Halihó, Kedves Olvasóim! :) Íme a következő rész, ami azért "késlekedett" kicsit, mert ahogy látjátok pár dolgot átalakítottam a blogomon. Szeretnék erről is komit! ;) És egy új dolgot is észrevehettek: A rész végén mostantól (ha lesz mit) írni fogok valami "plusszt" úgymond, hogy én, hogy képzeltem el ezt meg azt. (Jele: +) Mindegy is. Majd megértitek. ;)
Jó olvasást, és jó kommentelést! :P
5.rész: Tükörkép
Nem is emlékeztem, hogyan sikerült tegnap este elaludnom, de mikor reggel felébredtem –szokásosan a telefonom ébresztésére – erre rácsodálkoztam. Mármint, hogy reggel van. A tegnapról annyi maradt meg, hogy hazacammogtam a szállodából, mert ugyebár a fél 7-es buszt lekéstem, mikor hazaértem tanulgatni próbáltam kisebb-nagyobb sikerekkel, de egyben abban is biztos voltam, hogy tegnapi nap hátralévő részében csakis egy dolog járt az eszemben. Pontosabban egyvalaki: Kristen Stewart.
Egyszerűen akármivel próbálkoztam, nem tudtam elűzni a féltékenység érzését. Még soha életemben nem éreztem ilyet, de azt tudtam, hogy nem akarok így érezni. Miután beláttam, hogy a tanulás nem használ, a fürdéssel próbálkoztam. Az mintha egy kicsit elterelte volna a figyelmemet, de miután kikerültem a forró víz nyugtató hatása alól, minden ott folytatódott, mint előtte. Így hát nem láttam mást, minthogy le kell ülnöm, és meg kell oldanom fejben ezt a problémát.
Befeküdtem az ágyba, betakaróztam, minden villanyt lekapcsoltam, és a sötétben ülve gondolkoztam.
Mikor meglátta, hogy Kristen hívja teljesen feléledt. – gondoltam morcosan – Én meg persze megszűntem létezni. De miért ennyire fontos neki, hogy Kris hívja? Vagy úgy egyáltalán, miért hívta? Hisz ők nem csak színész kollegák? Tudtommal azok csak bemennek a forgatásra, lejátsszák a jelenetet, és hazamennek. Nem telefonálgatnak egymásnak! Talán tényleg van valami ebben a Robsten elméletben? Lehet benne valami? Talán mégiscsak igazuk van a rajongóknak, akik egyértelműen észrevették a jeleket? Vagy az újságíróknak, akik mindennap arról cikkeznek, hogy a „Robsten” összeházasodott, vagy éppenséggel egybeköltözött. Az egész annyira fura volt. Rob úgy viselkedett, mint akit kicseréltek. És mindez Kristen miatt lett volna?
Sok minden át kellett volna gondolnom, de ekkor éreztem, hogy elálmosodom. Persze minden erőmmel harcoltam ez ellen, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem én győztem. – gondoltam, és a paplanomra néztem. Legszívesebben a fejemre húztam volna, és alatta is maradtam volna még vagy 100 évig.
De persze ez lehetetlen. Mennem kell az egyetemre, és dolgozni is délután. Na de jó…
Gyors kikecmeregtem az ágyból, felöltöztem, elpakoltam a füzeteimet, és már mentem is el otthonról.
Az egyetem rettentő unalmas volt. Még a kedvenc órámon sem tudtam odafigyelni, mert újra a Robsten jött elő. Így hát akárcsak a tegnap délutánom, a ma délelőttöm is e körül forgott.
Az egyetem épületét elhagyva, még az egyik jegyzetem olvasgattam szórakozottan, amikor hirtelen valaki rámköszönt, egy hangos „Sziá”-val. Meglepetten felpillantottam a füzetemből. Egy fiú haladt el mellettem és engem fürkészett közben. Utánanéztem, és ő meg rámmosolygott, majd felment a lépcsőn. Egész helyes fiú volt, a maga módján, de azért az Ő közelében sem járt. Jesszus. Egy fiú rámköszönt. Na ilyen sem sűrűn fordul elő velem. – gondoltam, és már hazafele tartottam. Vagy lehet nem is nekem köszönt? - jutott hirtelen eszembe – De, biztosan, ugyanis senki más nem volt a folyosón. De hát miért köszönne nekem? – gondoltam, és a telefonom kijelzőjén megvizsgáltam magamat. Ugyanúgy néztem ki, mint az eddigiekben. – állapítottam meg, és visszaraktam. Mindegyis. Nem lényeg. Úgyse látom többé.
