Roblan's story

I. könyv

Előszó

Néha eltűnődök azon milyen is, lenne az életem a Twilight nélkül. Ekkor csak egy jelző jut az eszembe: üres. Bár nem sokszor szoktam figyelembe venni a Twilight nélküli élet lehetőségét, de azért néha elgondolkozom rajta. Egyáltalán emlékszem még milyen volt az életem a Twilight előtt? Vagy, hogy Én milyen voltam? Nem nagyon tudtam visszaidézni egyetlen pillanatot sem az életemből, ami nem a Twilight körül forgott volna, vagy egy olyan eseményt, amin nem arra vártam, hogy végre valahára vége legyen már, és mehessek haza olvasni vagy éppenséggel nézni a Twilight-ot. Talán bennem van a hiba, de én úgy érzem a valós világ nagyon is rossz a Twilight-féle világhoz képest. Jó, persze Bella is jár suliba, megy órákra, minden, de ez akkor is más, mint a valóság. Az élet unalmas. De a Twilight ezt az unalmat is izgalmassá tudta tenni számomra. Manapság szinte már csak ezért élek. Másért nem érdemes felkelnem reggelente.

1.rész: Egy átlagos nap

Szokásos reggel volt. A telefonom a mindennapos fél 7-es ébresztésnél csörgött. Le kellene váltanom ezt az ébresztő hangot. Futott át az agyamon, majd kinyitottam a szemet, és a függönyre meredtem. Az átlagos világosbarna színű függönyöm kicsit sötétebb színt váltott. Tehát odakinn borús idő van. Talán még esik is. Remek. Pislogtam egyet, és mint minden reggel baloldalra fordítottam a fejemet, majd vettem egy nagy levegőt. Az ágyam melletti falon egy A4-es nagyságú poszter volt kiakasztva. Csak egy darab. A kedvenc képem róla. Róla, aki az egyik oka annak, hogy ma reggel is felkeltem. Hogy Őt láthassam. Robert Pattinson gyönyörű mosolyával nézett vissza rám a falról, azzal a gúnyos félével, amit annyira szerettem. Vettem még egy levegőt, nagyobbat, mint korábban, és oldalra billentettem a fejemet. Nem lehet igaz, még oldalról is ugyanolyan jóképű. Lehetetlen. Hogy csinálja? Minden képen egyszerűen úgy néz ki, mint egy Isten. Ez nem igazság. Senkinek nem szabadna ilyen gyönyörűnek lennie. Gondoltam, majd megint pislogtam kettőt, és felültem, úgy, hogy közben még mindig Őt fixíroztam. Egy grimasz kíséretében elfordítottam Róla a szememet, és ekkor vettem csak észre, hogy a telefonom még mindig a maximum erőn szól. Még nem telt le a szokásos egy perc? Pedig többnek tűnt. A telefonomért nyúltam, és ki akartam nyomni az ébresztőt, de ekkor elhallgatott. Mindegyis. Ideje felkelni. Döntöttem el, majd kikecmeregtem az ágyból, hunyorogva, és pislogva is egyben. Nem is értem, hogy a reklámokban, amikor felkel valaki, miért van megcsinálva a haja, és miért olyan vidám? Örül, hogy felkelt? Lehet ennek örülni? Gondoltam, és ásítottam egyet, majd kimentem a fürdőbe. Elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet, és mikor már eléggé elfogadhatóan néztem legalább is arra elfogathatóan, hogy emberek közé merészkedjek, visszamentem a szobámba, elhúztam a függönyt, és leültem az ágyamra. Majd ha hazajöttem, beágyazok. Döntöttem el, és magam elé húztam a válltáskámat. Gyors ellenőriztem a tartalmát, hogy minden füzetem megvan-e, majd a vállamra kaptam, és bezártam az ajtót. Reflexszerűen csatlakoztattam a telefonom kábeleit, hogy zenét tudjak hallgatni, majd be is dugtam a fülembe a két végét. Kikerestem a kedvencemet, és mikor elindult elégedetten léptem ki a lépcsőházból. És tényleg igazam volt. Borús idő van, és szerencsére nem esik. Ennek örültem. Bella szereti az esőt, de csak azért, mert akkor Edward-dal lehet délelőtt is. De akkor, kérdem én: Mi értelme van az esőnek Edward nélkül? Természetesen még pára is volt, nehogy véletlenül is jól induljon a napom. Ilyenkor örültem, hogy az egyetem ilyen közel van. Alig 5 perc. Sőt ha már kilépek, szinte látom is a falait. Kapkodtam a lábamat, próbáltam kikerülni a tócsákat, de persze úgy néztem ki, mint akinek gólyalábak vannak erősítve a lábaihoz, csakhogy nem voltak. Már úgyis kezdtem megszokni, hogy az emberek furcsán néznek rám, ha meglátnak. Rossz véleményük lesz rólam, és még csak esélyt se adnak arra, hogy bizonyítsam ennek az ellentettjét. Hát igen. Mit lehet tenni. Az emberek már csak ilyenek! És még csodálkoznak, hogy Bella miért menekül a vámpírok világába. Számomra ez egyértelmű, és ha tehetném én is, megtenném. Miközben a zene teljesen a hatása alá vont, kezdtem elkalandozni, és nézegetni a mellettem elsuhanó épületeket. Szerettem ezt az utcát. Minden olyan volt, mint amilyen 100 évvel ezelőtt lehetett. Az épületek szinte semmit nem változtak. Ilyenkor jut csak eszembe, hogy miért is szeretek Londonban élni. Az egész város olyan nyugodt, Amerika "szennye" nem jut el ide, és annyi itt a történelem! Ez, pedig nagyon is tetszett. Imádom a történelmet. Mit nem lehet szeretni benne? Sosem értettem. Ahogy apukám mondaná: „A múlt ismeretével kilehet sakkozni a jövőt.” És milyen igaz.
