Roblan's story

Halihó! :)
Itt is van a következő rész, köszönöm mindenkinek aki volt olyan aranyos és írt kommentete, vagy a chatbe kifejtette a véleményét. :)

Következő rész nem tudom pontosan mikor lesz, mert ugyebár jövőhéten jelenik meg a Breaking Dawn, tehát gondolom mindenki azt fogja olvasni. xD (köztük én is így nem lesz valami sok időm írni...:S)

Megértéseteket előre is köszönöm, és próbálom hamar hozni a köv. részt. (Habár ha belegondolok úgyis kiolvasom a BD.-t, kb. 2 nap alatt, szóval majd meglátjuk, hogy fog alakulni az írás... :D)

Ja, és ezen kívül még 3 rész van a befejezésig. :)

14.rész: Az idő múlik

Szerencsére a szülei nem jöttek haza a későbbiekben sem. Nagyon sokáig ott maradtunk, igazából nem is emlékszem, hogy hány körül értem haza, csak azt tudom, hogy Rob hazakísért, de nem jött be. Nagyon be szerettem volna behívni, de mégsem tettem. Igazából a hazafele vezető úton döbbentem rá, és tudatosult bennem, hogy mit is csináltam, hogy milyen közönségesen is viselkedtem Nála. És persze emiatt nem sokat beszélgettünk a buszon, én a gondolataimba merülve néztem ki az ablakon – közben próbáltam kerülni a tekintetét –, miközben Ő is ugyanezt tette. Néha ránéztem, én próbáltam leolvasni az arcáról, hogy Ő mit is gondol arról, ami történt, de nem láttam semmit. Végig csak a kezemet fogta – rajta volt kesztyű, én meg béna vagyok, és elfelejtettem eltenni az enyémet.
Tehát iszonyatos nagy késztetés volt bennem, hogy beinvitáljam, de ahogy mondtam, mégse tettem meg. Azt is figyeltem, hogy ez nem bántja-e meg, vagy nem érti-e félre, de nem láttam ennek a jelét az arcán.
A lakásom előtt még kicsit toporogtunk - ez kezdett szokássá válni. Végül, ahogy múlt alkalommal is, most is Ő törte meg a csendet.
-Ahm, akkor én megyek is. Jó éjszakát, Dys. – mondta, miközben megcirógatta az arcomat.
-Neked is. – motyogtam vissza, mikor már a lépcsőnél járt, majd amint eltűnt az alakja a kanyarban, becsuktam az ajtót.
Egyből a falon lévő tükörbe pillantottam, és megállapítottam, hogy ugyanúgy nézek ki, mint ahogy elmentem itthonról. Ez csoda. Általában az esti pára szénaboglyát csinál a hajamból. No lám, mire is jó egy baseball-sapka. – gondoltam, és leemeltem a fejemről, majd óvatosan felakasztottam a fogasra. Ezzel egy ütemben lerúgtam a cipőmet, lerángattam magamról a kabátomat, és egyből a fürdő fele vettem az irányt.
Gyors vettem egy fürdőt, majd felkontyolt hajjal és pizsamában jöttem vissza a szobába. Éppen aludni készültem, amikor hirtelen észrevettem, hogy villog a telefonom, jelezvén, hogy SMS-t kaptam. Villámgyors az ágyra vetettem magam, felkaptam a telefonomat, és megnyitottam.

„Holnap szabad vagyok. Ismétlés nálad?”

Olvastam a rövid üzenetet. Ha nem lett volna odaírva a feladó, akkor sem lett volna nehéz kitalálni, hogy ki írta az üzenetet. Az arcomra egy hatalmas nagy vigyor üt ki, és kétszer is elolvastam, mielőtt elkezdtem volna visszaírni.
Egyből azt szerettem volna írni, hogy „persze, naná!”, de véletlenül az éjjeliszekrényemet tornyosuló füzetekre néztem. Ez nem lehet igaz! Tanulnom is kellene valamit. Hirtelen irigyelni kezdtem Rob-ot. Jó, igaz, forgatásokra kell mennie meg, minden, de legalább nem kell tanulnia. Meg hát, ő szereti a színészkedést – jó én is szeretek tanulni olyanról, ami érdekel, de nem most!
Gyors gondolkoztam, hogyan is tudnám átrendezni a dolgaimat, hogy minden jó legyen, de nem jutott eszembe semmi. Egyszerűen, muszáj volt tanulnom. Nemsoká itt a félévi vizsgaidőszak...
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem pötyögni a választ.

„Tanulnom kell. :( "

Mihelyst megnyomtam a küldés gombot, azt kívántam bárcsak ne küldtem volna el. Szerintem csakis én lehetek az egyetlen olyan idióta a Földön, aki a tanulást választja ahelyett, hogy Robert Pattinson-nal legyen.
Jött is hamar a válasz. Félve nyitottam meg.

