8.rész: Az ajándék

Oldalra fordítottam a fejemet, és arra eszméltem, hogy a szemembe süt a nap. Tehát valószínűleg reggel van… vagy csak káprázik a szemem? – gondoltam. Visszafordultam az ágyban –el a nap elől – és a fejemre húztam a takarót.
Ekkor azonban az előző este emlékei árasztottak el, amiktől egyből kidülledt a szemem, s villámgyorsan felültem az ágyban, gyors bizonyítékokat szerezni arra, hogy tényleg megtörtét. Ugyanis tisztán emlékeztem a tegnap estére – mindegyes kis részletére -, még arra is, amikor az ágyban fekve arra gondoltam, hogy majd másnap nem lesz semmi, ami az én oldalamra állna.
És tényleg így volt. Körülnéztem a szobámban, de minden ugyanolyan volt. Lassan kezdtem pánikba esni, és úgy éreztem magamat, mint ahogy gondolom Bella, érezhette magát, miután Edward hazavitte Port Angeles-ből. Akárcsak én, ő is másnap zavart, és ideges volt, és azt hitte, hogy meg sem történt. De őt legalább emlékeztették bizonyos dolgok az igazára! És velem mi lesz? Nekem nincs itt Rob kabátja, és már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem csak álmodtam az egészet. Ekkor azonban a szembetűző napba néztem, és hirtelen beugrott. Hát persze! A függöny! Nem húztam el tegnap este! Csak befeküdtem az ágyba, és nem húztam el!
Vagy a mobilom! Nem arra keltem fel! Ez is számít valamit, vagy nem?
Ezt nem tudtam eldönteni. De a semminél jobb, az biztos.
Megtörtént, és kész. Az nem lehet, hogy nem! – döntöttem el magamban, és kikeltem az ágyból. A fürdőbe vettem az irányt, ahol ismét megállapítottam, hogy teljesen ugyanúgy nézek ki, mint tegnap. Habár, azért mégsem. Jó közel hajoltam a tükörhöz, és az arcomat vizsgáltam. Ez nem lehet… Nem is emlékszem mikor keltem fel utoljára úgy, hogy teljesen kialudtam magamat. Most pedig úgy éreztem, és ez meglepet. Sőt, még mintha egy kis lelkesedést is észrevettem volna magamon a mai napot illetően. Azt hiszem érdemes volt ma felkelnem. – állapítottam meg, és a hajamat kezdetem el fésülni. Úgy döntöttem ma váltok. Nem kötöm fel, hanem kiengedem. Nem volt most valami nagyon egyenes, az igaz, de még így is jobb volt, mint az az unalmas lófarok.
A ruháim közül is az egyik kedvencemet vettem fel – egy fekete pólót, amire egy márkanév volt írva, meg az imádott farmeremet -, és a cipőim közül is – az a kemény kb. 3 db. közül - a kedvenc tornacipőmet választottam.
Ez is csodának számított. Nem emlékeztem, hogy mikor törődtem volna ennyit magammal egy reggel. Megálltam a tükör előtt, és abba nézve, olyan volt, mintha egy teljesen más ember arcát pillantanám meg.
Olyan volt, mintha egy új életet kezdenék.
Az emeletes házból kiérve, épp a fülhallgatómat csatlakoztattam volna a telefonomhoz – igen, van, ami még az új életemben sem változik – de ekkor hirtelen Bonnie, és Sarah ijesztettek rám. Nagyon ugrottam mikor átfogták két oldalról a vállamat.
-Jézus Mária! – kiáltottam, és lelöktem a kezüket.
-Nyugi, van. Csak mi vagyunk. – magyarázták nevetve.
Jó vicc, nem nekik állt meg majdnem a szívük.
-Rám vártatok? – csodálkoztam rá, ugyanis soha nem szoktak itt állni a ház előtt, hanem útközben szoktunk összefutni. Ajaj… Valami komoly lehet.
-Igen. – hangsúlyozták ki, majd újra átfogták a vállamat, és elindultunk a suli felé.
Kérdőn néztek rám, mint akik arra várnak, hogy majd mondok valamit.
-Mi van? – kérdeztem rá kerek perec, úgy 5 perc után, amikor már a sulitól sem voltunk messze.
-Láttunk este. Kivel voltál? – kérdezte vádlón Sarah, mint aki egy új pletykára vár.
Jesszus. Megláttak?! De legalább Rob-ot nem ismerték fel. De hogy láthattak meg? Csak nem…
-Ti leskelődtök utánam? – estem nekik. Végül is én lehetnék felháborodva, nem ők!
-Nem. Csak épp Sarah-nál tanultunk, és meghallottuk, hogy valakik beszélnek az utcán. Kinéztünk, és épp akkor ment el az a pasi. Szóval? – kérdezte Bonnie.
-Nem tartozom nektek magyarázattal. – mondtam kicsit sértődötten, de inkább csak meg voltam ijedve, hogy mégis mi a fenét mondjak.
Ez meglepte őket, szomorúan néztek rám.
-Jó, akkor ne mondd el, de én azt hittem barátnők vagyunk. – játszotta ki Sarah a barátnő kártyát.
-Azok is vagyunk. – kezdtem. Nem bírtam, ha valakit megbántok… De mégis mit mondjak? Még mindig semmi ne jutott eszembe. – De…
-De? – vágott közbe türelmetlenül Sarah.
Ekkor hirtelen James-t pillantottam meg, aki épp a sarkon fordult be. Ez az!
-James-el voltam. Vele láttatok. – húztam oda hozzánk őt.
Megilletődve nézett rám.
-Mi van? – kérdezte, én meg a lehető legkérlelőbb arcomat vettem fel, hogy megértse, mit akarok.
-Épp most mondtam a lányoknak, hogy veled voltam tegnap, és hogy téged láthattak. – magyaráztam neki bólogatva, és közben még mindig esdeklően néztem rá, hogy legyen benne a hazugságba.
Pár pillanatig várt a válasszal.
-Igen. Ahm… Hazakísértem, vagy mi. – szólt, mire Sarah-ékon egyértelműen láttam a megkönnyebbülést, hogy végre megtudták a nagy titkot.
-Ja, az más. – mondta Bonnie. – Ti mióta vagytok ilyen jóba? Mondjuk, láttalak titeket párszor együtt… - kezdte, és nekem el kellett mesélnem mi hogy volt.