Úgy tűnik nagyon is elkalandozott a figyelmem, mert eléggé megijedtem, mikor hirtelen valakik a nevemet kiabálták. Pislogtam kettőt, és a fejem megmozdítása nélkül próbáltam hátranézni amennyire csak lehetett. Majd óvatosan –mintha csak a zsebembe raknám a kezemet- benyúltam a telefonomért, és lejjebb vittem a hangerőt. Ekkor újra meghallottam a két hangot mögöttem, akik valószínűleg futás közben ordítottak. Mikor már a zene nem nyomta el a hangokat, egyből felismertem őket. Ne, most ne. Egyedül szeretnék, nyugodtan suliba menni, zenét hallgatva. Hát ennyire nem ismernek? Úgy döntöttem legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha nem vettem volna észre őket, így a hangerőt kábé kétszer annyira állítottam, mint előtte volt. Igaz majd megsüketültem, de így legalább már tényleg nem hallottam őket.
-Dylan! Az Istenért! Dylan! – mondta panaszosan Sarah, és megragadta a karomat. Én úgy tettem, mintha nagyon meglepődtem volna. – Nem hallottad, hogy már egy jó ideje itt kiabálunk?
-Ahm, bocsi, zenét hallgattam. – mondtam bűnbánóan, és szomorkásan kivettem a fülemből a két végét.
-Azt látjuk. – kaptam meg ismét Boonie-tól.
-Bocsi. – ismételtem, és ki akartam kapcsolni a zenét, de ekkor Bonnie megfogtam a kezemet, és maga felé fordította a telefon kijelzőjét.
-Mi? Death… Death Cab For Cutie: Meet me on the Equinox? – nézett rám kérdőn. – Már megint ez? Kik ezek egyáltalán? Egy senkik. Csak azért hallgatja őket mindenki, mert ők éneklik a New Moon zenéjét. Ami megjegyzem egy nagy szar.
-Nem is. – vettem védelmembe.
-Tényleg? Most komolyan valaki is meghallgatná ezt a számot, ha nem a New Moon-ba lenne? – kérdezte, és én egyből válaszolni akartam neki, de ekkor elgondolkoztam. Vajon tényleg szeretném akkor is, ha nem a New Moon zenéje lenne? Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy mikor először hallottam nem tetszett. De miután a klipet –amiben képek is vannak a filmből – megnéztem vagy tízszer, akkor már kezdett tetszeni. Vajon csak magamra erőltettem a tetszést? És csak azért mert New Moon-os?
-Nem tudom. De most ott van, és én szeretem. – mondtam, és kikapcsoltam a zenelejátszót, majd a zsebembe raktam a fülhallgatóval együtt.
-Hagyjuk. De azért tényleg figyelhetnél néha a környezetedre, amikor zenét hallgatsz. – pirított rám ismét Boonie.
-Jó, jó. – hagytam rá. – Nem megyünk véletlenül? – néztem rájuk kérdőn.
-De, menjünk. – szólt Sarah, és mellém állt. Boonie pedig a másik oldalamra. – Amúgy meg szerintem is tök jó szám, szóval ne szidd.
-Csak, mert te is fan vagy. – válaszolta Boonie.
-Jó, hogy az vagyok. Ki nem az? Csak te nem.
-Én is szeretem. De ami belőle lett azt már nem. Például nemrég hallottam, hogy Edward-os bugyi is van már. Ez komoly?
-Most miért? – kérdezte Sarah.