A szállodába csak óvatosan mertem bemenni. Egyből körülnéztem, de persze Őt sehol sem láttam. Nem tudtam miért, de ma nem is akartam. Ez az új keletű féltékenység még mindig bennem volt, és haragudtam rá.
A pultnál gyors köszöntem a helyettem bennálló lánynak, lelöktem a táskámat a fotelba, és elkértem tőle a takarítási listát, amit meg kell tennem még a recepciós műszakom előtt. A szokásos dolog volt – szerencsére most csak egy – a virágok kicserélése a 2. emeleten. Ezt már nem csináltam meg valamikor múlthéten? – jutott hirtelen eszembe. Az biztos egy másik szinten volt. – zártam le végül, és lementem a raktárba új virágokért.
Azokkal a kezemben feltrappoltam a 2. emeletre, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ez az az emelet, ahol Ő is lakik.
Ez a próbálkozásom persze teljesen hatástalannak bizonyult, amikor egyszercsak meghallottam, hogy valaki az Ő szobájából Hozzá beszél.
-Kicsit lejjebb, így ez jó lesz. Még egyszer ugyanazt Rob! – egy ismeretlen hang irányította Őt, és nekem ekkor leesett, hogy mikor szokták ezeket mondani.
Jesszus! Ugye, csak nem…?!
De nem. Az ajtó majdnem teljesen tárva nyitva volt. Gyors a szobájával szemben lévő asztalra néztem és az azon álló vázára. Jajj, hoppá, azokat még ki sem cseréltem! – gondoltam furfangosan, és gyors odakanalaztam az ajtó elé. Kicseréltem a régieket, az újakat bele tettem, és megfordultam, hogy végre megtudjam, mi folyik ott benn.
Nem nagyon kellett vigyáznom, hogy nehogy meglássanak, mert úgy tűnt, hogy a szobában mindenki Őt nézi, ugyanis épp egy fotózás zajlott. A majdnem teljesen nyitott ajtón keresztül mindent láttam, és persze mindenkit. Benn volt, Ő, - őt fotózták-, a fotós, az irritáló nő, akivel már találkoztam, és még volt ott egy eddig ismeretlen valaki. Egy férfi. Vagyis inkább mondanám fiúnak, ugyanis a férfi jelzőhöz szerintem kissé még fejlődnie kellett volna. Habár ha akart volna, akkor sem tudott volna – jöttem rá kis idő után – ugyanis neki az egész megjelenése olyan kisfiús hatást keltett. Főként a haja – ami kissé göndör volt – és az arca, ami inkább egy gyerekarcnak ment volna el, ha nem nézném a kis borostát rajta. A ruházata olyan volt, mintha most rabolta volna ki Rob ruhatárát. Szinte ugyanolyan baseball-sapka, egyszerű kabát, és egy farmer volt rajta, ami Rob-on is szokott lenni. Vajon ki lehet Ő? A fotós segéde? Nem, nem hiszem. Akkor biztos nem ott a sarokban ülne, és biztos nem a telefonjával szórakozna, ha az lenne. De akkor mégis ki?
-Na jó. Mára végeztünk. Köszönöm szépen a munkát, Rob. – szólt hirtelen a fotós, és lekapcsolták a fényeket, majd felkapcsolták a normális lámpát. A fotós segédei,- akiket eddig nem láttam az ajtótól - a felszerelést kezdték el szorgosan pakolni, majd hirtelen valaki hozzámszólt.
-Ha már itt van. Töltene nekem egy pohár vizet? – kérdezte az irritáló nő, már megint azon a lekicsinyítő orrhangján, és felém nézett, mint mindenki.
Én a földhöz ragadva álltam ott, és megköszörültem a torkomat.
-Hogyne. – mondtam, és bementem a szobába, anélkül, hogy bármerre is néztem volna egyenest az asztalhoz mentem, amin a víz volt. Töltöttem neki egy pohárral, és odaadtam, miközben Rob-ot kutattam a szememmel. Eközben észrevettem, hogy az ismeretlen fiú, aki a sarokban ült, még mindig engem nézett, a fotós, illetve a segédeivel ellentétben, akik már levették rólam a szemüket. Én zavartan másfele néztem, és ekkor megtaláltam Őt. Épp a fotóssal beszélt még valamit, ahogy hallottam az utómunkálatokról. Ekkor azonban Rob elfordult a fotóstól, és elindult felém.
-Töltenél nekem is? – kérdezte, Ő is kicsit lekicsinylően, miközben a kancsó fele bökött.
-Persze. – válaszoltam, és neki is odavittem.
Nem nézett rám, pedig azt hittem legalább mond valamit, mondjuk a tegnapi összefutásunkról. Vagy elkezd viccelődni, ahogy szokta. De nem. Egyszerűen megitta, a poharat visszaadta, és odament az ismeretlen fickóhoz.
