Roblan's story

4.rész: Dohányzás

Ahogy az ajtó kattant egyet, én is megrázkódtam, és hirtelen úgy éreztem, mint aki álomból ébredt fel. Megráztam gyors a fejem, vettem egy nagy levegőt, és kimentem a szobából a folyosóra. Ott kezdtem csak igazán érezni a sokk utóhatását! A lábam még mindig kicsit remegett, a kezem szintén, és a homlokomon egy kis verejték volt. Le kell nyugodnom, és vissza kell mennem a pultba. – mondogattam magamnak, de a testem egyszerűen nem bírt engedelmeskedni. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem még vagy két dobbanás, és kiakad. De mindezek ellenére valahogy rábírtam a testemet a mozdulásra, és miközben a pulthoz igyekeztem, azzal nyugtattam magamat, hogy csak odáig kell kibírnom, és utána átadhatom magamat a sokkhatásnak. Így is tettem. Amint leértem, bevetettem magamat a székbe, felhúztam a lábamat, a kezemmel átfogtam, majd a fejemet a lábamba temettem, és lehunytam a szememet.
Mindez lehetséges?! Én valóban beszéltem Robert Pattinson-nal, kb. 5 perce? Vagy inkább úgy helyes ez a mondta, hogy: Robert Pattinson valóban beszélt velem 5 perce? Ez nem lehet a valóság! Az biztos. De annak kell lennie! Nem álmodom ez biztos. De akkor ez mégis, hogyan lehet? Mégis mi a fenét keresne Ő itt,… pont itt? És ugyan miért segített volna nekem? És ki volt az a nő vele? -jutott hirtelen megint eszembe. Sok kérdés kavargott a fejemben, és mikor épp nekiálltam volna, hogy mindre valamiféle racionális magyarázatot keressek, valaki megkopogtatta a pultot, jelezve, hogy ott van. Felnéztem, majd kötelességtudóan végeztem a munkámat az új vendég kapcsán.
És ez így is folytatódott a délelőtt további részében. A vendégek jöttek-mentek, így nekem időm sem maradt a gondolkozásra. Őt sem láttam többször a nap folyamán, és mire a műszakom lejárt – olyan 6 körül – már szinte teljesen biztos lettem bennem, hogy a reggel történteket csak képzeltem.
Épp pakoltam be a táskámba a könyveimet - amit két vendég érkezése között próbáltam olvasgatni - amikor a takarítók közül az egyik lány odajött hozzám a pulthoz.
-Figyu, ki tudnád vinni ezt a zsákot a nagykonténerhez? Sietnem kellene, és már így is régen lejárt a műszakom. Létszi. – kérlelt, és vállra kapta a táskáját, jelezvén, hogy indulásra kész. „Nekem is már rég lejárt a műszakom!” – akartam visszavágni, de az után rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy fél 7-re vagy 7-re érek haza.
-Persze. Menj csak. – válaszoltam, egy halvány mosoly kíséretében.
-Óh, köszi. Jövök eggyel! Majd meghálálom valahogyan, ígérem.
Hát hogyne! – gondoltam, mire a lány már ki is viharzott. Az órára néztem. Kb. még 10 percem, van, mire a váltásom megjön. Azt már kibírom. Belefér még ez a kivitel – döntöttem el, és megfogtam a nyakánál a zsákot.
A hátsókijáraton mentem ki, ugyanis a szálloda mögött volt egy nagy konténer, ahová a szálloda összes szemetét vinni szoktuk. Vagyis én nem olyan sokszor, mert nem nagyon bírom az ilyen eldugott, és kissé light-osan megvilágított helyeket. Az ajtó alig hallható nyikorgással lassan kinyílt, és én a konténer felé vettem az irányt. Annak a teteje már fel volt nyitva, nem tudom, ki jöhetett előttem, de neki nem kellett volna nyitvahagyni, az biztos. Nem az én dolgom végül is. – gondoltam, miközben belevágtam a zsákot, majd lecsuktam a tetejét. Az persze nagy kattanással zárult le, amitől - így a nagy csöndben -majd frászt kaptam. Leporoltam a kezemet, és csak úgy véletlenül baloldalra vetettem egy gyors pillantást. Ekkor azonban elállt a lélegzetem, és újfent a szívemhez kaptam, ugyanis nem voltam egyedül. A lépcsőn ült valaki.
