Roblan's story

8.rész: Az ajándék

Oldalra fordítottam a fejemet, és arra eszméltem, hogy a szemembe süt a nap. Tehát valószínűleg reggel van… vagy csak káprázik a szemem? – gondoltam. Visszafordultam az ágyban –el a nap elől – és a fejemre húztam a takarót.
Ekkor azonban az előző este emlékei árasztottak el, amiktől egyből kidülledt a szemem, s villámgyorsan felültem az ágyban, gyors bizonyítékokat szerezni arra, hogy tényleg megtörtét. Ugyanis tisztán emlékeztem a tegnap estére – mindegyes kis részletére -, még arra is, amikor az ágyban fekve arra gondoltam, hogy majd másnap nem lesz semmi, ami az én oldalamra állna.
És tényleg így volt. Körülnéztem a szobámban, de minden ugyanolyan volt. Lassan kezdtem pánikba esni, és úgy éreztem magamat, mint ahogy gondolom Bella, érezhette magát, miután Edward hazavitte Port Angeles-ből. Akárcsak én, ő is másnap zavart, és ideges volt, és azt hitte, hogy meg sem történt. De őt legalább emlékeztették bizonyos dolgok az igazára! És velem mi lesz? Nekem nincs itt Rob kabátja, és már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem csak álmodtam az egészet. Ekkor azonban a szembetűző napba néztem, és hirtelen beugrott. Hát persze! A függöny! Nem húztam el tegnap este! Csak befeküdtem az ágyba, és nem húztam el!
Vagy a mobilom! Nem arra keltem fel! Ez is számít valamit, vagy nem?
Ezt nem tudtam eldönteni. De a semminél jobb, az biztos.
Megtörtént, és kész. Az nem lehet, hogy nem! – döntöttem el magamban, és kikeltem az ágyból. A fürdőbe vettem az irányt, ahol ismét megállapítottam, hogy teljesen ugyanúgy nézek ki, mint tegnap. Habár, azért mégsem. Jó közel hajoltam a tükörhöz, és az arcomat vizsgáltam. Ez nem lehet… Nem is emlékszem mikor keltem fel utoljára úgy, hogy teljesen kialudtam magamat. Most pedig úgy éreztem, és ez meglepet. Sőt, még mintha egy kis lelkesedést is észrevettem volna magamon a mai napot illetően. Azt hiszem érdemes volt ma felkelnem. – állapítottam meg, és a hajamat kezdetem el fésülni. Úgy döntöttem ma váltok. Nem kötöm fel, hanem kiengedem. Nem volt most valami nagyon egyenes, az igaz, de még így is jobb volt, mint az az unalmas lófarok.
A ruháim közül is az egyik kedvencemet vettem fel – egy fekete pólót, amire egy márkanév volt írva, meg az imádott farmeremet -, és a cipőim közül is – az a kemény kb. 3 db. közül - a kedvenc tornacipőmet választottam.
Ez is csodának számított. Nem emlékeztem, hogy mikor törődtem volna ennyit magammal egy reggel. Megálltam a tükör előtt, és abba nézve, olyan volt, mintha egy teljesen más ember arcát pillantanám meg.
Olyan volt, mintha egy új életet kezdenék.
Az emeletes házból kiérve, épp a fülhallgatómat csatlakoztattam volna a telefonomhoz – igen, van, ami még az új életemben sem változik – de ekkor hirtelen Bonnie, és Sarah ijesztettek rám. Nagyon ugrottam mikor átfogták két oldalról a vállamat.
-Jézus Mária! – kiáltottam, és lelöktem a kezüket.
-Nyugi, van. Csak mi vagyunk. – magyarázták nevetve.
Jó vicc, nem nekik állt meg majdnem a szívük.
-Rám vártatok? – csodálkoztam rá, ugyanis soha nem szoktak itt állni a ház előtt, hanem útközben szoktunk összefutni. Ajaj… Valami komoly lehet.
-Igen. – hangsúlyozták ki, majd újra átfogták a vállamat, és elindultunk a suli felé.
Kérdőn néztek rám, mint akik arra várnak, hogy majd mondok valamit.
