélni azokat. Habár ahogy elképzeltem Karl arcát - amint előadom neki az ötletemet – ezt inkább gyors el is vetettem.
Sajnos az első emeletre kellett mennem. Kicsit morogtam magamban emiatt, de hát nem tudok mást tenni. Épp kezdtem volna a virágok kicserélést, amikor hirtelen valaki megállt mellettem.
-Dylan? – kérdezte, de inkább csak azért, hogy felhívja rá a figyelmemet, hogy ott van.
Megfordultam.
-Tobias? – kérdeztem én is. – Szia.
-Helló. – válaszolta mosolyogva. – Mi újság? Most nem versz le semmit? – kérdezte vigyorogva. Nem tehettem mást, én is elnevettem magam – habár épp engem sértegetett.
Ez ellen nem tudtam semmit sem tenni. Tobias egy magával ragadó személyiség. Ha ő nevet, te is. Ha ő sír, akkor gondolom te is. Rácsodálkozhattam volna, hogy miért viselkedik velem úgy, mintha már ezer éve ismernénk egymást, de nem lepődtem meg rajta. Ez is olyan Tobias-os dolog volt.
-Nem, de kössz, hogy emlékeztetsz. – morogtam, megsértődést játszva.
-Ugyan már. Tök vicces volt. – mondta. Na ha ezzel akar felvidítani, az nem fog menni!
-Örülök, hogy jól mulattál, Tobias. – szóltam, és visszafordultam a virágokhoz.
Megkerülte az asztalt, és szembeállt velem.
-Bocsi. Szóval mit csinálsz itt vasárnap? – kérdezte.
Úgy döntöttem megbocsátok neki. Rá nem lehet haragudni sokáig.
-Ma is kellett jönnöm melózni. – magyaráztam, de ekkor váratlanul Rob jelent meg a lépcsőfordulóban, épp akkor jött le az emeletről. Amint meglátott minket odajött.
-Tobi. – kezdte. – Nem hozzám indultál? – kérdezte.
-De, csak közben találkoztam Dylan-nel. – mondta és felém bökött.
-Szia. – köszönt Rob barátságosan, és én örültem, hogy nem jön megint elő azzal a másik énjével, amit nagyon nem szerettem.
-Szia. – válaszoltam én is bambán.
-Amúgy meg csak a kabátomért jöttem. – szólt közbe Tobias. – Amiért felhívtál.
-Igen, tessék. –mondta Rob, és visszaadta neki azt a kabátot, amit én jegyeztem meg neki múltkor, hogy az a Tobias-é, mivel rajta láttam.
-Köszi. Ahm, maradjak? Vagy mész valahova? – kérdezte Tobias, és Rob mellé lépett.
Én kezdtem kicsit feleslegesnek érezni magamat.
Ezen kicsit elgondolkozott Rob, majd felém fordult.
-Dylan. – szegezte nekem a kérdést. – Nem akarsz elmenni valahová? – kérdezte.
Jesszus! Ez meglepett, de Neki nem mondhatok nemet, és őszintén megvallva nem is akartam.
-Mehetünk. – egyeztem bele.
-Én meg akkor megyek haza. Úgyis még mennem kell a bankba, meg egy csomó dolgot el kell intéznem. – magyarázta Tobias, de nekem kicsit úgy tűnt, mintha betanult szöveget mondana. Lehet csak kettesben, akar minket hagyni?
-Akkor majd találkozunk. Szia, Tobi. – köszönt el Rob, és mellém állt.
Tobias vigyorogva búcsún intett, és a lifttel elment.
Rob rámnézett.
-Tényleg jönni akarsz? – kérdezte.
-Persze. – válaszoltam egyből, de ekkor megszúrt az egyik virág. Ezek a vackok teljesen kimentek a fejemből. – Vagyis... – kezdtem. – Ezeket még bele kellene raknom azokba. – mutogattam.
Ez nem nagyon zökkentette ki a – meglepően – jókedvéből.
-Nem probléma. Várj, segítek. – ajánlotta, és mielőtt én bármit is szólhattam volna, kivette a kezemből a virágokat, és cserélgetni kezdte őket. Kicsit idétlenül csinálta, de azért kedves volt.
Miután az összeset kicseréltük – kb. 5 percig, tudtam nézni, ahogy bénázik – a régieket levittük a raktár nagy kukájába, majd felvettem a kabátomat – Rob mondta, nehogy megfázzak – és kiléptünk az utcára.
Ő felvette a szokásos baseball-sapiját, és a napszemüvegét.
Nem gondoltam ezt furcsának, tudtam, hogy azért csinálja, hogy nehogy észre vegye valaki. Habár azt is tudtam, hogy ez teljesen felesleges, mert így is tisztán látszik, hogy Ő az Ő.
-Tetszik a sapkád. – jegyeztem meg, mikor még mindig a szálloda előtt álltunk.