Én zavartan utána néztem, miközben az irritáló nő, kérdőn nézett rám, gondolom, nem érti, mit keresek még én ott.
-Megyek is. – motyogtam, és villámgyors kimentem, hátra se nézve.
Ez meg mi a csuda volt? Miért tett úgy Rob, mintha nem is beszéltünk volna tegnap este? Mintha nem is ismerne? Ez teljesen összezavart. Megtörtént, nem csak én képzeltem. Ő ott volt, én ott voltam. Beszéltünk. Ne tegyen úgy, mintha nem. Mi oka van rá, hogy úgy tesz mégis?
Ekkor hirtelen teljesen ledöbbentem a felismeréstől. Mert nem is emlékszik rám! Hát persze! Mégis mit gondolok én? Valószínűleg naponta vagy 10-20 ember támadja le, és beszél vele, majd pont rám fog emlékezni? Istenem. Ezt meg, hogy képzeltem?! – gondoltam, mikor már a pultnál voltam.
A táskámat gyors felkaptam, és a vállamra vettem. A recepciós lány furcsán nézett rám.
-Hová mész?
-Haza. Ahm… rosszul vagyok. – magyaráztam össze-vissza, de persze tudtam, hogy ez nem igaz. Egyszerűen csak haza szerettem volna menni, hogy otthon átadhassam magamat a csalódottságnak, és nyugodtan bőghessek egy sort.
A lány végigmért, majd gondolom, láthatott valamit rajtam.
-Oké, majd szólok, hogy rosszul lettél, és hazamentél, jó?
-Köszi. – válaszoltam, és már futottam is ki.
Csak az épületből jussak ki, hogy minél messzebb legyek Tőle! – gondoltam, majd gyors felszálltam egy buszra, és nemsoká otthon is voltam.
A táskámat ledobtam az ágyra, majd berohantam a fürdőbe, bevágtam magam mögött az ajtót, és nekidőltem. A hajgumi kicsit nyomta a fejem, így gyors kivettem, és a hajamat, pedig kicsit feltúrtam, hogy álljon valahogy, majd a tükörhöz léptem, megfogtam a kagylót, megálltam a tükör előtt, és mélyen bele néztem.
A fémkeretes tükörből egy sápadt, szeplős, zöld szemű lány nézett vissza rám. Beletúrtam a hajamba – csak úgy megszokásból. Ezt Rob-tól vettem át. Mikor láttam az interjúkon, hogy folyton ezt csinálja, én is rákaptam, persze nem direkt. A hajamnak világos-vöröses árnyalata volt, és kb. a könyökömig ért, vagy talán nem éppen odáig, de majdnem. Általában – mint ahogy ma is – az egészet hátrakötve szoktam hordani, vagy ha jó napom van, akkor kiengedem. Eredetileg egyenes szálú a hajam, de azért ez az állandó Londoni-pára nekem is betesz. Az esős napokon általában úgy szoktam kinézni, mint akit megrázott a 220. A tükör alatt lévő kis polcra néztem, ami tele volt mindenféle sminkcuccokkal. De hogy minek, azt nem tudom! Én magam nem nagyon szoktam sminkelni, csak akkor, ha valamilyen alkalom van, de mivel ez évente kb. 1-2x, fordul elő, ezért ezeket sem túl gyakran használom. A bőröm amúgy is tiszta, tehát alapozás sem kell túlzottan, meg ha esetleg a szeplőket szeretném eltüntetni, úgyis kudarcot vallanék. Ezek egyszerűen lehetetlen. Sosem voltam valami vékony – olyan anorexiás féle -, de azért kövérnek sem mondanám magamat. Az én 175 cm-emmel, szerintem az 58 kg az átlagos. De hát úgyis tök mindegy az egész, mert soha életemben nem érdekelt túlságosan, hogy ki, mit gondol rólam. Mindig is a saját utamat jártam, soha nem próbáltam utánozni senkit.Most, hogy így magamat vizsgálgattam a tükörben, rá kellett döbbennem, hogy én mekkora egy idióta vagyok! Mégis, hogy képzeltem azt, hogy esetleg, még ha nem is 100%-osan, de érdeklem Robert Pattinson-t?! Majd pont én, mi? – gondoltam szomorúan, és elfordítottam a fejemet a tükörtől. Jobb is ha nem nézegetem magamat túl gyakran. Szebb úgy sem leszek.
+
Mikor írtam, ezt a fotózást képzeltem: http://www.pictures.rpattinson.net/displayimage.php?album=58&pos=5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése