Roblan's story

12.rész: Elmondani az igazat?

- Beszélnünk kellene. – húzott félre James másnap reggel a suli előtt.
Na ne. Ez a hangsúly már nem utalhat jóra. Mégis mit csináltam? – gondolkoztam el. Ha jól emlékszem legutoljára kedden beszéltem vele, amikor Sarah-ékkal volt. Azóta egy nap telt el. Mi történhetett? Talán kedd este éjfél körül felkeltem, mint egy alvajáró, elmentem hozzá, és bedumáltam neki? Talán megmondtam neki, hogy kopjon le rólam, mert engem egyáltalán nem érdekel? Vagyis megmondtam neki az igazat? Ezt nem tartottam elég valószínűnek, habár tudtam, hogy erre előbb utóbb sor fog kerülni. Igazából még nem gondoltam ki pontosan, hogy mit fogok mondani neki… Szerencsém, hogy eddig még nem jött elő, valami randizzunk féle dologgal. Azt nem tudom, hogy tudnám kikerülni…
Persze igazából semmi bajom nem volt vele, sőt ha jobban belegondolok elég rendes, és helyes fiúnak tartanom. Vagyis tartanám, ha nem létezne Ő. Ahogy Bella mondaná: Ha nem borítaná homályba egy másik, sokkal erősebb dolog, valami, ami olyan erős, hogy egy ésszerű világban nem is létezne. Igen, pontosan így gondolom ezt én is, csak nálam nem Jake kontra Edward van, hanem Robert kontra a világ össze férfija. Igen, talán én is rá tudnék nézni másokra is, ha Ő nem lenne. – Erre a gondolatra kicsit megborzongtam – De nem tudtam egyszerűen erre gondolni. Pláne nem a tegnap után. – ismét megborzongtam, de ez másféle borzongás volt.
Azt hiszem, a tegnap után elmondhatom, hogy Rob az életem részévé vált, visszavonhatatlanul.
Igazából nem is nagyon emlékszem, hogy meddig maradt nálam. Csak arra emlékszem, hogy amikor végül visszament a szállodába, én nem akartam, hogy elmenjen. Azt szerettem volna, ha ott marad velem, lehetőleg az örökkévalóság hátralévő részében. De persze ez lehetetlen. Mi nem egy mesében élünk, hanem a normális világban, ahol az embereknek vannak bizonyos dolgaik, és kötelességeik. Mint ahogy Rob-nak az, hogy a forgatásokra menjen.
Én nagyon nem akartam elengedni, és ő se nagyon akart elmenni, erre tisztán emlékszem. Ez nem azt jelenti, hogy azt akartam, hogy ne forgasson több filmet, nem, ezt nagyon is szeretném. De azért jó lenne, ha közbe mondjuk én is vele lehetnék…
Persze végül teljesen megnyugtatott, tisztán emlékszem milyen szavakkal is búcsúzott el. Az ajtóban toporogtunk – egyikünk sem tudta mit mondjon- majd egy jó hosszú csönd beállta után, egyszer csak rám nézett, közelebb lépett, és lassan megcsókolt. Emlékszem, mennyire furcsálltan, hogy olyan gyengéd és óvatos. Nem vagyok én porcelánbaba, kérem!
- Majd holnap találkozunk. Álmodj szépeket, Dys. – mondta búcsúzóan, rám mosolygott, és leszaladt a lépcsőn.
Ezek után – természetesen – még percekig nem tudtam magamról, és csak álltam ott az ajtóban, mindaddig, amíg a munkából hazaérő szomszédjaim nem kezdtek el furcsán nézni rám. Pislogtam párat, egy furcsa mosolyt villantottam rájuk, majd bevágtam az ajtót.
-Dylan, figyelsz te rám?! – szólt rám James, kizökkentve az emlékeimből.
-Ahm, persze. – válaszoltam, bár még mindig fogalmam sem volt, hogy mit akar. De azért próbáltam erősen koncentrálni, nehogy megint elkalandozzon a figyelmem.
-Szóval… - kezdte, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Ez hosszú lesz… - Figyelj, Dylan. Nem tudom, hogy igazából mit titkolsz, és főként azt nem, hogy miért titkolod el a barátnőid elől, de én nem fogok hazudozni tovább. El fogom mondani Sarah-nak, hogy nem velem látott egyik este.
Hajajjj… talán tényleg elmentek abba a boltba?
Bocsánatkérő arcot vágtam.
-Sajnálom. Gondolom elmentetek a boltba.