Felnézett a sapkára, majd levette a fejéről, és odanyújtotta.
-Felveheted, ha fázol vagy valamit. – mondta, én meg nagyon is fel akartam venni, így hát elvettem tőle, és a fejemre húztam.
-Köszönöm. – mondtam.
-Jól áll neked. – szólt, miközben ő meg elővett egy másikat a kabátja belső zsebéből.
Vajon hány baseball-sapkája van ott Neki?
-Hányat tartasz egyszerre magadnál? – kérdeztem mosolyogva, és megint kicsit elpirulva az előbbi bókjától.
-Sokat. – tért el a konkrét válasz elől, és felém fordult. – Szóval, unatkozom. – mondta. – Ezért gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. De ha van valami dolgod, akkor csak szólj, nyugodtan.
Mi dolgom lenne vasárnap?!
-Semmi dolgom sincs. És én is unatkozom. Vagyis unatkoztam volna, ha most hazamegyek. – mondtam.
Elmosolyodott.
-Remek. Akkor? – kérdezte, majd elindultunk.
-Mióta élsz Londonban? – kérdezte úgy 5 perc séta után.
-Ahm... Mindig itt éltem.
-És egyedül élsz? Mármint szüleid vagy valami? – kérdezte, és én lefagytam.
-E... Erről nem szeretek beszélni. – válaszoltam.
Ez meglepte, de nem feszegette tovább a témát.
-Ugye nem bánod, ha a parkba megyünk? – kérdezte.
-Nem, dehogy. De remélem, nem futunk össze azokkal. – sikerült elterelnie a témát.
-Én is. – mosolygott. – Itt is vagyunk. – szólt, és beléptünk a parkba.
Nappali fénynél tényleg nem volt, olyan rossz. Még szépnek is mondanám, ha nem lepte volna el mindenhol a sok gyom a füvet.
-Tényleg szép, így. – mondtam ki hangosan is.
Rob csak mosolygott, és maga mellé invitált az egyik padra. Én leültem. Mindketten beszívtuk a friss levegőt, habár kissé hideg volt, de akkor is jólesett. Az arcát kezdtem el vizsgálni.
-Ma kipihentnek tűnsz. – szóltam halkan, ugyanis féltem, ha hangosan mondom, akkor elillan a park varázsa.
Felém fordult.
-Igen, most tényleg jól érzem magam. Aludtam 5 órát. – mondta. Jesszusom! Miért amúgy mennyit szokott?! Ebbe bele sem gondoltam.
-Tudod, nem kellene ennyire túlhajtanod magadat. – mondtam, és próbáltam úgy, hogy ne hasson túl aggódónak.
-Mindegy. Nem számít. Most itt vagyunk, és mindketten kipihentek vagyunk. – szólt vidáman.
Olyan fura volt ilyen boldognak látni. Mármint természetesen boldognak.
-Ugye te is kipihent vagy? – kérdezte.
-Ahm, hát szombaton csak ültem az ágyban, és tanultam. Szóval, igen, azt hiszem kipihent, vagyok.
-Jó tanuló vagy? – kezdte a kérdezgetést.
-Hát... Amit szeretek, azt megtanulom. Amit nem, azt meg csak annyira, hogy a vizsgára tudjam. Az az bemagolom. – mondtam, mire elmosolyodott.
-És sok ilyen bemagolós tárgyad van?
-Hát... Majdnem mindegyik. – válaszoltam, mire felnevetett.
-Hány éves is vagy, Dylan? – kérdezte hirtelen.
-22.
-Kevesebben tűnsz. – mondta.
Na ne már!
-Te meg többnek tűnsz, mint 23. – szóltam, de ekkor hirtelen felém fordult.
-Honnan tudod, hogy 23 éves vagyok?
Hülye, hülye, hülye! – ostoroztam magamat.
-Ahm, Tobias mondta. – hazudtam. – Ő is elkezdett a koromon viccelődni, és erre megkérdeztem, hogy ő hány éves, meg hogy te mennyi vagy. – Hát ennek nem sok értelme volt, és úgyis ellenőrizni fogja Tobias-nál is a története, és akkor rájön, hogy hazudtam, de addigra majdcsak kitalálok valamit.
-Ja, az más. – válaszolta nyugodtan, és rámnézett. – Tényleg jól áll ez sapka. – ismételte, amit már korábban is mondott.
És én elpirultam, mint korábban is.
-Köszönöm. – motyogtam megint. Nem tehettem róla. Egyszerűen nem bírtam, ha dicsérnek.
Ezután még vagy félóráig beszéltünk mindenféle dolgokról – vagyis főként csak ő kérdezett, én meg válaszoltam.