Miután nagy nehezen leráztuk Sarah-ékat – persze bemutatkozás meg minden után – James esett nekem.
-Ez meg mi volt? – kérdezte.
Neki már könnyebb hazudni, ő nem ismer annyira, mint Sarah-ék.
-Ahm… Egy fiú hazakísért tegnap. A suliból, innen. –magyaráztam idétlenül. – És nem szerettem volna, ha Sarah-ék elkezdenek pletykálni olyanról, ami nincs is. Érted?
-Aha.
-Bocs, ha belerángattalak. – szabadkoztam.
Úgy tűnt simán beveszi a mesémet. Ezt szerettem magamban. Jól tudok hazudni.
-Semmi baj. Egy feltétellel. – mondta.
-Mi az? – kérdeztem.
-Ha tényleg hazakísérhetlek ma.
-Mi?
-Gondolom, megint dolgozol a szállodába délután. Majd érted megyek, ha végzel, felhívsz, és én ott vagyok. – mondta, én meg gondoltam, felőlem, ha ennyivel megúszom.
-Oké. – egyeztem bele, és ezután már nem is kellett nagyon magyarázkodnom.
Az egyetemen a délelőtt további részében egyikőjük sem hozta szóba a témát. Sarah és Bonnie gondolom elégedettek voltak a magyarázattal, James meg örült, hogy megint velem lehet.
Tehát a tegnap estéről nem esett több szó, habár mindhárman megjegyezték a délelőtt folyamán, hogy ma milyen jól nézek ki. Én mindannyiszor megköszöntem, és elmondtam, hogy szerintem ugyanúgy nézek ki, mint eddig.
Az utolsó órám után James-el elváltunk, egy „Majd akkor hívj, ha végeztél” – mondattal, és végre egyedül lehettem.
Bedugtam a fülhallgatót, és a szálloda fele igyekeztem.
Odaérve nagy lelkesedéssel léptem be az ajtón, nem is tudom igazából mit várva. Talán, hogy Rob a csarnokban ül az egyik fotelben és rám vár? Vagy, hogy a recepciós lánytól kérdezgeti, hogy hol vagyok? Vagy legalább is valami ilyesmire gondoltam, de ez természetesen nem így volt. A recepcióhoz mentem, és leváltottam az előttem lévő lányt. Lepakoltam a táskámat, kivettem belőle a kommunikáció TK.-et, és ismét felkészültem lélekben egy unalmas délutánra. Már nem reménykedtem benne, hogy egyszer csak meglátom Rob-ot, amint lejön a lépcsőn, mert ez úgyse fog megtörténni. Mióta itt van egyszer sem jött le akkor, amikor én voltam. Vagy lehet lejött, de én nem vettem észre. Így akármennyire is Rá gondoltam állandóan, azért próbáltam valamelyest a könyvre figyelni, amit olvasok. De persze egy óra múlva már azt sem tudta, hogy milyen órára is tanulok.
Azonban a műszakom lejárta előtt kb. fél órával -ekkor már nem a TK.-et olvastam, hanem a telefonomon rendeztem át a zeneszámokat – valaki hirtelen csengetett, a pulton lévő kis csengő lenyomásával. Én egy „Már megint egy béna vendég” sóhaj kíséretében felnézetem, és megpillantottam Őt.
-Szia. – köszönt mosolyogva, és természetesen, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
Egyből felálltam a székből, és belecsúsztattam a telefonomat a zsebembe.
-Szia. – köszöntem én is.
Ekkor vettem észre, hogy egy baseball-sapkát, és a szokásos napszemüvegét viseli. Az Istenért! Idebent vagyunk!
-Beszélhetnénk? – kérdezte sürgetve, és körülpillantott.
Ez letaglózott.
-Ahm, hogyne. – szóltam pár másodperc után, ennyi kellett, hogy feldolgozzam.
-De ne itt, kérlek. Ahm, négyszemközt szeretnék veled beszélni, Dylan. –mondta, és ismét a fejét nyújtogatta.
Ez még jobban meglepett.
-Persze. Izé… Ahm, menjünk le a raktárba. – ajánlottam, mire Ő bólintott.
Gyors odaszaladtam a portához, és megkértem a portást, hogy figyelje már a recepciót pár percig, és megígértem, hogy nem soká jövök. Ő furcsán nézett rám, de mivel gondolom ő se látott valami sokszor lelkesedni valamiért, és most nagyon is lelkesedtem, végül beleegyezett, csak azt mondta, hogy siessek.
-Mehetünk. – indítottam el Rob-ot, aki mögöttem haladt.
A raktárban felkapcsoltam a villanyt, és beinvitáltam.
-Köszi. – motyogta, és bejött.
Becsuktam az ajtót magunk mögött.
-Ahm… - köszörültem meg a torkomat. Nagyon zavarban voltam. Mégis mit akarhat tőlem?
Egy ideig a cipőjét bámulta – a Nike fekete volt rajta, mint mindig – majd felnézett.
-Szóval. – kezdte. – Tegnap este eszembe jutott, hogy még bocsánatot sem kértem, illetve még köszönetet se mondtam, úgy rendesen. – nyögte ki végül.
Ledöbbentem. Mi van?!
-Miről van szó? – értetlenkedtem. Nem akartam megjátszani, hogy értem miről beszél. Inkább rákérdezek, hátha akkor pontosabban elmagyarázza.
-Rájöttem, hogy nagyon bunkó voltam veled. A fotózáson, meg ott a boltba is. – mondta.
Hogy mi? – csodálkoztam.
A reakciómat várta.
-Ahm… Nem voltál bunkó. – mondtam. Nem tudtam mást mondani Neki.
-Ugyan. Az voltam. – válaszolta mosolyogva. – Izé… Ahm, Tobias hívta fel rá a figyelmemet.
-Tobias?
-Igen. Szóval elnézést, ha megbántottalak. Csak tudod, ez a sok ahm… Hogy is mondjam…
-Értem. Nem kell elnézést kérned, Rob. – mondtam, és éreztem, hogy a neve kicsit égeti a torkomat. – El tudom képzelni, hogy milyen lehet neked. Semmi baj. – zártam le. Nem szerettem ilyen szomorúnak látni. – És köszönetet sem kell mondanod, mert már tegnap is mondtál.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. A zsebébe nyúlt, és a tenyerébe vett valamit.
