Roblan's story

7.rész A park

A nap hátralévő részében nem láttam Rob-ot. Ki sem ment a szállodából, pedig egész délután – miközben tanulni próbáltam – folyton a lépcsőt néztem, várva, hogy egyszer csak megpillantom. De nem jött. Még a szemetet is kivittem a nagykonténerhez – pedig ezt utáltam -, hogy hátha esetleg megint kiment cigizni, vagy valami, és akkor szóba hozhatnám ezt a cigi témát, és ismét beszélhetnék vele. De ott sem volt.
Mire a műszakom lejárt, már eszembe se jutott, hogy esetleg meglátom valahol hirtelen. Arra döntöttem, hogy nem fogom engedni magamnak, hogy reménykedjek. Csak felesleges fájdalmat okozok vele saját magamnak.
Este, míg nem tudtam elaludni, elhatároztam, hogy holnap nem megyek be a szállodába. Majd azt mondom, hogy beteg lettem, vagy valami ilyesmit. Inkább elviselem Karl munka-kötelesség monológját, minthogy még egyszer úgy nézzen rám Rob, mint ahogy az elmúlt napokban. Olyan hidegen, és érzéketlenül.
Így hát nem mentem be csütörtökön a szállodába, inkább kötelességtudóan végig ültem az összes órámat az egyetemen. James természetesen megint rám akaszkodott, de most örültem neki. Addig is, míg válaszoltam a kérdéseire, nem gondoltam Rá.
De mindezektől eltekintve, unalmas egy napom volt. Mint Rob megjelenése előtt mindig.
Otthon megnéztem a New Moon-t, majd beleolvasgattam az Eclipse-be. Ekkor ismét a Twilight-világába kalandoztam el, és megint feléledt bennem a Bella iránti utálat. Ez mindig így van, ha az Eclipse-et olvasom. Eddig kedveltem Bella karakterét, sőt még én is olyan akartam lenni. De a harmadik rész után, ez teljesen megváltozott. Először csak kezdett elegem lenne abból, hogy folyton magát sajnáltatja, majd lassan az is feltűnt, hogy ebben a sorozatban minden fiúnak ő tetszik. De az utálatom akkor alakult ki, amikor a harmadikban – az Eclipse-ben – megcsókolja Jake-et, és rájön, hogy szereti.
Micsoda hülyeség! Mégis milyen épeszű embernek kellene Jake, ha megkaphatja Edward-ot? A tökéletes férfit? Persze Jake is jó, valamilyen szintem biztos, de ha Edward-dal kell őket összehasonlítani nagyon alul, maradna. Jake agresszív, és utálatos. Edward ezzel szemben megértő, kedves, és vicces – a maga módján. Habár néha túl megértő. Ha én a helyében lettem volna már jó párszor felképeltem, volna Bellá-t, vagy minimum elhagyom. Neki kell Jake, akkor legyen is vele – elven.
7 körül elmentem a könyvtárba, már ennyire unatkoztam otthon. Ott megcsináltam pár dolgot, ami az egyetemre kell, de azzal is végeztem még 8 előtt.
Mikor a könyvtárból kiléptem, már az utcán teljesen sötét volt, csak az utcai lámpák világították meg az utakat. Jesszus, el is felejtettem, hogy én iszonyúan félős vagyok. Vajon végig merek menni a kihalt Londoni-utcán?
Hát végig kell mennem, ha haza akarok jutni valahogy. Habár a taxi gondolta is nagyon kecsegtető volt, de egyet sem láttam a közelben, időzni meg nem szerettem volna a kihalt utcán, így hát inkább kapkodtam a lábaimat, és siettem a lakásom felé.
Kb. 5 perc séta után, előttem úgy 10 lakással egy csapat valószínűleg részeg férfi támolygott ki az egyik kocsmából. Jézusom! – szólalt meg a hang a fejemben. – Nekem nincs itt Edward! Most mégis ki fog megmenteni, ha ezek itt észrevesznek?!
De nem vettek. Bukdácsoltak, röhögve előttem, én meg lassabbra vettem a sebességemet, nehogy beérjem őket. Ha mázlim van, mindjárt befordulnak az egyik sarkon.
És velem van Isten! Az egyik sarok előtt megálltak, röhögve csapkodták egymás vállát, majd befordultak az utcába. Gondolom, megláthattak valamit, vagy valakit, aki felkelthette az érdeklődésüket.
Mégis van Isten! – gondoltam, és gyorsabb tempóra kapcsoltam, nehogy meggondolják magukat, kijöjjenek, és szembetalálkozzam velük.
Sietős lépteimmel, a beugró előtt haladtam el – közben erősen koncentrálva arra, hogy nehogy kijöjjenek – amikor hirtelen meghallottam az egyik részeg fickó hangját. Pontosabban csak egy beszélt mindig, a többi meg amint befejezte, elkezdtek röhögni.
Most legalább el vannak foglalva valamivel! – gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet, de ekkor meghallottam valamit.
-Na, mi van te nagy sztár? Nem akarsz megharapni minket? – kérdezte az egyik a részegek közül, mire a többi sablonosan felnevetett.
-Nem akarok bajt. – motyogta vissza valaki, és nekem a testem hamarabb reagált erre, mint az agyam. A lábaim egyből megálltak, és visszafordultak. Ugyanis az Ő hangja volt!
De hát mit keres Ő itt, és főként ilyenkor?
Nem, most nem erre kell gondolnom! Bántani fogják, ha nem teszek valamit!
Már megint a testem cselekedett helyettem. Ugyanis amint ebbe belegondoltam, a lábaim automatikusan elindultak feléjük. Én is bementem az utcába, és követve a röhögéseket, könnyen megtaláltam őket.
Mikor beléptem az elhagyatott parkba, senki nem vett észre. Az egyik fickó épp közelebb ment Rob-hoz, és meglendítve az öklét behúzott neki egyet.
Ne!!! – ez az egy szó visszhangzott a fejemben. Vagyis nem is csak a fejemben, hanem ki is mondtam, ahogy a mellékelt ábra mutatja, ugyanis minden szempár rám szegeződött, kivéve az Övét, mert Ő a földre került.
-Mi az csinibaba? Talán akarsz valamit? - kérdezte az egyik tenyérbe mászó hangon, és közeledni kezdtek felém.
Én gyors, előkaptam a telefonom, és megnyomtam rajta egy gombot, majd feltartottam.
-A rendőrséget hívom. Itt vannak a közelbe. Láttam egy rendőrautót. Még szóltak is, hogy vigyázzak itt. Szóval… - köszörültem meg a torkomat – Vagy elmentek, vagy elindítom a hívást. – fejeztem be határozottan, mire azok rám csodálkoztak. Reméltem, hogy nem veszik észre, hogy csak blöffölök, habár amilyen részegek, biztos nem.
-Még itt vagytok? – kérdeztem, és ők ekkor hirtelen elszaladtak, Rob-on átlépve.
A csodálkozástól kidülledt a szemem, és meg se bírtam szólalni.
Rob nyöszörgése rezzentett ki a gondolataimból.
Gyors odafutottam hozzá, és leguggoltam mellé. Ő ekkor hirtelen felállt, és ellökte a segítő kezemet.
-Hagyj. – mondta, és elhúzódott tőlem. Odaballagott az egyik padhoz, és leült rá.
Én tétován követtem.
-Jól vagy? – kérdeztem, és felé akartam nyúlni, de Ő megint elhúzódott.
-Nem. Most húztak be egyet. – válaszolta gúnyosan.
Már megint kezdi! Utáltam, amikor ilyen!
-Én űztem el őket. Ha én nem vagyok, nem úsztad volna meg egy jobb egyenessel. – világosítottam fel, kihangsúlyozva az én szót. Rám csodálkozott, majd vett egy nagy levegőt.
-Teljesen igazad van. Én csak… - kezdte de, ekkor gondolom elkezdett fájni az arca, mert odakapta a kezét.
-Semmi baj. – szóltam csendesen.
-Köszönöm. – nyögte ki, és a szemembe nézett. Én is viszonoztam a pillantását, de ez nem volt túl jó ötlet. Ez az egyetlen pillantás kb. úgy kiütött, mint 10 abszint. – Már megint egyedül vagy egy sötét helyen. – kezdte, gondolom csak azért, hogy áthidaljuk ezt a kínos csendet.
Hát mégis csak emlékszik a hétfőre! – gondoltam vidáman, és ettől a megvilágosodástól teljesen felvidultam, és egyben össze is zavarodtam. De hát akkor miért nézett rajtam keresztül az elmúlt héten?
-Te is. – válaszoltam vádlón. – És ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem tudod megvédeni magadat, én meg igen. Tehát – tartottam fel az ujjamat – Én járkálhatok egyedül a sötét helyeken, te, pedig nem.
-Ott a pont. – ezt mulatságosnak találta, ugyanis felnevetett.
-Ugye tényleg nincs semmi baj? – tereltem vissza a témát. Nem hagyom, hogy szimpla férfiúi önérzetből eltitkolja, hogy valami baja van!
-Nincs, tényleg. Egy kicsit fáj, de kibírom. – válaszolt, és én az arcát fürkésztem, hogy vajon igazat mond-e. Úgy láttam rajta, hogy igen. Ekkor kissé megnyugodtam.
-Mit csinálsz itt? – hirtelen eszembe jutott, hogy a legfontosabb kérdést még fel se tettem. Lassan körbenéztem. Egy átlagos park volt, nem túl felkapott hely lehetett itt Londonban, ugyanis ahogy én láttam, kicsit el volt hanyagolva.
Most nem jött a kontrázós, „Te mit csinálsz itt?” kérdéssel, amire számítottam.
-Tudod, régebben itt éltem Londonban, és szerettem ide járni. – válaszolt halkan.
-Itt éltél? – játszottam meg a csodálkozást.
-Igen. Csak egy kicsit messzebb innen. – magyarázta.
-De akkor miért nem valami közelebbi parkba jártál? – erre tényleg rácsodálkoztam.
-Mert az mind folyton tele volt. Ide meg senki sem járt, még akkor sem. – nézett körbe. – És szerettem egyedül ücsörögni itt. – megállt, egy kis szünetet tartva. – Mindaddig, amíg Tobi meg nem talált. – fejezte meg vigyorogva, gondolom eszébe jutott valami vicces emlék.
-Tobias? – kérdeztem rá, csakhogy folytassa.
-Igen, ahm… Ő a barátom.
-Akit a boltban láttam? Aki segített?
-Igen, ő az. Már régóta a barátom… És persze az óta is velem van. Még ez az egész Twi – abbahagyta a mondatot, és rámnézett. – Szóval mindenen átsegített. Ő a legjobb barátom. – fejezte be másképp a mondatot. Persze én így is tudtam mi lett volna annak a vége. „Még az egész Twilight-őrületen is átsegített”.
-Kedves fickónak tűnik. – mondtam.
-Mert az is. Olyan ember, akire mindig számítani lehet. – válaszolta, és ismét rámnézett.
-És csak ő az egyetlen barátod? – kérdeztem.
-Igen. – válaszolta büszkén. – Miért, mégis mennyinek kellene lennie, Dylan? – kérdezett vissza, és én elhűltem. Honnan tudja a nevemet?
Látta rajtam a csodálkozást.
-Tobias mondta, hogy hívnak. – nyugtatott meg. – Felismert a fotózásról. – magyarázta.
Áhá! Szóval ott is emlékezett rám! De így meg még jobban nem értettem, hogy miért viselkedett úgy, ahogy.
-Nagyon rendes volt, hogy segített. – szóltam, pedig eredetileg nem ezt akartam mondani.
-Ő ilyen. – válaszolta Rob, és megint elmosolyodott. Megint egy emlék – gondolom.
-Jó, ha az embernek van egy ilyen barátja. – vontam le a tanulságot.
-Hát igen. – értett egyet.
Ekkor egy kisebb szél támadt fel, és elkezdtem fázni, ezért összehúztam a kabátom nyakát. Rob aggódva nézett rám.
-Menjünk. Hideg van. – mondta, és felpattant a padról. Egyből utána én is. Ebben a megállapításban egyetértettem.
Csöndben mentünk ki a járdára, a beugró elé. Ekkor kicsit megtorpantunk.
-Merre laksz, Dylan? - kérdezte hirtelen, és közben elővett egy baseball-sapkát a kabátja belső zsebéből, majd kiegyenesítve, felhúzta a fejére. Gyors körbenézett.
-Ahm. – ez a kérdés meglepett. – Nem messze. Pár sarokra innen.
-Hazakísérlek. Nem szeretném, ha véletlenül ismét összefutnál azokkal. – mondta fellebbezhetetlenül. Kicsit sértett, hogy olyannak néz, aki nem tudná megvédeni magát, hol ott előbb sem én kaptam egy jobb egyenest! De a nagyobbik felem inkább elégedett volt, mert látta rajta, hogy aggódik értem.
-Rendben. – motyogtam, és elindultunk.