-Milyen hülyeség lesz vajon a következő, amit eladnak Twilight néven?
-Ajj, ne izélj már. Szerintem tök jó az a bugyi. – mondta vigyorogva.
-Ja, és gondolom, van is egy neked. – válaszolta Boonie gúnyosan, mire Sarah kicsit megszeppent. – Na, ne…
-Hagyjál már, dehogy van nekem! – állította Sarah, de azért egy kicsit elpirult. Azért én nem vettem volna mérget ennek az igazára. Jó, én is szeretem, de azért nem vagyok olyan hülye, hogy vegyek egy Edward-os bugyit. Ez már vicc.
Bonnie kicsit vizsgálta Sarah arcát, majd úgy láttam hitt neki.
-Na, azért. Ez már tőled is sok lett volna.
-Nem beszélhetnénk valami másról? Te mondtad, hogy eleged van a Twilight-ból. Akkor miért ez a téma?
-Csak megjegyeztem.
-Akkor váltsunk. – határozta el Sarah. – Hahó, te meg hol jársz? – címezte nekem a kérdést. Megilletődve néztem rá.
-Itt vagyok. – nem értettem.
-Nem testileg.
-Itt vagyok, csak, ahm… Gondolkoztam. – próbáltam kivágni magam.
-Folyton azt csinálod. Na, és min?
-Hát, hogy milyen előadásra is megyünk.
-Jézus. Hát kommunikációra.
-Gyakorlat. – egészítette ki Bonnie.
-Ja, tényleg. – mondtam, és vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Tényleg. El is felejtettem. De hogy, mikor még alig 5 perce ellenőriztem, hogy megvan-e mindenem? Fura. De legalább ez jó kedvre derített. Íme egy újabb ok, amiért érdemes volt felkelnem ma. Kommunikáció, gyakorlati óra. Szerettem, nagyon is. Ebben főként a tanárom játszott nagy szerepet, és ezt én is tudtam. Persze nem a kinézetével nyűgözött le, egyáltalán nem. Igazából nem is tudom. Hogy is, tetszhetne nekem akárki is, amikor tudom, hogy a világon van Robert Pattinson? Nem, a tanáromat azért kedveltem annyira, mert olyan jól magyarázott, és tanított. Még soha nem találkoztam hozzáfogható tanárral. Szigorú volt, de mégis engedékeny. Nem tudom elmagyarázni. Nem lehet. Őt meg kell ismerni, csak akkor érzi ezt az ember.
-Akkor most gondolom, örülsz. A kis kedvenc már rohan is a tanárához. – viccelődött Sarah, és Bonnie-val összemosolyogtak.
Van benne valami. Nem fogom tagadni. Tényleg kedvel engem, de ezt azt hiszem ki is érdemeltem az órán, illetve az eddigi 2 évi teljesítményemmel. Emlékszem, amikor egyszer vizsgáztunk, és arról kellett írni, hogy vajon ha valaki meghallja az újságíró szót, akkor miért egyből egy olyan személyre gondol, aki akaratos, kíváncsi, és belemászik az életedbe? Mikor megtudtam az eredményét a vizsgámnak halkan, megjegyezte, hogy nagyon ügyes voltam, ás frappáns, igen azt hiszem ezt a szót használta.
-Azt hiszem, tényleg örülök. Legalább ma van valami normális előadás. – próbáltam elterelni a tanár kedvence témát.
-Ja, tényleg. – jutott a lányok eszébe. – De a többi... – mondta Boonie, és grimaszba torzult az arca.
-Kibírjuk. – biztatott Sarah, és átfogta a vállamat. Igaz már vagy 2 éve ismertem őket, hisz sok közös óránk van, meg a velem szembe lévő emeletes házban laknak, de azért az ilyenfajta gesztusoktól mindig kicsit furán éreztem magam. Sarah-nak ez természetes volt. Nekem már kevésbé.
-Megpróbáljuk. – szóltam halkan, és próbálta másfele nézni. Ekkor azonban már az egyetem bejáratánál voltunk, ahol Boonie kinyitotta az ajtót nekünk, mire Sarah levettem a kezét rólam, és bement előttem. Végre-gondoltam, majd én is követtem.