-De én szeretném megköszönni. Nagyon… ahm… kedves voltál tegnap este. Tobias például csak röhögött rajtam.
Ezen én is nevettem.
-Szóval, engedd, hogy megköszönjem. – mondta, és közelebb lépett. – Kérlek. – egészített ki, és nekem minden ellentmondásom elpárolgott.
-Legyen. – motyogtam. –Megköszönted, oké.
-Szeretnék neked adni valamit. – mondta. – Ahm… - kicsit zavarba jött. – Add ide a kezedet.
Megtettem. Ő a két hatalmas keze közé vette az én aprónak mondható csuklómat, majd egy karkötőt akasztott rá. Én eközben csak megbűvölve figyeltem az arcát.
Mikor végzett, felém, fordította. Egy ezüst karkötő volt. Az ezüst keretbe, pedig benne volt egy nagynak mondható világoskék kristály. Jézusom! Ez az a karkötő. – esett le. – Ezt Bella viseli a New Moon-ban! Atya Úr Isten! – mondogattam magamban, és Rob-ra pillantottam, aki az arcomat fürkészte, úgy mintha várna valamire. Ekkor de javu érzésem támadt. Most pont úgy nézett, mint amikor legelőször találkoztunk, és én elájultam. Felkeltem az ágyból, beszélgettünk, és akkor nézett így rám. Ez a várakozó tekintet. Akkor azt hittem azt várja, hogy megint visszaesem az ágyra, de most? Most mire vár?
-Tetszik? – zökkentett ki a gondolatmenetemből.
-Nagyon szép. Köszönöm. – mondtam, és rámosolyogtam. Vajon lenyúlta a forgatásról? És akkor Bella mit fog viselni a továbbiakban? Erre a kérdésre majdnem elnevettem magam.
Még mindig várt valamire.
-Csak szerettem volna valamivel megköszönni, hogy olyan... kedves voltál. – fejezte be, és nekem úgy tűnt eredetileg nem ezt akarta mondani. De akkor mit?
-Mondtam már, hogy semmiség. – mondtam, miközben az ékszert néztem.
-Vissza kellene mennünk. – szólt hirtelen. – Nem szeretném, ha bajba kerülnél miattam vagy ilyesmi.
Bólintottam, végül is valamikor fel kell ébredni, nem igaz?
Csendesen mentünk vissza a recepcióhoz, és észre sem vettem, hogy időközben Rob visszavette a napszemüvegét, amit levett a raktárban.
A portás egy furcsa nézést követően visszaállt a helyére, csak én meg Rob maradtunk.
A pulton hagyott könyvre nézett.
-Ahm, akkor én megyek is. Gondolom tanulnod, kell.
Bólintottam, habár szívesebben mondtam volna, hogy „Ki a fenét érdekel a tanulás, én veled akarok lenni!”
Maga fele fordította a TK.-et, és elolvasta a címét.
-Kommunikáció? – nézett rám kérdőn.
-Egyetemre járok, ott tanulom. – magyarázta neki, mert nem akartam belemenni a részletekbe.
-Értem. – válaszolta mosolyogva, és szemügyrevett. – Ma olyan más vagy. – jegyezte meg, majd egyből javított. – Jó értelemben.
Rá mosolyogtam, és természetesen elpirultam. Miért is ne...
-Köszönöm. – motyogtam, inkább csak magam elé.
-Na, én mostmár tényleg megyek, még úgyis át kell néznem a forgatókönyvet. – mondta, és rákoppintott az asztalra. – Szia. – köszönt el.
-Szia. – mondtam én is még mindig tiszta vörösen. Rámvigyorgott, majd felment az emeletre.

+ Képek a karkötőről. :)

7.rész A park

A nap hátralévő részében nem láttam Rob-ot. Ki sem ment a szállodából, pedig egész délután – miközben tanulni próbáltam – folyton a lépcsőt néztem, várva, hogy egyszer csak megpillantom. De nem jött. Még a szemetet is kivittem a nagykonténerhez – pedig ezt utáltam -, hogy hátha esetleg megint kiment cigizni, vagy valami, és akkor szóba hozhatnám ezt a cigi témát, és ismét beszélhetnék vele. De ott sem volt.
Mire a műszakom lejárt, már eszembe se jutott, hogy esetleg meglátom valahol hirtelen. Arra döntöttem, hogy nem fogom engedni magamnak, hogy reménykedjek. Csak felesleges fájdalmat okozok vele saját magamnak.
Este, míg nem tudtam elaludni, elhatároztam, hogy holnap nem megyek be a szállodába. Majd azt mondom, hogy beteg lettem, vagy valami ilyesmit. Inkább elviselem Karl munka-kötelesség monológját, minthogy még egyszer úgy nézzen rám Rob, mint ahogy az elmúlt napokban. Olyan hidegen, és érzéketlenül.
Így hát nem mentem be csütörtökön a szállodába, inkább kötelességtudóan végig ültem az összes órámat az egyetemen. James természetesen megint rám akaszkodott, de most örültem neki. Addig is, míg válaszoltam a kérdéseire, nem gondoltam Rá.
De mindezektől eltekintve, unalmas egy napom volt. Mint Rob megjelenése előtt mindig.
Otthon megnéztem a New Moon-t, majd beleolvasgattam az Eclipse-be. Ekkor ismét a Twilight-világába kalandoztam el, és megint feléledt bennem a Bella iránti utálat. Ez mindig így van, ha az Eclipse-et olvasom. Eddig kedveltem Bella karakterét, sőt még én is olyan akartam lenni. De a harmadik rész után, ez teljesen megváltozott. Először csak kezdett elegem lenne abból, hogy folyton magát sajnáltatja, majd lassan az is feltűnt, hogy ebben a sorozatban minden fiúnak ő tetszik. De az utálatom akkor alakult ki, amikor a harmadikban – az Eclipse-ben – megcsókolja Jake-et, és rájön, hogy szereti.
Micsoda hülyeség! Mégis milyen épeszű embernek kellene Jake, ha megkaphatja Edward-ot? A tökéletes férfit? Persze Jake is jó, valamilyen szintem biztos, de ha Edward-dal kell őket összehasonlítani nagyon alul, maradna. Jake agresszív, és utálatos. Edward ezzel szemben megértő, kedves, és vicces – a maga módján. Habár néha túl megértő. Ha én a helyében lettem volna már jó párszor felképeltem, volna Bellá-t, vagy minimum elhagyom. Neki kell Jake, akkor legyen is vele – elven.
7 körül elmentem a könyvtárba, már ennyire unatkoztam otthon. Ott megcsináltam pár dolgot, ami az egyetemre kell, de azzal is végeztem még 8 előtt.
Mikor a könyvtárból kiléptem, már az utcán teljesen sötét volt, csak az utcai lámpák világították meg az utakat. Jesszus, el is felejtettem, hogy én iszonyúan félős vagyok. Vajon végig merek menni a kihalt Londoni-utcán?
Hát végig kell mennem, ha haza akarok jutni valahogy. Habár a taxi gondolta is nagyon kecsegtető volt, de egyet sem láttam a közelben, időzni meg nem szerettem volna a kihalt utcán, így hát inkább kapkodtam a lábaimat, és siettem a lakásom felé.
Kb. 5 perc séta után, előttem úgy 10 lakással egy csapat valószínűleg részeg férfi támolygott ki az egyik kocsmából. Jézusom! – szólalt meg a hang a fejemben. – Nekem nincs itt Edward! Most mégis ki fog megmenteni, ha ezek itt észrevesznek?!
De nem vettek. Bukdácsoltak, röhögve előttem, én meg lassabbra vettem a sebességemet, nehogy beérjem őket. Ha mázlim van, mindjárt befordulnak az egyik sarkon.
És velem van Isten! Az egyik sarok előtt megálltak, röhögve csapkodták egymás vállát, majd befordultak az utcába. Gondolom, megláthattak valamit, vagy valakit, aki felkelthette az érdeklődésüket.
Mégis van Isten! – gondoltam, és gyorsabb tempóra kapcsoltam, nehogy meggondolják magukat, kijöjjenek, és szembetalálkozzam velük.
Sietős lépteimmel, a beugró előtt haladtam el – közben erősen koncentrálva arra, hogy nehogy kijöjjenek – amikor hirtelen meghallottam az egyik részeg fickó hangját. Pontosabban csak egy beszélt mindig, a többi meg amint befejezte, elkezdtek röhögni.
Most legalább el vannak foglalva valamivel! – gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet, de ekkor meghallottam valamit.
-Na, mi van te nagy sztár? Nem akarsz megharapni minket? – kérdezte az egyik a részegek közül, mire a többi sablonosan felnevetett.
-Nem akarok bajt. – motyogta vissza valaki, és nekem a testem hamarabb reagált erre, mint az agyam. A lábaim egyből megálltak, és visszafordultak. Ugyanis az Ő hangja volt!
De hát mit keres Ő itt, és főként ilyenkor?
Nem, most nem erre kell gondolnom! Bántani fogják, ha nem teszek valamit!
Már megint a testem cselekedett helyettem. Ugyanis amint ebbe belegondoltam, a lábaim automatikusan elindultak feléjük. Én is bementem az utcába, és követve a röhögéseket, könnyen megtaláltam őket.
Mikor beléptem az elhagyatott parkba, senki nem vett észre. Az egyik fickó épp közelebb ment Rob-hoz, és meglendítve az öklét behúzott neki egyet.
Ne!!! – ez az egy szó visszhangzott a fejemben. Vagyis nem is csak a fejemben, hanem ki is mondtam, ahogy a mellékelt ábra mutatja, ugyanis minden szempár rám szegeződött, kivéve az Övét, mert Ő a földre került.
-Mi az csinibaba? Talán akarsz valamit? - kérdezte az egyik tenyérbe mászó hangon, és közeledni kezdtek felém.
Én gyors, előkaptam a telefonom, és megnyomtam rajta egy gombot, majd feltartottam.
-A rendőrséget hívom. Itt vannak a közelbe. Láttam egy rendőrautót. Még szóltak is, hogy vigyázzak itt. Szóval… - köszörültem meg a torkomat – Vagy elmentek, vagy elindítom a hívást. – fejeztem be határozottan, mire azok rám csodálkoztak. Reméltem, hogy nem veszik észre, hogy csak blöffölök, habár amilyen részegek, biztos nem.
-Még itt vagytok? – kérdeztem, és ők ekkor hirtelen elszaladtak, Rob-on átlépve.
A csodálkozástól kidülledt a szemem, és meg se bírtam szólalni.
Rob nyöszörgése rezzentett ki a gondolataimból.
Gyors odafutottam hozzá, és leguggoltam mellé. Ő ekkor hirtelen felállt, és ellökte a segítő kezemet.
-Hagyj. – mondta, és elhúzódott tőlem. Odaballagott az egyik padhoz, és leült rá.
Én tétován követtem.
-Jól vagy? – kérdeztem, és felé akartam nyúlni, de Ő megint elhúzódott.
-Nem. Most húztak be egyet. – válaszolta gúnyosan.
Már megint kezdi! Utáltam, amikor ilyen!
-Én űztem el őket. Ha én nem vagyok, nem úsztad volna meg egy jobb egyenessel. – világosítottam fel, kihangsúlyozva az én szót. Rám csodálkozott, majd vett egy nagy levegőt.
-Teljesen igazad van. Én csak… - kezdte de, ekkor gondolom elkezdett fájni az arca, mert odakapta a kezét.
-Semmi baj. – szóltam csendesen.
-Köszönöm. – nyögte ki, és a szemembe nézett. Én is viszonoztam a pillantását, de ez nem volt túl jó ötlet. Ez az egyetlen pillantás kb. úgy kiütött, mint 10 abszint. – Már megint egyedül vagy egy sötét helyen. – kezdte, gondolom csak azért, hogy áthidaljuk ezt a kínos csendet.
Hát mégis csak emlékszik a hétfőre! – gondoltam vidáman, és ettől a megvilágosodástól teljesen felvidultam, és egyben össze is zavarodtam. De hát akkor miért nézett rajtam keresztül az elmúlt héten?
-Te is. – válaszoltam vádlón. – És ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem tudod megvédeni magadat, én meg igen. Tehát – tartottam fel az ujjamat – Én járkálhatok egyedül a sötét helyeken, te, pedig nem.
-Ott a pont. – ezt mulatságosnak találta, ugyanis felnevetett.
-Ugye tényleg nincs semmi baj? – tereltem vissza a témát. Nem hagyom, hogy szimpla férfiúi önérzetből eltitkolja, hogy valami baja van!
-Nincs, tényleg. Egy kicsit fáj, de kibírom. – válaszolt, és én az arcát fürkésztem, hogy vajon igazat mond-e. Úgy láttam rajta, hogy igen. Ekkor kissé megnyugodtam.
-Mit csinálsz itt? – hirtelen eszembe jutott, hogy a legfontosabb kérdést még fel se tettem. Lassan körbenéztem. Egy átlagos park volt, nem túl felkapott hely lehetett itt Londonban, ugyanis ahogy én láttam, kicsit el volt hanyagolva.
Most nem jött a kontrázós, „Te mit csinálsz itt?” kérdéssel, amire számítottam.
-Tudod, régebben itt éltem Londonban, és szerettem ide járni. – válaszolt halkan.
-Itt éltél? – játszottam meg a csodálkozást.
-Igen. Csak egy kicsit messzebb innen. – magyarázta.
-De akkor miért nem valami közelebbi parkba jártál? – erre tényleg rácsodálkoztam.
-Mert az mind folyton tele volt. Ide meg senki sem járt, még akkor sem. – nézett körbe. – És szerettem egyedül ücsörögni itt. – megállt, egy kis szünetet tartva. – Mindaddig, amíg Tobi meg nem talált. – fejezte meg vigyorogva, gondolom eszébe jutott valami vicces emlék.
-Tobias? – kérdeztem rá, csakhogy folytassa.
-Igen, ahm… Ő a barátom.
-Akit a boltban láttam? Aki segített?
-Igen, ő az. Már régóta a barátom… És persze az óta is velem van. Még ez az egész Twi – abbahagyta a mondatot, és rámnézett. – Szóval mindenen átsegített. Ő a legjobb barátom. – fejezte be másképp a mondatot. Persze én így is tudtam mi lett volna annak a vége. „Még az egész Twilight-őrületen is átsegített”.
-Kedves fickónak tűnik. – mondtam.
-Mert az is. Olyan ember, akire mindig számítani lehet. – válaszolta, és ismét rámnézett.
-És csak ő az egyetlen barátod? – kérdeztem.
-Igen. – válaszolta büszkén. – Miért, mégis mennyinek kellene lennie, Dylan? – kérdezett vissza, és én elhűltem. Honnan tudja a nevemet?
Látta rajtam a csodálkozást.
-Tobias mondta, hogy hívnak. – nyugtatott meg. – Felismert a fotózásról. – magyarázta.
Áhá! Szóval ott is emlékezett rám! De így meg még jobban nem értettem, hogy miért viselkedett úgy, ahogy.
-Nagyon rendes volt, hogy segített. – szóltam, pedig eredetileg nem ezt akartam mondani.
-Ő ilyen. – válaszolta Rob, és megint elmosolyodott. Megint egy emlék – gondolom.
-Jó, ha az embernek van egy ilyen barátja. – vontam le a tanulságot.
-Hát igen. – értett egyet.
Ekkor egy kisebb szél támadt fel, és elkezdtem fázni, ezért összehúztam a kabátom nyakát. Rob aggódva nézett rám.
-Menjünk. Hideg van. – mondta, és felpattant a padról. Egyből utána én is. Ebben a megállapításban egyetértettem.
Csöndben mentünk ki a járdára, a beugró elé. Ekkor kicsit megtorpantunk.
-Merre laksz, Dylan? - kérdezte hirtelen, és közben elővett egy baseball-sapkát a kabátja belső zsebéből, majd kiegyenesítve, felhúzta a fejére. Gyors körbenézett.
-Ahm. – ez a kérdés meglepett. – Nem messze. Pár sarokra innen.
-Hazakísérlek. Nem szeretném, ha véletlenül ismét összefutnál azokkal. – mondta fellebbezhetetlenül. Kicsit sértett, hogy olyannak néz, aki nem tudná megvédeni magát, hol ott előbb sem én kaptam egy jobb egyenest! De a nagyobbik felem inkább elégedett volt, mert látta rajta, hogy aggódik értem.
-Rendben. – motyogtam, és elindultunk.
Az út első pár percében csak némán sétáltunk egymás mellett. Én persze, amikor Ő nem figyelt, folyton Őt lestem a szemem sarkából. Kb. 5 perc csönd után, kezdtem vágyakozni a hangja után, és mivel láttam rajta, hogy Ő nem fog megszólalni, én kezdtem.
-Szóval, és téged, hogy hívnak? – kérdeztem, mert ekkor eszembe jutott, hogy nekem még nem is mondta a nevét személyesen. Persze ebben nem voltam biztos. Lehet, mondta, lehet nem. De nekem ez annyira természetes volt – mármint, hogy tudtam, hogy Ő Robert Pattinson -, hogy nem tudtam eldönteni, mondta-e nekem vagy sem.
Felnevetett, gondolom mulatságosnak találta, hogy ennyi idő után jut eszembe megkérdezni a nevét.
-Robert vagyok. – válaszolt mosolyogva.
Vajon direkt nem mondta a teljes nevét?
-Mi olyan vicces? – kérdeztem rá.
-Most jut eszedbe megkérdezni a nevemet? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.
Igazam volt.
-Eddig nem jutott eszembe. Meg nem is beszéltünk a konténeres találkozásunk óta. Ott meg mennem kellett. – magyaráztam, de ekkor megálltam, mert eszembe jutott, hogyan viselkedett, mikor Kris hívta.
-Igen, jól eltűntél.
Micsoda? Hisz neki váltam láthatatlanná, amint meglátta, hogy ki hívja!
-Mennem kellett vissza dolgozni. – mondtam röviden, mert megint úgy éreztem hirtelen iránta, mint azon az estén.
-Értem. – válaszolta, és behúzta a kabátja cipzárját. Ekkor megnéztem alaposabban a ruházatát.
-Ez nem Tobias kabátja? – kérdeztem rá.