Az út első pár percében csak némán sétáltunk egymás mellett. Én persze, amikor Ő nem figyelt, folyton Őt lestem a szemem sarkából. Kb. 5 perc csönd után, kezdtem vágyakozni a hangja után, és mivel láttam rajta, hogy Ő nem fog megszólalni, én kezdtem.
-Szóval, és téged, hogy hívnak? – kérdeztem, mert ekkor eszembe jutott, hogy nekem még nem is mondta a nevét személyesen. Persze ebben nem voltam biztos. Lehet, mondta, lehet nem. De nekem ez annyira természetes volt – mármint, hogy tudtam, hogy Ő Robert Pattinson -, hogy nem tudtam eldönteni, mondta-e nekem vagy sem.
Felnevetett, gondolom mulatságosnak találta, hogy ennyi idő után jut eszembe megkérdezni a nevét.
-Robert vagyok. – válaszolt mosolyogva.
Vajon direkt nem mondta a teljes nevét?
-Mi olyan vicces? – kérdeztem rá.
-Most jut eszedbe megkérdezni a nevemet? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.
Igazam volt.
-Eddig nem jutott eszembe. Meg nem is beszéltünk a konténeres találkozásunk óta. Ott meg mennem kellett. – magyaráztam, de ekkor megálltam, mert eszembe jutott, hogyan viselkedett, mikor Kris hívta.
-Igen, jól eltűntél.
Micsoda? Hisz neki váltam láthatatlanná, amint meglátta, hogy ki hívja!
-Mennem kellett vissza dolgozni. – mondtam röviden, mert megint úgy éreztem hirtelen iránta, mint azon az estén.
-Értem. – válaszolta, és behúzta a kabátja cipzárját. Ekkor megnéztem alaposabban a ruházatát.
-Ez nem Tobias kabátja? – kérdeztem rá.
-De. – mosolygott. – Tök ugyanolyan ruháink vannak, ezért néha össze szoktuk keverni. Jó, hogy szólsz. Majd visszaviszem neki. – mondta, és rámmosolygott.
Jesszus! Ez a mosoly! Ahm… miért is kellene rá haragudnom tulajdonképpen? Minden gondolat kiment a fejemből, és csak a gyönyörű szép mosolyára tudtam koncentrálni.
-Itt is vagyunk. – magyaráztam, ugyanis lassan odaértünk a lakóházamhoz.
Nem is gondolta furcsának, hogy itt lakom.
Miért kellett ilyen gyorsan eltelnie az időnek? Még annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle! Vagy csak szerettem volna még hallani a hangját.
-Akkor. – kezdte, és felém fordult. – Jó éjszakát. – mondta mosolyogva.
Ezek után biztos, hogy az lesz!
-Neked is. – válaszoltam halkan.
-Majd gondolom, találkozunk a szállodába. – szólt.
-Igen. – Ez a gondolat felderített. – És vigyázz a szállodáig vezető úton! Próbálj meg te se összefutni azokkal. –használtam én is azt, amit ő mondott rájuk. Azokkal. Vicces.
-Megpróbálom. – ígérte. – Na, akkor megyek. Szia. – köszönt el, és mikor én is búcsút intettem elindult arrafele emerről jöttünk.
Én még pár percig bambán néztem utána, de mikor elfordult az egyik sarkon, pislogtam kettőt, és úgy éreztem, mint aki egy álomból ébred fel.
Bágyadtan felkecmeregetem a lakásomig, és bevettetem magamat az ágyba. A fejemre húztam a takarót.
Azt mondta, majd találkozunk a szállodában. Tehát még látni akar! – gondolkoztam a sötétben – De mi lesz akkor, ha ismét úgy fog majd viselkedni, mint a héten eddig mindig? Hogy fogom azt megint elviselni? – Jutott hirtelen eszembe.
Nem! Erre gondolnom se szabad! Most csakis arra gondolhatok, ami pár perce történt.
Lassan éreztem az álmosságot, miközben a párbeszédünket próbáltam visszaidézni. A hangját, a mosolyát… a sapkáját. Milyen klassz kis sapija volt. Lehet az is Tobias-é. – gondoltam mosolyogva, és ásítottam egyet. Ajj, nem, nem, nem! Nem akarok elaludni! Félek a reggeltől! Mi lesz, ha semmi nem fog emlékeztetni arra, hogy ez valóban megtörtént?

+

Kép a parkos jelenethez. Így képzeltem el a sikátort, meg mögötte a parkot. :)