-Mi van? – kérdeztem rá kerek perec, úgy 5 perc után, amikor már a sulitól sem voltunk messze.
-Láttunk este. Kivel voltál? – kérdezte vádlón Sarah, mint aki egy új pletykára vár.
Jesszus. Megláttak?! De legalább Rob-ot nem ismerték fel. De hogy láthattak meg? Csak nem…
-Ti leskelődtök utánam? – estem nekik. Végül is én lehetnék felháborodva, nem ők!
-Nem. Csak épp Sarah-nál tanultunk, és meghallottuk, hogy valakik beszélnek az utcán. Kinéztünk, és épp akkor ment el az a pasi. Szóval? – kérdezte Bonnie.
-Nem tartozom nektek magyarázattal. – mondtam kicsit sértődötten, de inkább csak meg voltam ijedve, hogy mégis mi a fenét mondjak.
Ez meglepte őket, szomorúan néztek rám.
-Jó, akkor ne mondd el, de én azt hittem barátnők vagyunk. – játszotta ki Sarah a barátnő kártyát.
-Azok is vagyunk. – kezdtem. Nem bírtam, ha valakit megbántok… De mégis mit mondjak? Még mindig semmi ne jutott eszembe. – De…
-De? – vágott közbe türelmetlenül Sarah.
Ekkor hirtelen James-t pillantottam meg, aki épp a sarkon fordult be. Ez az!
-James-el voltam. Vele láttatok. – húztam oda hozzánk őt.
Megilletődve nézett rám.
-Mi van? – kérdezte, én meg a lehető legkérlelőbb arcomat vettem fel, hogy megértse, mit akarok.
-Épp most mondtam a lányoknak, hogy veled voltam tegnap, és hogy téged láthattak. – magyaráztam neki bólogatva, és közben még mindig esdeklően néztem rá, hogy legyen benne a hazugságba.
Pár pillanatig várt a válasszal.
-Igen. Ahm… Hazakísértem, vagy mi. – szólt, mire Sarah-ékon egyértelműen láttam a megkönnyebbülést, hogy végre megtudták a nagy titkot.
-Ja, az más. – mondta Bonnie. – Ti mióta vagytok ilyen jóba? Mondjuk, láttalak titeket párszor együtt… - kezdte, és nekem el kellett mesélnem mi hogy volt.
Miután nagy nehezen leráztuk Sarah-ékat – persze bemutatkozás meg minden után – James esett nekem.
-Ez meg mi volt? – kérdezte.
Neki már könnyebb hazudni, ő nem ismer annyira, mint Sarah-ék.
-Ahm… Egy fiú hazakísért tegnap. A suliból, innen. –magyaráztam idétlenül. – És nem szerettem volna, ha Sarah-ék elkezdenek pletykálni olyanról, ami nincs is. Érted?
-Aha.
-Bocs, ha belerángattalak. – szabadkoztam.
Úgy tűnt simán beveszi a mesémet. Ezt szerettem magamban. Jól tudok hazudni.
-Semmi baj. Egy feltétellel. – mondta.
-Mi az? – kérdeztem.
-Ha tényleg hazakísérhetlek ma.
-Mi?
-Gondolom, megint dolgozol a szállodába délután. Majd érted megyek, ha végzel, felhívsz, és én ott vagyok. – mondta, én meg gondoltam, felőlem, ha ennyivel megúszom.
-Oké. – egyeztem bele, és ezután már nem is kellett nagyon magyarázkodnom.
Az egyetemen a délelőtt további részében egyikőjük sem hozta szóba a témát. Sarah és Bonnie gondolom elégedettek voltak a magyarázattal, James meg örült, hogy megint velem lehet.
Tehát a tegnap estéről nem esett több szó, habár mindhárman megjegyezték a délelőtt folyamán, hogy ma milyen jól nézek ki. Én mindannyiszor megköszöntem, és elmondtam, hogy szerintem ugyanúgy nézek ki, mint eddig.
Az utolsó órám után James-el elváltunk, egy „Majd akkor hívj, ha végeztél” – mondattal, és végre egyedül lehettem.
