Roblan's story

Halihó! :)
Következő héten nem biztos, hogy lesz új rész, gondoltam szólok előre.
Várjatok türelemmel, próbálom gyorsan hozni. :)

Ja, és a kommenteket továbbra is várom! ;) :)

11.rész Az első csók

Egy újabb szerda. –gondoltam, miközben a szemem próbált hozzászokni a reggeli fényhez. A nap besütött az ablakon, pont az ágyra, és ráadásul oda, ahol a fejem volt. Na de azért kérem; mégis csak december van! Hogy lehet, hogy süt a nap?! Talán ha az emberek kedvétől függene az időjárás, akkor esetleg megérteném. Hisz nekem jó kedvem van, nem is tudom mikor volt utoljára, hogy ilyen hozamos időn keresztül jó kedvem volt, és ilyen sok ideig nem gondolkoztam el azon, hogy mi értelme is van az én kis nyomorult életemnek.
Persze tudtam mi áll e mögött a csodás jó kedvem mögött...Vagyis pontosabban ki áll mögötte...
Miközben felültem, és hátralendítettem a hajamat, magam elé képzeltem az arcát. Már nem kellett reggelente a mellettem lévő képet néznem, már sokkal életszerűbb képem volt Róla a fejemben. Ha Rá gondoltam általában azt a képet szoktam felidézni, amikor legelőször találkoztunk. Olyan közel volt az arca! Még most is beleremegtem, ha csak rágondoltam.
A telefonom ébresztése zökkentett ki a gondolatmenetemből. Gyors kinyomtam, de ekkor megint eszembe jutott, hogy szerda van.
Egy emlék villant fel hirtelen, méghozzá is az az emlék, ami múlt szerdán történt. Pont mához egy hétre. Emlékszem, Rob milyen hűvös, és átnéző volt velem azon a napon. De nem! Nem akartam arra gondolni!
Így hát úgy döntöttem, hogy inkább felkelek, addig is még készülődök, nem gondolkozom annyit. Mielőtt azonban a fürdő fele mentem volna, észrevettem a polcomon hagyott Eclipse könyvet. Hogy ez miért nincs a szekrényben? – gondoltam, majd felkaptam, és betettem a Twilight-os szekrényembe. Ebben minden Twilight-al kapcsolatos dolog volt. Könyvek, újságcikkek, poharak – persze ebből volt pár a konyhában is -, pólók, és egyéb relikviák, amik egy Twilighter elengedhetetlen kellékei.
Betettem a könyvet, a másik kettő mellé, majd úgy döntöttem, hogy ideje levenni az ágyam mellett lógó Rob képet. Miért legyen kint, amikor már nem kell? Mostmár könnyen magam elé tudom idézni az arcát, és nem kell hozzá egy poszter. – gondoltam, és azt is betettem a szekrénybe.
Jó fél óra múlva kész voltam, emberi formába hoztam magam. Elhatároztam, hogy nem fogok bemenni az egyetemre. Egyszerűen nincs kedvem. Nem is emlékszem, mikor engedtem meg utoljára magamnak, hogy a fellángolásaim irányítsanak. Egészen beleborzongtam, mikor derengeni kezdett, hogy az milyen rég is volt.
Most viszont semmi nem érdekelt, csakis Ő. A tegnap után nem várhatja el tőlem senki, hogy úgy viselkedjek, mint máskor! Hirtelen megcsapott egy furcsa érzés. Úgy éreztem, hogy el akarom mondani valakinek, ezt az egészet... Rob-ot, mindent. Persze tudtam, hogy nem lehet. Vagyis... Ha belegondolok... Lehetne, de valami azt súgja, hogy mégse tegyem meg. Ki tudja, mi történne, ha valaki is megtudná, hogy mi folyik köztem és Robert Pattinson közt. Az nem lenne jó, abban biztos voltam.
Még mielőtt teljesen megbolondultam volna a lakásomban, úgy döntöttem ideje menni. Eljött az az idő, amikor már nem tudtam csak úgy otthon ülni, és mondjuk DVD-zni, olvasni, vagy zenét hallgatni. Többé már nem tudtam egyedül lenni. Szükségem volt Rá, és a gondtalan nevetésére vagy a megértő mosolyára.