-Nem. Mi csak el akartunk menni, de ahol mondtad nem volt semmi. Nézd, Sarah-ék sem hülyék, oké? Sejtik, hogy valami nincs rendben veled egy ideje.
Sarah-ék? Vajon miért nem Bonnié-kat mond?
-Mi lenne velem? – tettem az értetlent.
-Sarah-nak sok minden feltűnt manapság. Köztük ez a karkötős dolog is. Azt se tudtam, mit mondjak neki. Én is eléggé meglepődtem, de az után rájöttem, hogy gondolom attól a fickótól, kaptad, aki hazakísért.
-Ezt neki is elmondtad? – kezdtem megijedni.
-Nem. – mondta, de mikor látta, hogy mennyire megkönnyebbülök, hozzátette. – De ha te nem fogod elmondani nekik, én igen.
-Mi van?
-Elmondom nekik, hogy nem velem láttak. És szerintem így ők is összeteszik a dolgokat. Nézd, nem akartam szemét lenni, így azt mondtam Sarah-nak, hogy beszéljen veled, és ha még utána is beszélni szeretne velem, akkor el mondom neki mi van.
Ez nem lehet igaz!
-Hogy mi van? – kezdtem ideges lenni. – James, ugye csak viccelsz?
-Nem. Úgyhogy kérlek, beszélj velük, még lehetőleg ma.
Mintha lenne más választásom…
-Ajj, James. Mégis mit mondjak nekik? Semmi sincs velem. Csak ti képzeltek ebbe a hazakísérős sztoriba is mindenfélét. Nincs semmiféle pasi, érted?
-Dylan, legalább engem ne nézz hülyének, oké? Kezdjük ott, hogy a sapkádból, kb. úgy 10 m-ről érzik a férfiszag.
Na ezzel megfogott. Mégis mit mondhatnék?
-James, nem fogok velük beszélni, mert nincs miről, oké?– próbáltam lezárni a témát.
-Jó, de tudd, hogy elmondom Sarah-nak, hogy nem velem látott. Ennek, pedig tudod mi lesz a következménye…
Pontosan tudom. Sarah addig fog nyaggatni, míg ki nem szedi belőlem, hogy kivel is voltam. Őt viszont már nem olyan könnyű átverni.
-James, kérlek, kérlek, kérlek. Ne mondj semmi. – gondoltam, ha a tagadás nem jött be, akkor jön a kérlelés.
Nem nagyon hatotta meg.
-Annyira fura vagy, Dylan. Mégis mi a fene bajod van? Miért titkolod el ezt az egészet a barátnőid elől? Azt hittem barátok vagytok, akkor meg?
Ezzel belém fojtotta a szót. Mintha így is nem gondolkoztam volna már épp eleget arról, hogy elmondjam nekik! Mintha nem akarnám elmondani nekik minden pillanatban. Ez egy kicsit fájt. Tudom, hogy a barátnőim – valamilyen szinten – de mégsem akartam nekik elmondani. Az a belső hang azt mondta, hogy ne. Talán nem kellene figyelembe vennem?
-Nézd, sajnálom, ha most úgy érzed, hogy szemét vagyok, vagy esetleg megbántottalak, de kedvelem Sarah…-ékat – tette hozzá pár másodperc múlva – Nem akarok nekik hazudni, remélem megérted.
Emésztgettem a hallottakat, majd végül döntöttem. Lesz, ami lesz, nem érdekel mostmár! Nem fogok titkolózni, belefáradtam olyasvalamibe, ami értelmetlen.
-Igazad van. Beszélni fogok velük. Még ma, délután. Utolsó órán úgyis közös, majd azután. -
James-t meglepte ez a fordulat, de örült neki.
-Tudtam én, hogy lehet veled beszélni. És még egyszer bocs, hogy így rád támadtam, meg minden. – szabadkozott.
Most már tök 8. – gondoltam.
-Semmi baj. De mostmár mennék, ha nincs valami más mondandód. – célozgattam.
Megrázta a fejét.
-Remek, akkor, ha meg bocsátasz. – mondtam, és elfordultam tőle, majd beléptem az egyetem épületébe.
Jézus. Mit ígértem? És hogy fogom én ezt betartani?!