-Nem iszunk meg valamit? Láttam itt egy kávázót. – mondta, és felpattant a padról. Úgy láttam rajta nagyon örült annak, hogy ennyi mindent megtudhatott rólam. Habár amikor azt kérdezte, hogy miért dogozom a szállodába, az elég kínos volt. Nem mintha szégyellném, de azért elég fura, hogy én ott dolgozom, ahol ő meg a legdrágább szobában lakik.
-Igyunk. – egyeztem bele, és a kávézó fele haladtunk.
-Rajtad van a karkötő. – állapította meg.
Én csak ekkor vettem észre.
-Óh, tényleg. Igen, mert nagyon szép. – válaszoltam, és beléptünk a kávázóba.
-Mit rendeljek? – kérdezte.
Mit tudom én? Mit lehet itt kapni? Jesszus, sose voltam jó az ilyenekben.
-Amit te is iszol. – adtam a gyors választ. Ő elmosolyodott, és beállt a pultba.
Még ő a sorban állt – ami igazából nem is volt, olyan nagy sor, alig volt 2-3 ember – addig én körbenéztem a helyiségben. Ekkor azonban megrökönyödtem. A kávézóban ugyanis egy nő, olyan újságot olvasott, aminek a címlapján Rob képe tündökölt. Jézus! Mi lesz, ha felismerik? És mi lesz, ha mindenki elkezdi üldözni? – gondoltam, és ekkor már egyből tudtam, hogy azt nem engedhetem. Szorongva vártam ki, míg visszajött a két pohárral, aminek nem láttam a tartalmát, majd gyors kirángattam.
-Ezt meg miért csináltad? – kérdezte vigyorogva.
-Ahm... Túl meleg volt. – vágtam rá.
Furcsán nézett, majd úgy döntött elhiszi.
-Forrócsokit hoztam. – mondta, és átnyújtotta az enyémet. Megköszöntem, de közben arra gondoltam, ő nyugodtan ihat ilyet, nem fog hízni. Bezzeg én! -Szereted? – kérdezte.
-Persze. Csak nem akarok elhízni. – mondtam nevetve, de azért iszogattam. Felnevetett.
-Elhízni? Jézus. – szólt pökhendien. – Szép alakod van, nem fogsz elhízni. – mondta, és rám nevetett.
Ezekkel a bókokkal kiakaszt!
-Köszi. – motyogtam ismét.
-Hazakísérlek, jó? – kérdezte hirtelen.
-De hát még csak... –kezdtem volna, és az órámra néztem. 4 óra volt, és ahogy észrevettem már sötétedni is kezdett. Ilyen gyorsan eltelt az idő? Ezt nem tudtam elhinni. Habár odasétáltunk a parkhoz, ott is voltunk vagy 1 órát, utána elsétáltunk a kávézóig.... De ez akkor sem lehet! 4 óra?!
-Ennyi az idő? – motyogtam.
Rob-ot ez meglepte.
-Sajnálom, ha lett volna valami programod.
-Nem, dehogy. Csak annyira gyorsan eltelt az idő. – ámultam.
-Ez igaz. – értett egyet, és elindultunk a lakásom felé.
Odafele persze még mindig az „elhízni” megszólalásomon nevetett, én meg vele nevettem, és örültem, hogy mosolyog. Kb. fél 5-re már a lakásomhoz közeli sarkon álltunk, de ekkor megállt.
-Idáig kísérlek, jó? – mondta. – Tudod, nem szeretném, ha a barátnőid pletykálnának. – fejezte be vigyorogva. Jajj, tényleg! Ezt is elmeséltem neki a parkban... Kár volt.
-Ne hülyéskedj már. Nem érdekelnek. Gyere nyugodtan.
-Nem, mondom. Nem szeretném, ha miattam a pletykák középpontjában lennél. – zárta le, és ezzel már eldöntötte magában.
Holnap kinyírom Sarah-ékat. –döntöttem el. –Vagy inkább magamat, hogy olyan hülye voltam, hogy elmondtam Neki.
Egy halvány mosolyt villantott felém.
-Akkor, szia Dys. – mondta, elfordította a fejét, és úgy nézett rám.
-Dys? – kérdeztem furcsállva.
-Óh, elnézést. Dylan. –javította ki magát.
-Nem, semmi baj, csak fura volt. Nekem még senki nem adott becenevet. – gondoltam bele.
-Hát, akkor ezt is el kell egyszer kezdeni. – mondta vigyorogva, és búcsút intve elindult visszafele a járdán.
Én magam elé mosolyogtam, és néztem távolodó alakját.
Dys... Hát... Meg lehet szokni.

Halihó! :)
Ahogy látjátok a blogom kicsit "megújult", új színt és fejlécet kapott. A fejlécért hatalmas nagy köszönet jár, Fanninak, a készítőnek, aki nagyon szépet alkotott. :) El se tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok. :D
Elöljáróban ennyit, és persze itt az új rész, amivel kicsit késlekedtem ugyan, de most itt van! :) Zsuzsinak külön ajánlom! :P