Bedugtam a fülhallgatót, és a szálloda fele igyekeztem.
Odaérve nagy lelkesedéssel léptem be az ajtón, nem is tudom igazából mit várva. Talán, hogy Rob a csarnokban ül az egyik fotelben és rám vár? Vagy, hogy a recepciós lánytól kérdezgeti, hogy hol vagyok? Vagy legalább is valami ilyesmire gondoltam, de ez természetesen nem így volt. A recepcióhoz mentem, és leváltottam az előttem lévő lányt. Lepakoltam a táskámat, kivettem belőle a kommunikáció TK.-et, és ismét felkészültem lélekben egy unalmas délutánra. Már nem reménykedtem benne, hogy egyszer csak meglátom Rob-ot, amint lejön a lépcsőn, mert ez úgyse fog megtörténni. Mióta itt van egyszer sem jött le akkor, amikor én voltam. Vagy lehet lejött, de én nem vettem észre. Így akármennyire is Rá gondoltam állandóan, azért próbáltam valamelyest a könyvre figyelni, amit olvasok. De persze egy óra múlva már azt sem tudta, hogy milyen órára is tanulok.
Azonban a műszakom lejárta előtt kb. fél órával -ekkor már nem a TK.-et olvastam, hanem a telefonomon rendeztem át a zeneszámokat – valaki hirtelen csengetett, a pulton lévő kis csengő lenyomásával. Én egy „Már megint egy béna vendég” sóhaj kíséretében felnézetem, és megpillantottam Őt.
-Szia. – köszönt mosolyogva, és természetesen, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
Egyből felálltam a székből, és belecsúsztattam a telefonomat a zsebembe.
-Szia. – köszöntem én is.
Ekkor vettem észre, hogy egy baseball-sapkát, és a szokásos napszemüvegét viseli. Az Istenért! Idebent vagyunk!
-Beszélhetnénk? – kérdezte sürgetve, és körülpillantott.
Ez letaglózott.
-Ahm, hogyne. – szóltam pár másodperc után, ennyi kellett, hogy feldolgozzam.
-De ne itt, kérlek. Ahm, négyszemközt szeretnék veled beszélni, Dylan. –mondta, és ismét a fejét nyújtogatta.
Ez még jobban meglepett.
-Persze. Izé… Ahm, menjünk le a raktárba. – ajánlottam, mire Ő bólintott.
Gyors odaszaladtam a portához, és megkértem a portást, hogy figyelje már a recepciót pár percig, és megígértem, hogy nem soká jövök. Ő furcsán nézett rám, de mivel gondolom ő se látott valami sokszor lelkesedni valamiért, és most nagyon is lelkesedtem, végül beleegyezett, csak azt mondta, hogy siessek.
-Mehetünk. – indítottam el Rob-ot, aki mögöttem haladt.
A raktárban felkapcsoltam a villanyt, és beinvitáltam.
-Köszi. – motyogta, és bejött.
Becsuktam az ajtót magunk mögött.
-Ahm… - köszörültem meg a torkomat. Nagyon zavarban voltam. Mégis mit akarhat tőlem?
Egy ideig a cipőjét bámulta – a Nike fekete volt rajta, mint mindig – majd felnézett.
-Szóval. – kezdte. – Tegnap este eszembe jutott, hogy még bocsánatot sem kértem, illetve még köszönetet se mondtam, úgy rendesen. – nyögte ki végül.
Ledöbbentem. Mi van?!
-Miről van szó? – értetlenkedtem. Nem akartam megjátszani, hogy értem miről beszél. Inkább rákérdezek, hátha akkor pontosabban elmagyarázza.
-Rájöttem, hogy nagyon bunkó voltam veled. A fotózáson, meg ott a boltba is. – mondta.
Hogy mi? – csodálkoztam.
A reakciómat várta.
-Ahm… Nem voltál bunkó. – mondtam. Nem tudtam mást mondani Neki.
-Ugyan. Az voltam. – válaszolta mosolyogva. – Izé… Ahm, Tobias hívta fel rá a figyelmemet.
-Tobias?