Nagyon korán beértem a szállodába, még alig volt 9 óra. A recepciónál álló lányt leváltottam – szerencsére volt is valami dolga – és arra határoztam, hogy kb. 10 óra fele, felmegyek Hozzá. Most még nem. Hadd aludjon. – gondoltam, és a cuccomat kezdetem el pakolgatni, amikor hirtelen megjelent Ő, Tobias, és Carla az ajtónál.
Ezek meg honnan jönnek ilyen hamar? Nem tudtam, mit csináljak. Oda menjek, vagy ne? Köszönjek vagy ne?
Ez hamar eldőlt. Ugyanis amikor elmentek mellettem Tobias, rám vigyorgott – persze én is vissza rá – de én inkább Rob-ot lestem, hogy vajon ma milyen kedvében van. Hisz ez annyira kiszámíthatatlan, kb., mint az időjárás.
Azonban erre még én sem számítottam. Mikor felfelé indultak, Carla éppen magyarázott neki valamit, Ő meg figyelmesen hallgatta. Egy gyors pillanatra felnézett, észrevett engem – én épp nyújtottam volna a kezemet, egy suta integetésre –de visszafordult Carla-hoz, és innestől csak a földet nézte.
Oké, nem esünk pánikba. Nincs semmi baj. – nyugtattam magamat. – Csak rossz kedve van, ennyi az egész. Nem lesz semmi baj. – mondogattam, de természetesen ez nem volt igaz. Elöntött a de javu érzés, és eszembe jutott, hogy egy héttel ezelőtt is pontosan így viselkedett. És arra is emlékeztem, hogy akkor hogyan fájt, pedig akkor még nem volt semmi köztünk, amiért fájhatott volna. Most azonban kezdtem érezni, azt a bizonyos fájdalmat... Nagyon is.
Utánuk néztem – közben a pultot markoltam meg – és ekkor láttam, hogy Carla és Rob felmennek az emeletre, Tobias pedig mondd nekik valamit – úgy láttam Carlá-t hidegen, hagyta, akármit is mondott –majd eljött tőlük, és elindult felém.
Némiképp megnyugodtam. Tobias gondolom, azért jön, hogy elmagyarázza mi a helyzet. Lassan elengedtem a pultot, és vettem egy nagy levegőt.
-Jó reggelt! – köszönt angolos udvariassággal.
Kifújtam a levegőt, és úgy válaszoltam.
-Neked is.
-Mi újság? – kérdezte, és a könyökével megtámasztotta az állát a pulton.
Nem engedtem, hogy idejöjjön, és hülyeségekről kezdjen el beszélni! Tudnom kell, hogy mi volt ez az előbbi!
-Semmi. Hol voltatok? Mi volt ez az egész?
Furcsán nézett rám.
-Mármint mi?
-Hát ez. – magyaráztam idétlenül, és a pult előtti szőnyegre mutattam, ahol az előbb mentek el.
Tobias követte a pillantásomat, úgy láttam, kezd neki is derengeni valami. Hirtelen kicsit zavarba jött, megköszörülte a torkát, és visszafordult felém. Az arcára ismét mosolyt erőltetett, de ez már nem volt az a természetes Tobias-féle.
-Leugrottunk a boltba. Rob nem akarta azt enni, ami itt a reggeli, nem szereti, vagy mit tudom én, így elmentünk ide a sarki boltba. Carla meg korán jött, hogy megbeszéljenek valamit. Miért kérdezed? – láttam rajta, hogy direkt hagy ki valamit.
-Tobias. – kezdetem, és próbáltam higgadt maradni. – Mi baja van Rob-nak? – szegeztem neki a kérdést, és úgy láttam rajta nem hitte, hogy így rá fogok kérdezni.
-Semmi baja sincs. – válaszolta egyből, szinte túl gyorsan is.
-Ne hazudj nekem, kérlek. Mondd el mi folyik itt! Mi volt ez a pillantás? És miért nem jött ide, köszönni vagy valami? Jó tudom... Nem vagyunk azért annyira jóban.... De azért mégis... Egy köszönés nem olyan nagydolog. – már össze-visszabeszéltem idegességemben.
Az arcomat nézte –gondolom, láthatta rajta, hogy mennyire kétségbe vagyok esve – majd úgy döntött elmondja az igazat. Vett egy nagy levegőt, majd kifújta.