-De. – mosolygott. – Tök ugyanolyan ruháink vannak, ezért néha össze szoktuk keverni. Jó, hogy szólsz. Majd visszaviszem neki. – mondta, és rámmosolygott.
Jesszus! Ez a mosoly! Ahm… miért is kellene rá haragudnom tulajdonképpen? Minden gondolat kiment a fejemből, és csak a gyönyörű szép mosolyára tudtam koncentrálni.
-Itt is vagyunk. – magyaráztam, ugyanis lassan odaértünk a lakóházamhoz.
Nem is gondolta furcsának, hogy itt lakom.
Miért kellett ilyen gyorsan eltelnie az időnek? Még annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle! Vagy csak szerettem volna még hallani a hangját.
-Akkor. – kezdte, és felém fordult. – Jó éjszakát. – mondta mosolyogva.
Ezek után biztos, hogy az lesz!
-Neked is. – válaszoltam halkan.
-Majd gondolom, találkozunk a szállodába. – szólt.
-Igen. – Ez a gondolat felderített. – És vigyázz a szállodáig vezető úton! Próbálj meg te se összefutni azokkal. –használtam én is azt, amit ő mondott rájuk. Azokkal. Vicces.
-Megpróbálom. – ígérte. – Na, akkor megyek. Szia. – köszönt el, és mikor én is búcsút intettem elindult arrafele emerről jöttünk.
Én még pár percig bambán néztem utána, de mikor elfordult az egyik sarkon, pislogtam kettőt, és úgy éreztem, mint aki egy álomból ébred fel.
Bágyadtan felkecmeregetem a lakásomig, és bevettetem magamat az ágyba. A fejemre húztam a takarót.
Azt mondta, majd találkozunk a szállodában. Tehát még látni akar! – gondolkoztam a sötétben – De mi lesz akkor, ha ismét úgy fog majd viselkedni, mint a héten eddig mindig? Hogy fogom azt megint elviselni? – Jutott hirtelen eszembe.
Nem! Erre gondolnom se szabad! Most csakis arra gondolhatok, ami pár perce történt.
Lassan éreztem az álmosságot, miközben a párbeszédünket próbáltam visszaidézni. A hangját, a mosolyát… a sapkáját. Milyen klassz kis sapija volt. Lehet az is Tobias-é. – gondoltam mosolyogva, és ásítottam egyet. Ajj, nem, nem, nem! Nem akarok elaludni! Félek a reggeltől! Mi lesz, ha semmi nem fog emlékeztetni arra, hogy ez valóban megtörtént?

+

Kép a parkos jelenethez. Így képzeltem el a sikátort, meg mögötte a parkot. :)

6.rész: James és Tobias

Szerda. Remek. A hét talán egyik legunalmasabb napja. Az egyetemen a lehető legunalmasabb órák voltak, amik csak lehetnek. De nem probléma. Kibírom. Hisz ki kell bírnom.
A csodálatos kommunikációs nyelvtanon, miközben elkalandozott a figyelmem, - mint általában – hirtelen észrevettem, hogy az a fiú, aki tegnap köszönt ott ül előttem két sorral. Egyszer csak gyors hátrapillantott, és eléggé meglepődött, amikor szembetalálta magát az én furcsán néző szememmel. Ekkor belegondoltam mióta bámulhatott, hogy én meg észre se vettem…
Zavartan visszafordult, és úgy tett, mintha csak a haját vakarta volna meg. Én erre elmosolyodtam. Milyen fura… Tehát tényleg tetszek neki.
Újra hátrafordult, és én úgy döntöttem, nem fogom ezt játszani még a maradék hátralévő időben, így rámosolyogtam. Ő hirtelen nagyon zavarba jött. Na végre. Legalább nem fog itt bámulni. – gondoltam, ő meg gyors ismét előrefordult. Győzelem!
Vagy talán mégsem.
Mikor ismét felpillantottam, csak azt láttam, hogy pakolja össze a cuccát, és elindult felém. Jézusom! – gondoltam. – Na, neee… - a mellettem lévő székre néztem, ami mint mindig üres volt. Mellém ugyanis általában senki nem ült, mert mindenki látta rajtam, hogy nem vagyok valami nagydumás. És én ennek örültem is… Eddig a percig! Istenem, most mit nem adnék egy idegesítő emberért, aki mellém, ülne!
Megfordult a fejemben, hogy gyors rárakom a táskámat a székre, és betolom azt, jelenvén, hogy ne üljön ide. De nem, ez túl goromba lenne.
- Szia. – köszönt halkan, gondolom, azért mert nem akart feltűnést kelteni, vagy, mert nem szerette volna a professzort kizökkenteni a ritmusból.
-Ahm, helló. – válaszoltam furcsán, vékony hangon. Megköszörültem a torkom, és kérdőn néztem rá.
-Láttam, hogy nem ül melletted senki. Ugye, nem bánnád, ha ideülnék? – kérdezte, és rámnézett.
Hogyne bánnám! Ez ennyire nem ismer? Talán nem vette még észre, hogy amióta idejárok, soha-senki nem ül mellettem? Vagyis a Bonniék közös órán, ők igen, de amúgy senki. Ezt még nem vágta le? Ha nem ül mellettem senki, az azt jelenti, hogy nem is akarom, hogy üljön mellettem valaki. Csak elvonná a figyelmemet.
-Ülj le nyugodtan. – mondtam halkan, és kelletlenül kihúztam a széket.
Gyors helyet foglalt, és lepakolt az asztalra.
-Hogy hívnak? – kérdezte, és felém, fordul. Látszott rajta, hogy az előadás további részében nem hajlandó a prof.-ra figyelni.
Hazudjak?! Erősen meg volt bennem a készetetés…
-Dylan.
-Én meg James Cameron.
-Én meg Matthews, mármint Dylan Matthews. – mondtam esetlenül, majd gyors abba is hagytam.
-Értem. Szép név a Dylan. – gondolkozott el.
Most köszönjem meg, vagy mi? Tudom én azt magamtól is.
-Köszi. – nyögtem ki, és elővettem egy tollat, hátha ebből megérti, hogy nem szeretném elbeszélgetni az egész előadást.
Hát nem értette meg.
-Szóval… Mióta jársz ide? Nem sokszor látlak itt…
Nem sokszor?! Mindig itt vagyok minden órán!
-Ez az utolsó évem. – magyaráztam.
-Az jó. Nekem is. – vigyorgott.
Halványan visszamosolyogtam rá. A tollra nézett.
-Bocsi, ha feltartalak. Szólj nyugodtan, ha figyelni szeretnél. – ajánlotta.
Naná! Majd olyan bunkó leszek, mi? Fordított pszihológia!
-Nem. Mondd csak. – Jesszusom! Még bátorítom is.
-Okés, amúgy meg nekem meg van az óra jegyzete. Ha kell, odaadom.
-Nem szükséges. Ott a TK. Igazából én sem akartam figyelni. – mondtam, és visszaraktam a tollat.
-Remek. – mondta és rámmosolygott.
És az óra hátralévő részében ez ment folyamatosan. Állandóan kérdezgetett, és még az után sem állt meg, hogy úgy a 10. kérdés körül a prof. rászólt. Mikor megszólalt a csengő, hálát adtam Istennek.
-Azért annyira nem rossz. – védtem meg az üdítőmet, amit az előbb lefújolt. Annyira végül is nem volt rossz beszélgetni James-el. Inkább a fura jelzőt használnám. Vagy az irritálót, mert nem tudtam mi de, nagyon is irritál benne.
Mikor kimentünk az egyetem falai közül, még mindig vele voltam. Le nem szakadt volna rólam! Nekem ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy az egyetlen dolog, amiért még nem küldtem el a picsába, az az, hogy James a neve, mint a Twilight-ból az egyik gonosz vámpírnak.
Ezt kissé mulatságosnak találtam. Pedig nem volt egy vámpír fazon, az biztos.
Az utcára érve, meg véletlenül megemlítettem neki, hogy sietnem kell, mert megyek dolgozni. Igaz, most ehhez sem volt valami nagykedvem a tegnap után, de inkább Rob, mint James. Erre ő meg felajánlotta, hogy elkísér odáig, mert állítólag úgyis arra lakik. Jó duma. De ez akkor is, kb. egy félórás út! Jesszusom. Hogy fogom én azt kibírni?
Aztán végül persze kibírtam. Mivel kicsit gyorsabban is mentem a megszokottnál, így kb. 20 vagy 25 perc alatt odaértünk. Az út alatt persze már teljesen biztos lettem benne, hogy James nem erre lakik, ugyanis amikor a jobb helyett bal oldalt mondott – mármint, hogy arra kell fordulni – akkor egyből leesett.
Mikor odaértünk, már a háziállatok témánál tartottunk, és épp ő ecsetelte, hogy volt egy fekete macskája, és még meg volt neki, folyton balszerencsés volt.
-Ahm, mostmár be kell mennem. – vágtam a szavába, és ekkor már nem nagyon izgatott, hogy megsértődik-e vagy sem.
-Okés. – mosolygott rám. – Bocs, ha túl sokat beszélek.
-Semmi baj. – nyugtattam meg, persze csak illedelmességből. Az igazságot azért mégse mondhattam! -Akkor, szia! – búcsúztam, de ekkor megállított.
-Holnap jössz?
-Igen. – válaszoltam reflexből, de ekkor ráébredtem, hogy hazudnom kellett volna.
-Akkor majd holnap találkozunk! – mondta vidáman, és ő is búcsút intett.
Ez nem lehet igaz. Mégis hogyan kerüljem el? – gondoltam és közben berúgtam a szálloda ajtaját.
-Szia, Dylan. Itt a mai meló. Megcsinálod, és utána le is válthatsz. – mondta a recepciós lány.
-Rendben. – válaszoltam, és melléléptem. Ő egy listát adott a kezembe. Egy bevásárló listát. Kérdőn néztem rá.
-Kell pár cucc. Mosogatószer, ilyenek. Ma csak ennyi lenne. –ha ezt megnyugtatásnak szánta, nem jött be. –Itt a pénz. – mondta, és átadott egy köteggel.
-Oké, és hol vegyem meg őket?
-Itt van a sarkon egy kisbolt. Mindent lehet kapni a péksüteménytől az alkoholon át, a mosogatószerekig. – szólt jelentőségteljesen.
-Oké, meg lesz. – mondtam, majd felvettem a kabátom, beletömtem a pénzköteget, majd kiléptem az utcára.
A kisbolt nem éppen a sarkon volt, mint ahogy mondta, de azért ha megálltam volna előtte, még így is láthattam volna a szállodát. Tényleg kisbolt volt, az alakját tekintve. Ahogy beléptem majdnem leütöttem azt a forgó valamit, amin az újságok vannak. Egy bocsánatkérő mosolyt villantottam az eladóra, aki szinte rám se figyelt. És hol marad a szokásos: „Segíthetek valamiben?” kérdés?!
Odaléptem a pulthoz, jelezvén, hogy kérdezni óhajtok valamit. Az eladó, egy alig 18 éves lány volt. Nagy nehezen felnézett a pletykaújságjából.
-Mi az? – kérdezte, és kipukkasztotta a rágóját.
-Megkérdezhetem, hogy hol vannak a mosogatószerek, mosóporok, meg az ilyenek?
-Leghátul. – gyors válaszolt és vissza is süllyedt az újságjába.
-Kössz. – motyogtam, és néztem, hogy hol is lehet ennek a boltnak a vége. Ugyanis annyi áru volt a boltban, hogy gondolom már nem tudták hova rakni őket normálisan, ezért sok dolog egyszerűen le volt dobva a földre. Így hát elég nehezen tudom, hol is van az a „hátul”.
De sebaj. Kikerültem egy chips-ekkel teli dobozt -próbáltam nem hasra esni benne – majd elindultam „hátra”. Jó negyed óra után megtaláltam mindent, már csak a mosogatószer hiányzott. Körbepillantottam, és ekkor észrevettem, hogy pont a velem szemben lévő polcon van, egy hatalmas nagy féle, ami pont jó egy ilyen nagy szállodába. És naná, hogy a legfelső polcon volt. Próbáltam nyújtózkodni, hogy elérjem a nagy mosogatószert, de közben azt is figyeltem, hogy ne üssem le a mellette sorakozó spray-ket. Ekkor észrevettem, hogy az eladólány engem néz, és láttam rajta, hogy esze ágában sincs idejönni, segíteni. Mindjárt megmutatom én neki, hogy egyedül is le tudom venni az a mosogatószert! – döntöttem el, és gyors utánanyúltam.
Ez nem volt egy okos húzás.
Ugyanis, ahogy egy gyors mozdulattal akartam levenni, véletlenül elborítottam, és az meg természetesen a mellette lévő spray-re esett, ami eldőlt. De ez még nem volt elég! Az a spray elborult, és a többi mellette szépen lassan követte a dominó-elvet. Én már csak azt néztem ijedten, hogy mikor fog az egész a végére érni, mikor fog vagy 20 spray a fejemre esni.
És ez is meg volt. Persze próbáltam elugrani a nagyobbak elől, de azért így is jó párszor fejbe talált egy-kettő. Az eladólány hangos nevetését még ott „hátul” is hallottam. Gyors szitkozódtam magamban egyet, és felpillantottam, hogy vajon esik-e még le valami. És esett. Gyors becsuktam a szememet – gyerekesen, mintha így ki tudnám védeni az ütés erejét. A koppanásra készültem, de nem történt semmi. Kinyitottam a szemem, és hirtelen azt hittem, hogy valamiféle véletlen folyamán esetleg a lány jött oda segíteni, de ez természeten nem így volt. Ő még mindig a pultnál ült, de mostmár érdeklődve figyelt, gondolom várta, hogy mi lesz az egésznek a vége.
Felpillantottam, és egy fejjel felettem megpillantottam azt, aki elkapta a spray-t. Az ismeretlen fiú volt a fotózásról.
Felém, nyújtotta a spray-t.
-Tessék. – mondta, én meg értetlenül néztem rá.
-Igazából a mosogatószert szerettem volna levenni. – magyaráztam, ő meg érte nyúlt. Neki persze csak egy kicsit kellett elrugaszkodnia a földtől és könnyedén elérte azt.
Mikor átadta, vigyorogni kezdett, és így olyan volt, mint egy gimis srác.
-Akkor, tessék. – szólt, és a kezembe adta, majd lehajolt, hogy összeszedje a lehullott spray-ket. Én is gyors lehajoltam.
-Köszi, szépen. – mondtam, és rámosolyogtam.
-Nem probléma. – válaszolta, és közben pakolta vissza a helyére a spray-ket. Én is ezt tettem, de a mosogatószerrel a kezemben ez eléggé ügyetlenül ment. – Hagyd csak, majd én visszarakom. Nehogy eldöntsd azokat, amiket már felraktam. – mondta vigyorogva.
-Kössz… azt hiszem. – tettem hozzá, mire ismét elmosolyodott.
Miközben ő pakolt, én megint szemügyre vettem. Most is olyan volt, akár Rob. Mármint öltözködésben.
-Amúgy Tobias vagyok. – magyarázta két spray felrakása között.
-Én meg Dylan. – válaszoltam, és rámosolyogtam.
Felrakta az utolsó kettőt is, és rájuk nézett, mintha attól félne, hogy ismét leesnek.
-Nagyon megütöttek? – kérdezte vigyorogva, és így már nem hatott a kérdése olyan kedvesnek.
-Nem, semmi bajom. – mondtam büszkén, és magamhoz szorítottam a mosogatószert.
-Te látsz még valahol? – kérdezte és körbenézett.
-Nem… - motyogtam, és én is elkezdtem utánuk kutatni.
Ekkor azonban jött valaki.
-Tobi, itt vagy? – kérdezte, és én villámgyors felpattantam. Rob állt ott. Egymásra csodálkoztunk.
-Itt vagyok. Csak segítettem neki. – mondta, és felém bökött az állával.
-Mi történt?
-Leverte az összes spray-t, közben meg a mosogatószerért ment. – magyarázta, mire a két fiú egymásra mosolygott.
-Akkor az volt az a nagy puffanás… - gondolkozott el Rob, és rámnézett. –Oké. Akkor menjünk. – döntötte el, és én megint éreztem rajta azt a hidegséget, amit a fotózás után is. És ez persze megint ugyanúgy fájt, mint akkor.
-Ja, okés. – szólt Tobias, és rámnézett. – Örültem a találkozásnak. – mondta azzal a fura angol-amerikai akcentussal, amivel Rob is beszélni szokott.
-Én is. – válaszoltam, és rámosolyogtam.
-Menjünk már. – vágott közbe Rob, és elindult a pult felé.
-Szia. – köszönt el Tobias, és Rob után ment.
Rob persze nem köszönt, megint úgy tett, mintha nem is ismerne. Még erősebben magamhoz szorítottam a mosogatószert, mintha attól bármi is jobb lenne. Már megint a sírás kerülgetett. Miért viselkedik így? Talán direkt bántani akar, vagy mi? – gondoltam, és őket néztem.
Rob súgott valamit Tobias fülébe, valami olyasmit, hogy „Kinn megvárlak, siess.”, jelentőségteljes pillantást vetett a pultos lányra, ebből Tobias megértette, miért megy ki. Gondolom nem akarta, hogy felismerje a lány.
Kiment a boltból, és persze még véletlenül se nézett arra, amerre én voltam.
Tobias gyors fizetett – ekkor vettem észre, hogy 4 Coca-Colá-t, 2 csomag chipset, és 2 doboz cigit vettek össz-vissz – majd ezeket gyors beletetette egy zacskóba. Amint a lány bele tette őket, elvette tőle, és az ajtó fele fordult. Egy pillanatra felém, fordította a fejét, és rámvigyorgott, majd kiment a boltból.
Furcsán néztem utánuk, és még Tobias vidám mosolya sem tudott felvidítani, vagy mosolyt csalni az arcomra. Nekem még mindig csak Ő járt a fejemben…
Ekkor azonban belépett a boltba Jack, a szálloda egyik munkása, és kutatóan nézett körbe. Elkapott a pillantásával, majd odajött, és elmagyarázta, hogy mivel olyan sokáig voltam, küldtek valakit utánam. Én gyors elnézést kértem, és mondtam neki, hogy akkor fizessen ő – átadtam neki a pénzt – én meg visszamegyek a szállodába. Beleegyezett, mire én gyors kirohantam a boltból.A bolt előtt állva, észrevettem Rob és Tobias távolodó alakját, ahogy ők is a szálloda fele tartanak.