-Jesszus… - szuszogtam, és ekkor vettem ki pontosan az alak körvonalát. A felismerés után megnyugodtam. Nem vagyok egyedül persze, de jobb is így. Az Ő társaságát mindig elviselném.
Hirtelen Ő is felnézett, és neki is először ijedség, majd meglepődöttség futott át az arcán.
-Jézus. – szólt Ő is. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. – magyarázkodott, és ekkor jöttem rá, hogy Ő attól ijedt meg, hogy én megijedtem.
Megköszörültem a torkomat, és a hangom után kutattam.
-Ahm, jól vagyok. Azt hittem nincs itt senki. – válaszoltam, és még mindig sebesen dobogott a szívem, csak most egészen más miatt.
-Elnézést. – kért megint bocsánatot, és egy nyúzott mosolyt dobott felém.
Milyen elgyötörtnek néz ki, - ekkor vettem csak észre -, majd alaposan megvizsgáltam. A kezében egy szál cigi volt.
-Ahm, kérsz? – kérdezte illedelmesen, mert gondolom kiszúrta, hogy azt nézem. Én meg megkukultam. – Ja, bocs, te még nem vagy 21, gondolom.
Egyből megtaláltam a hangomat! Micsoda?!
-22 vagyok. – mondtam morcosan. – És nem kérek, nem áll szándékomban, tüdőrákban meghalni. – jelentettem ki, de ekkor megtorpantam. Rob megdöbbent a szavaimat hallván, pislogott kettőt, majd egy gúnyos mosolyra húzta a száját.
-Te tudod. – válaszolta, és szívott egyet belőle, majd lassan kifújta. Még a gyér világítás mellett is láttam az arcán, hogy egy kicsit zokon vette. Elfordult tőlem.
Én lassan körülnéztem, hogy tényleg nincs-e más itt, de nem volt. Úgy döntöttem nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. – gondoltam, és elindultam felé.
A lépcső előtt álltam meg, pont Előtte.
-Meggondoltad magad? – kérdezte gúnyosan, és felvonta a szemöldökét.
-Nem. – válaszoltam én is csípősen.
-Akkor? – nézett rám kérdőn. Miért ilyen bunkó? – gondoltam, és megpróbáltam leolvasni az arcáról. Ekkor azonban megpillantottam az iszonyú nagy karikákat a szeme alatt, amik arra utaltak, hogy valószínűleg már hetek óta nem aludt egy igazit.
Megsajnáltam, és minden dühöm elpárolgott.
-Miért csinálod ezt? – bukott ki belőlem a kérdés meggondolatlanul, és a cigi fele böktem.
Követte a pillantásomat, majd újra beleszívott.
-Mert megnyugtat. Egyéb óhaj? – kérdezte, és kifújta a füstöt, egyenesen a képembe. Köszi – gondoltam, és próbáltam elhessegetni a füstöt, mert majd’ megfulladtan tőle. Furcsán nézett rám, majd megfogta a kezemet, és elhúzott a füst elől maga mellé. Csodálkozva rápillantottam.
-Elnézést. Ez bunkóság volt. – mondta halkan, és eldobta a cigit, majd lehunyta a szemét, és megdörzsölte a kezével azt.
A mellette kimaradt kis helyet fixíroztam, és arra gondoltam, vajon bánná-e ha leülnék mellé?
Felsóhajtott, és megvakarta a haját.
Én meg úgy döntöttem lesz, ami lesz, mellé ülök. – gondoltam, és lehuppantam a lépcsőre.
-Semmi baj. – válaszoltam halkan, és rápillantottam.
-Hosszú napom volt. – magyarázta. – Tudom, hogy ez nem mentség. – tette hozzá, de még mindig nem nézett rám. Én meg csak a profilját vizsgáltam.
-Nem probléma. – ismételtem magamat, és vettem egy nagy levegőt. – Nem kellene itt lenned egyedül. – bukott ki megint belőlem.
Rámpillantott, és elmosolyodott.
-Én egy felnőtt férfi vagyok. Neked nem kellene itt lenned egyedül. – válaszolta, és felém bökött az állával.