-Carla tegnap beszélt vele. – kezdte. Na ez már rosszul kezdődik, gondoltam – És, hogy látott titeket a szobában, szóval kicsit félreértette. Persze Rob elmondta neki, hogy mi a helyzet veletek – közben felém bökött, én meg hirtelen elpirultam. Vajon mit mondhatott? Mi van velünk? – de persze Carla ezt is kifordította, és hát beszélt a fejével. – fejezte be.
-Az meg mit jelent?
-Hát emlékeztette, hogy forgatni vagyunk itt. És semmi másért. Azt hiszem, ezt mondta, vagy legalább is valami hasonlót. Nem mondott részleteket Rob, csak azt, hogy nem tudja, most mi legyen.
-Nem tudja, mi legyen? –kérdeztem dühösen – Ahogy látom már sikerült eldöntenie. – mutattam megint a szőnyegre, és éreztem, hogy könnyes a szemem.
-Dylan, nem az van, aminek látszik. – védte barátját Tobias.
-Ugyan már! – mondtam, és közben a cuccomat kezdtem el összepakolni. Egy percet se maradok itt tovább! – Hagyd. Mostmár minden világos. Úgy döntött fontosabb neki a forgatás. Értem már. Carla gondolom, azt mondta neki, hogy ne tévessze el a célt a szeme elől, és ne hagyja, hogy valaki is elterelje a figyelmét. Vagyis én, ne tereljem el a figyelmét.- hangsúlyoztam ki. – És Ő persze, beleegyezett, természetesen. De nem baj. – mondogattam. – Úgyse volt köztünk semmi.
-Te is tudod, hogy ez nem igaz. – szólt Tobias. Ez meglepett. Vajon mennyit tudhat rólunk, és arról, hogy mik történtek? Rob mindent elmondott neki?
-Már nem tudom, mit higgyek. De Ő döntött. Nekem már nincs ebbe beleszólásom. – zártam le a témát, felkaptam a kabátomat, és kirontottam a szállodából.
Odakint esni kezdett az eső, de nem érdekelt túlzottan, hogy elázok-e vagy sem. Az első buszra felültem, ami az utcám fele indult, ott bedugtam a fülhallgatót, bekapcsoltam valami gyors, rockosabb számot, és csak arra koncentráltam. Nem engedhetem, hogy itt átadjam magamat a csalódottságnak.
Azt a negyed órát, még odaért a busz a lakásom utcájába, valahogy átvészeltem, habár mikor ez a hülye telefonom véletlenül átkapcsolt valami érzelgős számra, a könnyeim elkezdek potyogni, de gyors vissza is szorítottam őket.
Gyors leszálltam a buszról, és a lakásom fele igyekeztem, amikor hirtelen meghallottam, egy kocsi hangos befordulását a sarkon. Odapillantottam, és megláttam Rob-ot a volánnál. Mérgesen néztem arrafele, majd megszaporáztam a lépteimet, hogy hamarabb beérjek a házba, mint hogy ő ideér. Gyors átszaladtam a zebrán, oldalra néztem, láttam, hogy már csak két háztömbnyire van.
Ő is észrevett – a kocsija ablakából nézett össze-vissza, hogy merre lehetek – és mikor meglátott, még gyorsabban kezdett el hajtani, majd gyors fékezett egyet – megállt a háztömböm előtt, ekkor én már a bejárattal küszködtem – és kikiáltott a kocsiból.
-Dylan! -szólt jó hangosan, de nem túlzottan törődtem vele. Mégis mi a fenét csinál itt? Ha csak azért jött, hogy elmondja, hogy nem találkozhatunk többet, akkor kár volt idefáradnia.
Gyors beriasztózta a kocsiját, majd utánam futott – én ekkor már a lakásom előtt voltam, csak hallottam, ahogy bevágja a bejárati ajtót.
-Ajj, vacak kulcs. – szitkozódtam, és erősen próbáltam beledugni a zárba, de valahogy nem jött össze. Talán, azért mert remeg a kezem?
-Dylan! - hallottam Rob hangját az alattam lévő emeletről, és én meg még gyorsabban kezdtem el próbálkozni.
Hirtelen belement a kulcs, és végre valahára kinyílt az ajtó. Gyors bementem a lakásba – láttam Rob-ot ahogy épp akkor ér fel a lépcsőn – majd bevágtam magam mögött az ajtót, és háttal neki támaszkodtam. Rob elkezdett rajta dörömbölni.