Szerencsére volt egy egész délelőttöm, hogy mindent végiggondoljak. Habár mikor utolsó óra előtt szóltam a lányoknak, hogy beszélni szeretnék velük óra után, úgy éreztem, kellene még vagy 100 nap, hogy erre felkészüljek. Igazából nem is lehet erre felkészülni – jöttem rá lassan. Mégis mi a fenét mondjak nekik? Az igazság annyira hazugságnak hallatszódott – még a fejemben is, mikor végiggondoltam, hogy eléjük állok, és minden elmondok nekik az elejétől a végéig -, hogy még állítom, valami hazugságot is jobban elhinnének talán, mint az igazat. De végül nem tehettem mást. Beszélnem kellett velük. Az óra végét jelző csengőt, minimum olyannak éreztem, mint a börtöncella nyitódásának a hangját, mikor viszik a rabokat a kivégzésre. Hát ez is majdnem olyan volt, csakhogy engem ezek után nem kivégezni fognak vinni, hanem minimum a dili házba.
Sarah és Bonnie türelmetlenül, de azért kíváncsian álltak a teremben – várva, hogy a többiek kimenjenek, és hogy csak hárman maradjunk.
Mikor már az utolsó ember is kiment nagy nehezen feléjük fordultam.
-Szóval? – kérdezte barátságtalanul Sarah.
Talán nehezebb lesz, mint gondoltam? Ez a hang is megijesztett, - akárcsak James-é, de ez egészen máshogy - és még jobban arra kényszeríttet, hogy valami gyorsan kitalált hazugsággal álljak elő.
-Miről szeretnél velünk beszélni, Dylan? – kérdezte már jóval barátságosabban Bonnie, engem méregetve. Talán ő még nem sejt semmi.
Úgy döntöttem leginkább Sarah-hoz fogok beszélni. Felé fordultam.
-James mesélte, hogy elmentetek a boltba. – kezdtem óvatosan.
-Ja, elmentünk, de nem találtunk semmi. Úgyhogy lennél szíves elmondani, hogy miért hazudtál? És hogy mi folyik itt? Mi ez az egész? James azt mondta, beszéljek veled. Akkor hajrá. Hallgatlak. – szegezte rám a szemeit.
Nyeltem egy nagyot.
-Ahm… szóval tényleg nincs az a bolt, hazudtam.
-Tényleg? Erre magam is rájöttem. De akkor elmondanád végre az igazat? Mindent.
Na jó, fogjunk bele.
-Hol kezdjem? – próbáltam időt húzni.
Sarah vágott egy grimaszt.
-Mondjuk a legelején. Talán ott, hogy akkor igazából ki is kísért haza azon az estén.
Ezzel nem kezdhetem! Talán mégiscsak jobb lenne, ha először az egészet felvezetném. Úgy talán hihetőebb lenne? Nem hiszem, de ez a legtöbb, amit tehetek.
-Ahm, szóval tudjátok, hogy délutánonként, és néha délelőtt is egy szállodában szoktam dolgozni.
-Igen, ott, ahová Eric ajánlott be a testvérének. De ez, hogy jön ide? – türelmetlenkedett Sarah.
-Az egész innen indult ki. Szóval ugye azt is tudjátok, hogy a szálloda szokott néha bizonyos híres embereket fogadni, akik idelátogatnak.
Sarah jelet adott türelmetlenségének.
-Nyugalom. Mindjárt jön a lényeg. Szóval, most is egy híresség – jajj, de utáltam ezt a szót mondani Rá – jött hozzánk. – egy kis hatásszünetet hagytam. – Robert Pattinson.
Sarah szemei úgy kidülledt, mint azoknak a meseszereplőknek. Félő volt, hogy kiesnek, és a padlón fognak végig gurulni. Bonnie kicsit meglepődött, de azért egyikük sem, szólt egy szót sem.
Vettem egy nagy levegőt és folytattam.
-Az most nem lényeg, hogy hogyan történt, meg ilyesmi, de minden furcsasághoz – írtam egy idézőjelet a levegőbe – Neki van köze. Ő kísért haza azon a bizonyos estén, Tőle van a karkötő – megszorítottam a kezemen – és az Övé a sapka is. Nekem adta, mikor mentünk a parkba. Azt hitte, fázom, vagy nem is tudom.
Még mindig nem szólaltak meg.
-Szóval – nyújtottam meg a szót – Ennyi lenne a nagy titok. – gúnyolódtam, de ők még mindig nem szóltak egy szót sem.
Pár percnyi néma csend lett, majd végül mindketten egy hangos kacagásban törtek ki. Meglepetten néztem őket, habár gondoltam, hogy ilyesmi lesz a reakciójuk.
-Dylan… ennél nagyobb hazugságot ki se találhattál volna. – mondta nevetve Sarah, és a szemét törölgette a könnyektől.
-Ez tényleg elég gázos volt, már bocs. – szólt Bonnie is, ő már nem nevetve. – Inkább mondd azt, hogy nem mondod el, és kész, De ez…
Miért van az, hogy az emberek néha a hazugságokat jobban elhiszik, mint az igazat?!
-Nem hazudok lányok. Esküszöm. Miért nem hisztek nekem? – kérdeztem kétségbeesve. – Ti akartátok, hogy elmondjam. Akkor most miért nem hiszitek el, amit mondok?
-Ajj, Dylan. Annyira nevetséges vagy. Szerintem inkább ne is folytasd, oké? Ez egyre égőbb lesz. – mondta Sarah.
Hát ez nem lehet igaz! Mégis mit tegyek, hogy elhiggyék az igazat? Gyors törtem a fejemet, majd jött is a megoldás.
-És ez? - mutattam fel a karkötőt – Ez mi?
-Ugyan már! Bárhol vehetted. – ellenkezett Sarah.
-Rob-tól kaptam. Amiért megmentettem egy jó nagy bunyótól.
-Dylan, te nem vagy komplett. – szólt Bonnie is közbe.
-Higgyétek már el. És a sapka? Az is az övé. Mondom, hogy tőle kaptam. Miért nem értitek meg?
-Mert ez lehetetlen.
-Miért? – kérdeztem, habár tudtam, hogy teljesen igazuk van. Ha valaki elém is odaállítani egy ilyen sztorival, minimum a képébe röhögnék, és valószínűleg megadnám neki egy jó pszichológus számát. De ez az igazság! Valahogy akkor is be fogom bizonyítani!
Meg is van! Váratlan helyzetben az ember tényleg rettentően találékony tud lenni.
Előkaptam a zsebemből a mobilomat. Nagyon jól emlékszem, hogy Rob azzal szórakozott tegnap, hogy elvette a telefonomat, megkért, hogy mondjak el valamit arról, akit kinézett a telefonban, és ő meg átírta a nevüket, mindenféle hülyeségekre. Megnyitottam a névjegyzéket, és Sarah kezébe nyomtam.
Meglepetten nézegette, majd motyogva elkezdte olvasni az átköltött neveket.
-Jó tanár… Idegesítő lány 2. pad… Szőke barátnő. – megállt, és felém, mutatta a kijelzőt. – Ez én lennék?
Bólintottam, ő meg továbbolvasott.
-Ez nem bizonyít semmit, ezt te is átírhattad könnyűszerrel. – mondta, és továbbolvasott.
Épp tiltakozni szerettem volna, amikor hirtelen megnémult, és abbahagyta a hangos felolvasást. – Ez... – motyogta, majd megint megakadt, és lassan felém, fordította a képernyőt.
Az egyik bejegyzésnél Rob neve díszelgett.
Ezt mikor írhatta bele? – gondoltam - És vajon direkt tette, némi célzás jelleggel?
Na, ez engem is megzavart. Kivettem a kezéből a telefont.
-Mi… - kezdtem, de belém is belém fojtódott a szó.
Sarah meglepetten vizsgált, majd hisztérikusan nevetni kezdett.
-Hát ez jó volt. Majdnem elhittem. Ez a megdöbbenés. Ezt jól csináltad. – mondta, de láttam rajta, hogy ő is kicsit bizonytalan.
De igazából nem nagyon figyeltem rá, a telefonszámon gondolkoztam.
-Mi folyik itt Dylan? –szólalt meg Bonnie hirtelen. Láttam rajta, hogy ő már komolyan aggódott a lelki világomért.
-Bebizonyítom nektek, hogy igazat mondtam. – határoztam el, majd megnyomtam a hívó gombot, és ki hangosításra kapcsoltam.
Kicsöngött, majd a harmadik tárcsahang után, Rob szólt bele, kissé nyúzott hangon.
-Tessék, Robert.
Sarah képe elnyúlt, Bonnie-é még mindig bizonytalanságot tükrözött. Sarah nagy fan volt, nagyon is jól ismerte Rob hangját, ahogy én is. Neki már leesett. Bonnie-nak még nem nagyon.
Gyors kinyomtam a telefont, miután Rob egy második „Halló”-t is belekérdezett.
Feléjük néztem. Sarah a döbbenettől meg sem tudott szólalni, Bonnie pedig kezdte kapizsgálni.
-Uram-atyám. – szólalt meg Sarah egy perc hallgatás után. – Ez lehetetlen… Nem… Mégis, hogy történt ez? – kérdezte, és felém fordult.
Nagy kő esett le szívemről. Végre, a nehezén már túl vagyok.