Én is elmosolyodtam.
-Igaz. – helyeseltem, és vele együtt nevettem. – De valakinek a szemetet is ki kell vinnie.
-De nem neked.
-Mert? – néztem rá furcsállva.
-Bárki megtámadhatna itt.
-Téged talán nem? Vagy most, amikor veled vagyok?
-Megvédenélek. – magyarázta, és szélesen elmosolyodott. Ő is tudta, hogy ez nem igaz.
-Egyezzünk meg abban, hogy egyikünknek sem kellene itt lennie, oké? – kérdeztem.
-Benne vagyok. – válaszolta, még mindig mosolyogva. Olyan jó volt látni, hogy végre eltűnt az arcáról az a nyúzott maszk!
-Csak egyedül akartam lenni. – magyarázta a ki-nem-mondott „Miért vagy itt?” kérdésemre. – Ahogy mondtam hosszú napom volt. Odabent meg mindig jön-megy valaki. Egy kis nyugira vágytam.
-Miért volt hosszú napod?
-A forgatásról jövök. – válaszolta reflexszerűen, majd hirtelen rámpillantott, és szemében ijedséget láttam. Én pökhendien felnevettem.
-A forgatásról? Miért talán valami színész vagy? – kérdeztem.
Nem igaz! Már megint kezdem! Miért teszek, úgy, mintha nem tudnám pontosan, hogy ki is Ő? Talán félnék, hogy ha megtudná, hogy én is egy újabb rajongója vagyok, akkor elszaladna előlem?
-Olyasmi. – válaszolta, engem fürkészett.
-Milyen filmben játszol, te nagy sztár? – kérdeztem gúnyosan, és már ismét ledorgáltam magamat. Ezt azonnal hagyd abba!
-Ahm, a Bad Mother’s Handbook-ban. – válaszolta egy kis gondolkozás után. Vajon direkt nem a Twilight-ot mondta?
-Sajnálom, még nem láttam. – Mintha igaz volna!
-Semmi baj. – nyugtatott meg, és nekem hirtelen eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megemlíteném, csak úgy „véletlenül”, hogy „Nem téged láttalak a Twilight-ban?”. Kíváncsi lennék, mit válaszolna.
-Majd bepótolom. – mondtam, és rávigyorogtam. Ő meg vissza rám. – Fáradtnak tűnsz. – állapítottam meg hirtelen, mert megint a szemére néztem.
-Ahogy mondtam az is vagyok.
-Szerintem menj, feküdj le egy kicsit. – ajánlottam.
-De jó itt ülni. – szólt, és felnézett az égre. – Itt minden olyan nyugodt.
-Igen, és büdös. – mondtam a konténer felé bökve. Felnevetett.
-Ez igaz. – válaszolta nevetve, és megint megdörzsölte a szemét.
-Szerintem menj. – mondtam nyugtató hangon, és aggódva rápillantottam. Tényleg nagyon rosszul festett! Kb. úgy, mint aki mindjárt elalszik és lefordul a lépcsőről.
Ekkor azonban hirtelen megszólalt Rob telefonja a farmerzsebéből. Ő is felkapta rá a fejét, akárcsak én, majd gyors elővette.
-Kris… - motyogta, és pislogott kettőt. Az arcáról, mintha az eddigi álmosságot teljesen letörölték volna, sőt még a szeme alatti karikák mérete is mintha csökkenne. Amint megpillantotta a kijelzőt, és azt, hogy ki hívja, az álmosság legkisebb jelét is elfújta a szél.
Sürgetően rámpillantott.
-Én visszamegyek. – mondtam kicsit sértődött hangon, de mivel ő nem ismert még így nem érezhette ezt rajtam.
-Oké. Szia. – lökte oda a kétszavas választ, és felkattintotta a telefonja tetejét. – Na, szia. –szólt bele, és én hirtelen úgy éreztem, mintha ott se lennék.
Morcosan felálltam, és betrappoltam a szállodába.
Ott benn egy eddig ismeretlen érzés fogott el. A féltékenység érzése teljesen átjárta a testemet, és ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy valakiről eddig nagyon elfeledkeztem. Ő pedig nem más, mint Kristen Stewart.