-Igen. Szóval elnézést, ha megbántottalak. Csak tudod, ez a sok ahm… Hogy is mondjam…
-Értem. Nem kell elnézést kérned, Rob. – mondtam, és éreztem, hogy a neve kicsit égeti a torkomat. – El tudom képzelni, hogy milyen lehet neked. Semmi baj. – zártam le. Nem szerettem ilyen szomorúnak látni. – És köszönetet sem kell mondanod, mert már tegnap is mondtál.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. A zsebébe nyúlt, és a tenyerébe vett valamit.
-De én szeretném megköszönni. Nagyon… ahm… kedves voltál tegnap este. Tobias például csak röhögött rajtam.
Ezen én is nevettem.
-Szóval, engedd, hogy megköszönjem. – mondta, és közelebb lépett. – Kérlek. – egészített ki, és nekem minden ellentmondásom elpárolgott.
-Legyen. – motyogtam. –Megköszönted, oké.
-Szeretnék neked adni valamit. – mondta. – Ahm… - kicsit zavarba jött. – Add ide a kezedet.
Megtettem. Ő a két hatalmas keze közé vette az én aprónak mondható csuklómat, majd egy karkötőt akasztott rá. Én eközben csak megbűvölve figyeltem az arcát.
Mikor végzett, felém, fordította. Egy ezüst karkötő volt. Az ezüst keretbe, pedig benne volt egy nagynak mondható világoskék kristály. Jézusom! Ez az a karkötő. – esett le. – Ezt Bella viseli a New Moon-ban! Atya Úr Isten! – mondogattam magamban, és Rob-ra pillantottam, aki az arcomat fürkészte, úgy mintha várna valamire. Ekkor de javu érzésem támadt. Most pont úgy nézett, mint amikor legelőször találkoztunk, és én elájultam. Felkeltem az ágyból, beszélgettünk, és akkor nézett így rám. Ez a várakozó tekintet. Akkor azt hittem azt várja, hogy megint visszaesem az ágyra, de most? Most mire vár?
-Tetszik? – zökkentett ki a gondolatmenetemből.
-Nagyon szép. Köszönöm. – mondtam, és rámosolyogtam. Vajon lenyúlta a forgatásról? És akkor Bella mit fog viselni a továbbiakban? Erre a kérdésre majdnem elnevettem magam.
Még mindig várt valamire.
-Csak szerettem volna valamivel megköszönni, hogy olyan... kedves voltál. – fejezte be, és nekem úgy tűnt eredetileg nem ezt akarta mondani. De akkor mit?
-Mondtam már, hogy semmiség. – mondtam, miközben az ékszert néztem.
-Vissza kellene mennünk. – szólt hirtelen. – Nem szeretném, ha bajba kerülnél miattam vagy ilyesmi.
Bólintottam, végül is valamikor fel kell ébredni, nem igaz?
Csendesen mentünk vissza a recepcióhoz, és észre sem vettem, hogy időközben Rob visszavette a napszemüvegét, amit levett a raktárban.
A portás egy furcsa nézést követően visszaállt a helyére, csak én meg Rob maradtunk.
A pulton hagyott könyvre nézett.
-Ahm, akkor én megyek is. Gondolom tanulnod, kell.
Bólintottam, habár szívesebben mondtam volna, hogy „Ki a fenét érdekel a tanulás, én veled akarok lenni!”
Maga fele fordította a TK.-et, és elolvasta a címét.
-Kommunikáció? – nézett rám kérdőn.
-Egyetemre járok, ott tanulom. – magyarázta neki, mert nem akartam belemenni a részletekbe.
-Értem. – válaszolta mosolyogva, és szemügyrevett. – Ma olyan más vagy. – jegyezte meg, majd egyből javított. – Jó értelemben.
Rá mosolyogtam, és természetesen elpirultam. Miért is ne...
-Köszönöm. – motyogtam, inkább csak magam elé.
-Na, én mostmár tényleg megyek, még úgyis át kell néznem a forgatókönyvet. – mondta, és rákoppintott az asztalra. – Szia. – köszönt el.
-Szia. – mondtam én is még mindig tiszta vörösen. Rámvigyorgott, majd felment az emeletre.

+ Képek a karkötőről. :)