-Dylan, az Istenért! Kérlek, engedj be. – hallottam a hangján, hogy kicsit elfáradt. Minden második szó után lihegett.
Gondolta, hogy nem fogok válaszolni, így folytatta.
-Nézd, Tobias idióta. Össze-visszabeszélt. Jó, igaz, hogy beszélt velem Carla, de nem az van, amit gondolsz. – mondta ő is, amit már Tobias is korábban.
Mérgemben, kinyitottam az ajtót, és szembefordultam vele.
-Tényleg? Akkor mégis mi van? – kérdeztem dühösen. Rob rámcsodákozott, de pár pillanat múlva folytatta.
-Tényleg beszéltünk, mert látott nálam tegnap. – utalt Carlá-ra – Igen, elmondta, hogy tudjam, miért vagyunk itt, igen. Ez tényleg így volt. Igaza volt, Tobias-nak. És tényleg kicsit összezavarodtam. De... Nézd, nem döntöttem úgy, hogy nem akarok veled lenni.
Türelmesen végighallgattam.
-Valóban? Akkor mi volt az az előbb? Amikor rám se néztél?
-Mondtam, hogy összezavarodtam. Tobias felhívott miután elrohantál, és elmondta mi volt. Miközben mondta, én lassan rájöttem, hogy nem tudok nem veled lenni. Nem érdekel, mit mond Carla. Tobias-nak igaza volt. Még akkor nem döntöttem. De mostmár igen. És nem hallgatok rá. Nem izgat, hogy mit gondol. Nem szólhat ebbe bele. Ez az én magánügyem. –fejezte be, még mindig kicsit lihegve. – Úgy hogy kérlek, ne haragudj rám.
Ismét végighallgattam. Közben lassan kezdett elpárologni a dühöm. Vettem egy nagy levegőt.
-De olyan hűvösen viselkedtél. – motyogtam.
-Tudom. És...nagyon sajnálom. Tényleg. – mondta, és rámvillantotta bocsánatkérő mosolyát.
Még egy nagy levegőt vettem.
-Tényleg nem érdekel Carla véleménye? – akaratlanul is, gúnyosan ejtetem ki Carla nevét.
-Egyáltalán nem. Semmi köze hozzá, hogy kivel mit csinálok. Ő csak egy ember a Summit-tól, semmi más.
Pár perc néma csönd volt, majd rájöttem, hogy nem volt több okom, hogy haragudjak rá.
-Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
Kereste a tekintetemet, majd mikor látta benne, hogy megértettem mit mond, elmosolyodott.
-Igen. – válaszolta lihegve. – Nem emlékszem mikor futottam utoljára ennyit. – Mint, mindig most is viccel ütötte el a kínos csendet.
Elnevettem magam, és beinvitáltam.
-Szerintem, gyere be, mert mindjárt felszól, Mrs. Stars, hogy, máskor ne rohangálj a lépcsőn. – mondtam.
Felnevetett.
-Oké. – szólt, és beljebb jött, én meg becsuktam mögötte az ajtót.
Már egyáltalán nem haragudtam Rá. Igazából nem is tudtam volna sokáig haragudni, még ha akartam volna is. Megállt nem sokkal előttem – gondolom nem tudta, merre menjen.
Magam elé mosolyogtam – olyan vicces volt Őt ilyen normális környezetbe látni.
-Gyere beljebb. Töltök egy pohár vizet, addig is ülj le. – mondtam, és leültettem egy székre a konyhában.
Láttam rajta, hogy kicsit zavarban van. Nem is baj. Legalább most visszakapja az előbbit.
Kerestem egy tisztának mondható poharat, majd öntöttem neki egy pohár szénsav-mentes ásványvizet, remélve, hogy szereti.
Leültem vele szemben, és odanyújtottam neki. Ivott belőle egy kortyot, majd letette az asztalra.
Hirtelen azonban megszólalt a telefon a szobámból. A teljes csöndbe, ami eddig volt, ez kicsit megijesztett mindkettőnket, majd gyors beszaladtam a szobába, és felvettem a kagylót.
Karl Williams volt, a szálloda igazgatója, és természetesen azért hívott, mert észrevette, hogy üres a pult. Beadtam neki, hogy beteg lettem, és ezért kellett hazajönnöm. Elhitte, de azért mondta, hogy ha még egyszer szó nélkül hazamegyek, és a recepciót meg üresen hagyom, ki leszek rúgva. Hittem is neki, és megígértem, hogy nem lesz több ilyen, majd letettem a kagylót.
Visszafordultam, és indultam volna ki a konyhába, de ekkor megpillantottam Rob-ot, aki nem sokkal mögöttem állt, valószínűleg nemrég jöhetett be. Rámosolyogtam.
-A főnököm volt. Leszidott. – mondtam, és leültem az ágyamra. Kicsit zavarban voltam, hogy olyan nagy kupi van a szobámban, de úgy láttam ez Rob-ot nem nagyon zavarja.
Óvatosan leült mellém.
-Sajnálom. – mondta őszintén.
-Tök mindegy. – válaszoltam, és felültem az ágyra törökülésben.
Rob felém fordult, majd körbenézett.
-Egyedül élsz itt? – kérdezte váratlanul.
-Igen.
-És mióta?
-Már elég régóta.
-És a szüleid? – folytatta a kérdezgetést, de erre nem válaszoltam. Zavartan elfordítottam a fejemet, és másfele néztem. – Bocsánat. Elfelejtettem, hogy nem akarsz erről beszélni. – mondta bocsánatkérően, majd próbálta elterelni a témát.
– Jó sok ruhád van. – szólt vigyorogva és a földön heverő ruhakupacra nézett.
Vettem egy nagy levegőt, és közelebb mentem Hozzá. Mostmár el akartam mondani Neki. Azt akartam, hogy minél többet megtudjon Rólam, és ehhez a múltam is hozzátartozott.
-Semmi baj. A szüleim meghaltak. – mondtam csendesen. Rob elhallgatott.
-Nem, muszáj elmondanom, ha nem szeretnéd. – biztosított róla.
-El akarom. – mondtam, és vettem egy nagy levegőt. – Apukámat Scott Matthews-nak hívták, anyukámat, pedig Diane Stone-nak. Velük, és a bátyámmal Shayne-nel éltem a város központjában. A családom elég gazdag volt, legalább is gazdagabb, mint az átlag emberek. Persze a szüleim, ahogy várható volt, előbb-utóbb, elkezdtek veszekedni a pénzen. Folyton ment a vita. Azt hiszem anyukám meg is csalta apukámat, mert az folyton csak az üzlettel foglalkozott. Sok évig csak veszekedtek, míg végül úgy döntöttek, hogy elválnak. Testvérem, és én nagyon jóban voltunk. Azt hiszem, bár ő idősebb volt, mint én, őt jobban megviselte ez az egész, mint engem. Én személyszerint csak vártam, már hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Igaz, ekkor még alig voltam 16, Shayne volt 18, de már felnőttiesen gondolkoztam, és érettebb voltam a korosztályomnál már 14 éves korom óta. Sosem az érdekelt, ami a többieket az osztályomban. Folyton Shayne barátaival voltam, így úgy is viselkedtem, mint ők, felnőttem hozzájuk. Őket már később nem érdekelte, hogy hány éves vagyok. Velem is ugyanúgy el tudtak beszélgetni akármiről, mit például az osztálytáraikkal.
Tehát ahogy mondtam, jóban voltam a bátyámmal. Igaz, ő sokkal empatikusabb volt, mint én, olyan igazi álmodozó ember. Mindenki gondját a szívére vette, és mindenki baját át tudta érezni. Ahogy a szüleim válás zajlott, ő is egyre megváltozott. Minden este azt kellett hallgatnunk, ahogy veszekednek, és ez teljesen kikészítette. Próbáltam vigasztalni, de mindig mondogatta, hogy már nem bírja tovább, és ő is várja, hogy vége legyen ennek.
Így hát mindketten nagyon örültünk, amikor elérkezett a tárgyalás napja, ahol a válóper a végére ért volna. De a szüleim annyira siettek a bíróság felé, hogy belerohantak egy kamionba. – Megrázkódtam, Rob is érzékelte, így közelebb csúszott hozzám. – Igaz, már az utóbbi években teljesen elegem volt belőlük, de azért mégis meghatott, hogy szülék nélkül maradtunk. Mikor megtudtam, egyből felhívtam Shayne-t, hogy ő tudja-e már. Egy ismeretlen férfi szólt bele, aki azt mondta a rendőrségtől, van. Ahogy tőle megtudtam, a bátyám öngyilkos lett, mikor megtudta a hírt. Régóta voltak bajai, de sosem gondoltam volna, hogy meg mer ilyesmit tenni. Nem is gondolt rám, hogy velem mi lesz? Úgy tűnt nem. – mondtam, és sóhajtottam. Legalább már a nagy részén túl vagyok. – Ezután persze nevelőintézetbe kerültem, és a szüleim vagyonából se láttam semmit, ugyanis, ahogy kiderült hatalmas nagy adóságaik voltak, így szinte az egész örökség elment ennek a megadására. 18 éves koromra kezdtem rendbe jönni, ugyanis engem is kikészített az egész családom elvesztése. Teljesen egyedül maradtam a világban, és még a családi házba se mehettem vissza, mert azt is eladták, hogy törleszteni tudjanak. A maradék kis örökségemmel végül kibéreltem ezt a lakást, és elkezdtem egyetemre járni. Új életcélt találtam magamnak, és próbáltam teljesen elfelejteni a múltamat. – zártam le a monológomat, és rápillantottam.
Végig türelmesen ült, egyszer sem szakított félbe, nem kérdezett semmit. Szomorúan nézett rám, láttam rajta, hogy nem fog szólni semmit.
-Oké, azért mostmár jól vagyok. Rég volt... és nem akarok erre gondolni. Ne nézz már rám így, kérlek. – mondtam kissé szorongva. Rob úgy tűnt, mint, aki nagyon elkalandozott. Pislogott kettőt, és rámnézett.
-Sa... sajnálom. Csak ez annyira...
-Tudom. – vágtam bele. – De nem akarom, hogy sajnáljanak. Főként Te nem. – világosítottam fel, és a kezemet kezdtem el tördelni. Vajon tényleg jó ötlet volt neki elmondani? – gondolkoztam.
-Értelek. Nem foglak sajnálni, csak szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom. De örülök, hogy elmondtad ezt nekem. – tette hozzá. – Úgy érzem, így már sokkal jobban ismerlek.
Csend ült a szobára, egyikünk sem szólt semmit. Én még mindig idegesen tördeltem az ujjaimat, mikor Rob hirtelen közelebb jött, és mellémült. Megfogta a kezemet.
-Mit csinálsz? – kérdezte mosolyogva, gondolom az új tördelésre célzott.
-Semmit. – motyogtam, és felnéztem. Engem nézett, a szememet fürkészte.
Váratlanul elengedte az egyik kezével a kezemet, megfogta az arcomat, és közelebb hajolt hozzám, az arca nagyon közel volt az enyémhez. Lassan elfordította a fejét, és felém közeledett, én meg természetesen nem ellenkeztem, miért is ellenkeztem volna?!
Hagytam, hogy hadd találja meg az ő ajka az enyémet, majd a kezemmel, kicsit megszorítottam az övét, mikor az ajkunk találkozott.
Óvatosan kezdte – gondolom nem akart megijeszteni, vagy ilyesmi, és én is hozzá igazodtam.
Lassan elkezdünk játszani egymás ajkával, miközben a kezem egyre feljebb csúszott a Ő kezén, míg végül én is elértem az arcát. Ő erre elengedte az enyémet, és a kezével megtámasztotta magát. Kicsit közelebb is húzódott, és a csókja is egyre követelőzőbb lett. Már nem óvatoskodott, hevesen, és szenvedélyesen csókolt, persze nekem ez ellen nem volt semmi kifogásom. Belemarkoltam oldalt a hajába, és próbáltam közelebb húzni magamhoz az arcát. Hirtelen vetett véget a csóknak, és megfogta a kezemet, ami az arcára csúszott vissza, majd megpuszilta azt.
A szívem majd’ ki akart ugrani a helyéből, és nagyon gyorsan vettem a levegőt, de úgy láttam rajta ő is. Talán ezért is hagyta abba?
Rá néztem, ő is felnézett rám, és ekkor hirtelen újra megcsókolt. De ez most egy rövid csók volt, közel sem olyan erős, mint az előbbi. Néhányszor ért össze az ajkunk, és mikor megint elhúzódott, én ismét nem akartam.
Egyikünk sem tudta mit mondjon, de én igazából nem is akartam semmit mondani. Az én érzéseimet, azt hiszem, eléggé kifejeztem az előbb, és úgy gondolom ő is.