„Az nem gond. Attól átmehetek?”

És mégis mit akarsz itt csinálni, miközben én tanulok? – szerettem volna visszaírni ezt, de helyette inkább mást írtam.

„Szerinted én képes vagyok tanulni, ha itt vagy?”

Hát nem, ismerem magam, és tudom, hogy nincs megosztott figyelmem. Vagyis hát ennek igazából semmi köze sincs a megosztott figyelemhez. Ha Ő a közelemben van, lehetetlen, hogy holmi tanulásra figyeljek. Tényleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora hatással van rám. – jöttem rá, de már írt is vissza.

„És szerinted én képes vagyok egy vasárnapot eltölteni nélküled?”

Na jó, lehet, hogy mégis tudatában van annak, hogy mennyire szeretem. Érzelmi zsarolás. Nem tisztességes. – gondoltam, de ettől függetlenül mosolyogva írtam vissza. Teljesen megadtam magam.

„Na jó, gyere, de ha miattad fogok megbukni a vizsgáimon, neked véged.”

Csak remélni tudtam, hogy nem veszi komolyan. Gyors elküldtem, majd levettem az asztalról a tanulni valókat, és elkezdtem olvasgatni őket.
Alig fél perc múlva már pityegett is a telefonom.

„Nem fogok zavarni. Csak látni akarlak.”

Ha így folytatja, akkor az lesz a vége, hogy mindjárt visszaírom neki, hogy meggondoltam magam, és egyáltalán nem fogok tanulni. Már alig volt bennem a tanulás iránti elhatározásomból, így egy gyors, lezáró SMS-t küldtem.

„Na jó, győztél. Megadom magam.”

Pár másodperc múlva jött a válasz.

„Akkor megyek hozzád, 10 körül. Az jó lesz?”

„Tökéletes. De ugye tudod, hogy nem harcolsz tisztességesen?”

Írtam vissza, és ami gorombaságot szerettem volna még hozzátenni inkább nem tettem. Vissza fogja Ő ezt még kapni...

„Tudom. :) Jó éjszakát, Dys.”

Ez a smiley meglepett. Fura, nem nagyon tudom elképzelni, ahogy smiley-kat ír. Erre a gondolatra elnevettem magam, és úgy írtam a választ.

„Neked is.”

Reméltem, ebből megérti, hogy nagyon nem tetszik, hogy érzelmileg zsarol. Vagyis, ha igazából belegondoltam, nagyon is tetszett... De Neki ezt nem kell tudnia.
Vártam jó 5 percig, hogy hátha még kifelejtett valamit, de nem írt, hál’ Istennek. Még egy SMS Tőle, és tényleg megírnám, amit az előbb mondtam.
A holnapi ébresztőmet kikapcsoltam, és végül ledőltem az ágyban, betakaróztam, és lassan el is aludtam.


Másnap, ahogy ígérte, át is jött. Persze ahogy velem lenni szokott – ha Róla van szó -, reggelre már arra sem emlékeztem, hogy valójában miért is nem akartam, hogy átjöjjön. Minden tegnapi kifogásom hülyeségnek tűnt így utólag, és csak arra tudtam koncentrálni a fürdőben, hogy ma látni fogom.
Tényleg 10 körül jött át – igaz nem figyeltem az órát, már hamarabb elkezdtem tanulni.
Végül nem igazán jött be az, amit gondoltam. Elég jól tudtam tanulni, attól függetlenül, hogy ott volt. Persze eleinte nem ment olyan könnyen.
Amint megjött, én már egy könyvvel a kezemben nyitottam ki az ajtót, és közben motyogtam a bemagolt anyagot. Ő halkan besurrant a nyitott ajtón, és figyelt rá, hogy nehogy kizökkentsen a gondolatmenetemből. Csak, hogy Ő valószínűleg nem volt azzal tisztában, hogyha beállít, és egy puszit nyom az arcomra, az igen is kizökkent. Így hát megálltam – Neki persze azt mondtam, hogy már befejeztem ezt az egy tárgyat - és beinvitáltam a szobámba. Velem ellentétben Ő nem nagyon nézelődött az én szobámban, csak amolyan átlagosan körbepillantott, majd megkérdezte, hogy hova ülhet le. Az ablak melletti fotelre mutattam, mert az volt a legkényelmesebb. Ő engedelmesen helyet is foglalt, elhelyezkedett, majd engem kezdett el bámulni. Ezt csak kis ideig tudtam elviselni – kb. 5 perig. Szóltam Neki, hogy ne csinálja ezt, mert így nem tudok koncentrálni. Mondtam neki, hogy inkább csináljon valamit halkan. Először bocsánatot kért, majd azt mondta, akkor elmegy körülnézni. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem szólalok. – jöttem rá, mert hirtelen arra gondoltam mi lesz, ha megtalál valami olyasmit, amit nem kellene?
Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, és csak a tanulásra koncentrálni. Rob még azután sem jött vissza miután már egy másik tantárggyal is végeztem. Utánanéztem, hol lehet. Épp az előszobában találtam rá, amint épp az egyik fotelben ül, és a telefonját nyomkodta. Megkérdeztem Tőle, hogy mégis mit csinál, mire ő mondta, hogy nem akart zavarni.
Sokkal jobban zavar, ha itt kinn van, és nem tudom, mit csinál, mintha benn van, és látom. –gondoltam, de ezt Vele nem osztottam meg, csak behúztam a szobámba, és újra leültettem. Elkezdtem az utolsó tantárgyat is, miközben ő ismét felállt – úgy tűnik, nem tud megülni egy helyben sokáig a seggén – és az ágyam fölött lévő táskáimat kezdte el fogdosni. Mikor láttam, hogy le akarja venni az egyiket, már tudtam, hogy ebből baj lesz, és az is lett. Az összes táskám leesett – én meg arra gondoltam szerencse, hogy nem vágták fejbe. Egyből rámpillantott, hogy mit szólok. Vettem egy nagy levegőt, és odamentem Neki segíteni, visszatenni őket. Nagyjából már tudtam az utolsó tanulnivalót is, így mikor azt javasolta, hogy mondjam fel Neki, beleegyeztem, és odanyújtottam a TK.-et. Leült mellém az ágyra, és miközben mondtam Neki az anyagot nem is a könyvet, hanem engem nézet. Arra gondoltam, ha épp a macskák szaporodásáról beszélnék, észre se venné, hogy nem jót mondok. De ettől függetlenül végig elmondtam neki, és egyszer sem láttam rajta, hogy unná, vagy ilyesmi. Mikor az utolsóval végeztem, azt javasolta, hogy mondjam fel az összes eddig megtanultat – mondjuk szerintem csak látni akarta, hogy tényleg tudtam-e tanulni, és hogy tényleg nem zavart-e. Így mikor azokkal is végeztünk, odamentem hozzá, elvettem a kezéből a TK.-et, és odahúztam az ágyhoz.
Ott még egyszer bocsánatot kért, hogy így rám erőltette magát, én meg elmondtam neki, hogy egyáltalán nem bánom.
A nap további részét is nálam töltötte, csak nagyon későn ment vissza a szállodába. Miután elment gyors átolvastam még párszor, amiket megtanultam – csakhogy még jobban rögződjön – majd gyors lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Gyorsan el is aludtam, hál’ Istennek.


Innestől kezdve ez hagyománnyá vált. Vagy Ő jött át hozzám, vagy én mentem be hozzá. Mondjuk legtöbbször inkább az utóbbi fordult elő, először is mivel a szállodában dolgozom, tehát úgyis helyben vagyok, másodszor, pedig mert észrevettem, hogy amikor jön hozzám, - ha nem épp busszal jön, hanem kocsival, gondolom ekkor egyből a forgatásról, jön – a szomszédaim eléggé megnézik maguknak Őt is, no meg a kocsiját!
Mikor először láttam, nem nagyon törődtem vele, milyen kocsi is az. De ahogy a szomszédaim egyre furcsábban nézték meg maguknak azt a járművet, nekem is feltűnt, hogy nem egy átlagos darab. Így hát rá is kérdeztem egyszer Rob-nál, hogy milyen a kocsija, és amikor azt mondta, hogy egy Audi S4 Cabriolet én próbáltam úgy tenni, mint aki érti. Mondjuk annyit értettem is, hogy, ahogy gondoltam, nem egy sablon autó. Még azt is elmondta róla – gondolom látva a csodálkozásomat -, hogy Ő nem is szereti igazából, mert volt Neki egy nagyon jó kis kocsija, egy 1989-es fekete BMW, de sajnos 2008. december körül a műszerfal kigyulladt, meg hát hogy amúgy is voltak vele gondok, és sajnos teljesen trapára ment. A menedzsere meg kibérelte Neki a mostanit, és az óta ezt kell használnia.
Ránézésre tényleg szép kocsi volt – olyan, mint, amiket a sorozatokban a menő főszereplők használnak – de azért nekem biztos nem kellene. Biztos kényelmes meg minden, de ahogy magamat ismerem, biztos elrontanám, amint beleülnék.
Szóval nem sokat járt hozzám a kocsijával, inkább jött busszal. Habár tudtam, hogy nagydolgot kérek Tőle, hisz a buszon bárki felismerhetné, de szerintem még mindig ott a kisebb az esély rá, hogy valakinek feltűnjön, hogy ki is ő, mintha beállít az utcámba egy olyan kocsival. Igazából mondjuk sose kértem meg konkrétan, de szerintem ő is észrevette az árgus pillantásokat, amik követték minden mozdulatát, amint leparkolt az emeletes ház előtt.
Tehát a napok csak teltek, a vizsgaidőszak, pedig egyre gyorsabban közeledett, én, meg ahogy egyre telt az idő, minden nappal egyre kevésbé voltam biztos a tudásomban. Persze tanultam én rendesen – végül is nehogy már utolsó évben bukjak ki az egyetemről! – de már egyáltalán nem voltam biztos magamban.
Az átlagos napirendem nem sokat változott – Suli, meló és Rob, de az utolsó kis tényező miatt az egész napom jó volt általában. Ha a suliban vagy a szállodában volt valami baj, akkor Rob a nap végén mindig meg tudott vigasztalni.
Ezt az egyszerű napirendet, legalább könnyű volt követni, persze hogyha tehettem volna, az időm minden részét Vele töltöm.
Mióta Rob megjelent az életemben minden megváltozott.
Jó értelemben.
Ha egyszer is leülnék és végiggondolnám, hogy milyen unalmas, sivár, és főként egyhangú volt az életem mielőtt Ő betoppant volna, rádöbbennék, hogy ez a változás igen is nagymértékű volt. Számomra legalább is, de ebben Bonnié-ék is egyetértetek. Ő többször is megjegyezte, hogy már egy jó ideje minden nap olyan vidám vagyok – vagy legalább is vidámabb, mint azelőtt -, és azt is mondta, hogy tényleg jót tesz nekem Rob jelenléte az életemben.
Ebben egyet kellett értenem vele.
Habár volt néhány furcsaság, ami néhányszor feltűnt bennük. Ők is megváltoztak, ha jól vettem észre. Bonnie egyre nyíltabb, és kedvesebb volt velem, és úgy tűnt, mintha mindvégig erre várt volna, hogy végre normális emberként viselkedjek. Ez még oké volt, na de Sarah!
Sarah olyan... furcsán változott meg. Egyre többet lógott James-es – még többet, mint velünk – és egyszer azt is bejelentette, hogy elmondta neki a Rob-dolgot, mondván, hogy nem tudta, hogy titok. Én meg majdnem visszaszóltam nekik, hogy „Én meg nem gondoltam, hogy te úgy gondolod, hogy ez nem titok”, de azután mégsem mondtam ezt. Végiggondolva, mindegy is, hogy James tudja-e, vagy sem, de azért jó lett volna, ha Sarah beszél velem, mielőtt elmondja neki.
A másik furcsaság az volt, hogy mikor meséltem neki és Bonnie-nak néhány dolgot Rob-ról, hogy mit csináltunk ilyesmi – mármint amikor 2 naponta egyszer odajött hozzánk – akkor, igaz úgy csinálta, hogy ne vegyem észre, de fejeket vágott, és úgy tett, mintha nem is figyelne oda. Nem igazán értettem, hogy mi a fene baja lett hirtelen velem, de, hogy őszinte legyek nem is nagyon érdekelt.
A mostani boldog időszakomat senki, és semmi sem ronthatja el.
Mert nekem ez volt a boldog időszakom – már nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog utoljára.
Az élet immár nem nyűg volt, hanem egy olyan dolog, amit ki kell élvezni, amíg csak lehet. Vagyis ameddig csak Vele lehetek, mert biztos voltam benne, hogy ennek a csuda jó kedvemnek, egyedül, és kizárólag csakis Hozzá van köze.
Ahogy megjelent az életemben, olyan volt, mint a Nap, az esős idő után, átszakította a felhőket, és engem is kihúzott az állandó köd alól.
Egyszer meg is kérdezte – váratlanul, ahogy Ő szokta, hogy minden fontos kérdést, valami lényegtelen után kérdez meg -, hogy még mindig annyira boldogtalan vagyok-e. Nem kellett sokáig gondolkoznom a válaszon, egyszerűen eléálltam, a szemébe mondtam, hogy nem, és hogy amíg vele lehetek, el se tudom képzelni, hogy ne legyek boldog.
Egy szikrázó mosollyal fogadta, majd elmondta, hogy ebben egyetért velem, és, hogy Ő is pontosan ugyanígy gondolja.
És már tényleg nem voltam olyan boldogtalan, sőt egyáltalán nem voltam az. Az élet derűs és vidámnak tűnt, most, hogy Ő is a részesévé vált.
Persze azért teljesen nem tudtam kizárni a régi, fájdalmas múltamat, de azért erősen próbálkoztam. Most, hogy Rob-bal voltam már nem hiányzott annyira Shayne. A szüleim meg pláne nem. Ők már nagyon régóta nem hiányoznak. Shayne viszont eddig sokszor. De mostmár azt hiszem ez is enyhült.
"Dear Shayne,
I wish I could tell you about Rob. He makes me feel better, I mean... he makes me feel alive."

Rob autója: (*.*)