Az egyetemen ma is minden szokásosan zajlott. De hát mit is várok? Csak én képzelem mindig azt, hogy majd egyszer jön valami, vagy valaki, aki megtöri ezt a gonosz átoknak tűnő ködöt a fejemben, és kibillent az átlagos dolgokból. Ma alig volt előadásom, így hamarabb tudtam menni, dolgozni. 1 körül már a szálloda fele tartottam. A Williams szálloda felé, ahol dolgoztam mostmár lassan 1 éve. Persze semmi nagydolgot nem csinálok. Igazából mindenesnek nevezném magamat. Törölgetek, WC-t pucolok, vagy ha nincs a pultos, akkor beállok a helyére, és fogadom a vendégeket. Nem valami jó meló, de mit várok 22 évesen? Majd hogy valami nagynevű újság főszerkesztője leszek? Jó kis álom… De azért szerettem ezt a munkát. Vagy lehet, csak megszoktam? Így is szerencsém volt, hogy egyáltalán találtam valamit. Ezt a munkát is a tanárom szerezte. Pontosabban Eric Williams, a kommunikáció tanárom. Igen, tudom, ez most, hogy hangzik. De nem. Semmi olyat nem csináltam a munkáért. Az egész egyszerű. Neki a bátyja Karl Williams, akivel közösen hozták létre a szállodát nagyon sok éve. Csakhogy Eric inkább a tanítás mellett döntött, úgyhogy már csak testvére vezeti a szállodát maga. Így hát egészen könnyű volt. Csak Eric egy szavába került. És azt hiszem ezt kiérdemeltem. Mármint a bizalmat. Hisz már nem hozzájárok majd’ 3 éve órára? Eléggé ismer ahhoz, hogy tudja jó alkalmazott, lennék. Mikor olyanokat gyakorolunk, hogy ki milyen ripoter lenne, vagy hasonló, akkor is szinte mindig engem hív ki, mert tudja, hogy én jó vagyok.
A szálloda ajtaján belépve egyből meghallottam azt, amit mindig: Katy a pultos lány nevetését. Ennek nincs jobb dolga? Akármerre jövök-megyek feszt ezt hallom. Ez nem tud néha csendbe maradni? Folyton csak beszél, és nevet. Irritáló. De azért egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, és odaléptem az asztalához.
-Helló. – köszöntem csendesen. Abbahagyta a telefonba röhögést, és ímmel-ámmal rámnézett.
-Hmmm… Majd visszahívlak. – mondta a telefonba nagy nehezen, majd felém fordult. Úristen, el tudom képzelni milyen „fontos” dolgot beszélhetett a telefonba. – Megjöttél?
Nem, ez csak az asztráltestem. Istenem!
-Igen, amint látod.
-Látom. – mondta gúnyosan, és végigmért. Fogalmam sincs, hogyan festhettem. Valószínűleg rosszul, mivel idevezető úton szemerkélt az eső, és az én hajamat meg nem védte semmi. De ez kit érdekel?
-Ahm… - kezdtem bele én, csakhogy minél hamarabb végezzünk. – Mi van mára?
-Itt a lista. – válaszolta, és elém tolt egy lapot. – Amúgy szólok, hogy jövő héttől megint beállhatsz helyettem. Elutazok. – mondta büszkén.
-Okés, végül is nem, muszáj minden órára bemennem. – válaszoltam. Nézett rám. Ha most azt várja, hogy meg fogom kérdezni, hogy hova utazik, akkor nagyon el van tájolva. – Na, megyek is. – mondtam, és sarkon fordulva a raktárhoz mentem, hogy elővegyem a portörlőt. A délután hátralévő részében letöröltem a pultot kétszer is, mert Katy azt mondta először nem voltam olyan alapos, majd 3 szobában beágyaztam. A 2. emeleti folyosót felporszívóztam, és a vázákba virágokat raktam. Ma nem volt sok dolgom, és ennek örültem. Haza szeretnék menni minél hamarabb. Tudom, hogy otthon sincs mit csinálnom, de azért otthon mégis jobb. Körülbelül fél 6-ra végeztem a szállodában, ebben az is benne volt, amíg Katy-nél elszámoltam, ami amúgy egy 5 perces dolog lenne, de ő negyedórát csinál belőle. Hazaérve ledobtam a táskámat az ágy elé a földre, majd átvettem a kényelmes kis otthoni melegítőmet, a hajamat feltűztem. Kis ideig TV-zéssel ütöttem el az időt, majd tanultam kicsit a nyelvtani órára. Ez csodának számított, ugyanis utáltam. De azért olyan sok időt nem töltöttem vele, max fél óra lehetett. Szerencsém, hogy gyorsan tanulok. Mikor végeztem vele, leültem az ágyra, és levettem a polcomról a New Moon könyvet. Néhány percig olvasgattam belőle a kedvenc részeimet, majd kb. fél 10 körül, elálmosodtam, így visszatettem, egy gyors – vagy nem is olyan gyors?! – pillantást vetettem Rob képére, szokásosan felsóhajtottam attól, hogy milyen szép, majd lekapcsoltam a lámpákat, és végül betakaróztam. Lassan behunytam a szememet, és nem is kellett várnom sokat arra, hogy elaludjak.