Roblan's story

Sziasztok! :)

Tudom, tudom, tudom... nagyon sokáig nem voltam, és nem hoztam új részt, tudom. :( Még ma is ütöm magam miatta. xD

De most komolyan... tényleg nagyon sajnálom... hisz el is vesztettem egy rendszeres olvasót. :( De mentségemre legyen, hogy nem az én hibám volt, hanem a hülye gépé...-.-"

Szóval egy szó mint száz, jó olvasást, és mégegyszer elnézést. :-(

15.rész: Irigység és leleplezés

Következő hét szerdáján, miközben a suli fele tartottunk –én, Sarah, és Boonie -, hirtelen egy furcsa érzés öntött el. Eszembe jutott, hogy milyen régen is mentem így velük iskolába, és, hogy ez kezdett kicsit hiányozni. Manapság minden időmet szinte Rob-al töltöttem, így Bonnie-ékkal, csak a suliban szoktam beszélni, két óra között váltunk egy-egy szót. Persze ez eddig egy cseppet sem zavart – vagyis azért most sem annyira -, de abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy azért hiányoznak egy kicsit. Igaz, sosem voltam annyira jóban velük –sőt inkább csak nyűgnek számítottak -, de mióta Rob-al vagyok ez is megváltozott, mint minden más. Kezdtem újraértékelni a barátság fogalmát, miután láttam Őt, és Tobi-t. Azt ugyan én is tudtam, hogy lehetetlen, hogy Boonie-val, vagy Sarah-val – főként Sarah-val nem – annyira jóban legyek, mint ők ketten, de azért próbáltam minél több időt velük tölteni. Mostanában mindig együtt mentünk suliba, és nem úgy, mint eddig, hogy muszájból, hanem inkább én vártam meg őket. Igaz, Sarah még mindig olyan furcsa volt – még mindig nem tudtam rájönni mi baja, van, vagy, hogy mi változott meg -, de Bonnie-val viszont sokkal szívesebben voltam, mint eddig.
Én és Bonnie szorosan egymás mellett mentünk, míg Sarah kicsit távolabb lépkedett tőlünk, és úgy tűnt nem nagyon figyel ránk, inkább a telefonjában olvasgatja az SMS-eit. Boonie épp újságot olvasott, én meg megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni Sarah-val, amikor hirtelen Bonnie felkiáltott, és maga mellé húzott.
-Dylan! – sikoltott, és az újságban mutogatott valamit. – Nézd csak kiről, van egy kétoldalas cikk.
Belenéztem az újságba, és elmosolyodtam.
-Persze, hogy Mr. Pattinson-ról. – viccelődött Boonie, és elkezdte olvasni. – Robert Pattinson-nak bejött az élet. Manapság mindenki megvesz érte, és mindenhol ismerik a nevét. De vajon milyen az igazi Rob? Mi történik vele, ha a lápmákat lekapcsolják, és a rendező megszólal, hogy „Ennyi!”? Olvass tovább és megtudhatod.
-Bonnie. Hagyd már abba. – vigyorogtam, de nem tudtam elég parancsoló hangot vinni a hangomba. Olyan vicces hangon olvasta fel, mintha a cikk egy krimi lenne.
-Annyira hihetetlen. – szólt. – Hogy te meg Ő... – bökött a képre az újságban.
Nem tudtam, mit mondjak.
-Mármint ne értsd félre, nem miattad, hanem... Hogy te meg Ő... – ismételte, és hosszasan elidőzött a képen. – Annyira jó pasi...
Ezt most úgy mondta, mintha egy darab hús lenne, és nekem meg csak a külseje számítana. Azt hiszi akkor már nem is tetszene, ha nem ő lenne A Robert Pattinson?
-Azért annál kicsit több. – válaszoltam tömören.
Bonnie felnézett, és becsukta az újságot.
-Igaz, jajj... Bocsi. Olyan... "tinilány" voltam. – szörnyülködött el saját magán. – Csak tudod...
-Semmi baj. Csak utálom, ha úgy beszélnek Róla, mint az „ügyeletes szépfiú”, vagy „az új Zac Efron”. – mondtam savanyúan.
-Én nem is úgy gondoltam, csak tudod annyira fura ez az egész. Mi – mármint, én és más földi halandók - itt olvasunk róla az újságban, te meg mindennap beszélsz vele.
-Ez... tényleg fura. – Egyet kellett értenem. Ha fordított esetben lenne a dolog, én el sem hinném.
-Bárcsak én is megismerhetném, vagy... Csak találkozhatnék vele, legalább egyszer az életben... – motyogott Boonie, nekem meg beugrott, hogy „Miért is ne?”
Miért ne adhatnám meg nekik ezt az örömöt? Vajon ők is megtennék ezt értem fordított esetben? Bonnie biztos, na de Sarah...
-Ez tök jó ötlet. – vágott bele Sarah, én meg már azt hittem nincs is mellettünk. Mindketten felé fordultunk.
-Mármint mi? – kérdezte Boonie.
-Hát, hogy találkozzunk vele. Dylan simán el tudná intézni. Meg, most úgyis a barátaid vagyunk. – lépett hozzám, és az egyik kezével átfogott. – Csak találkozhatunk már a barátnőnk pasijával, nem?
-De ő nem egy egyszerű pasi. – ellenkezett Bonnie.
-Jajj, már. Ne tégy úgy, mintha te nem szeretnéd. – vágott vissza Sarah, és erre tényleg nem tudott mit válaszolni Bonnie.
-Csakis Dylan-en múlik. – nézett rám könyörögve. Hát nem sok esélyt hagy.
Bonnie is felém fordult, ő nem olyan, muszáj kérlelősen, hanem inkább vágyakozva. Ha csak belegondoltam, hogy ezzel az egyszerű kis dologgal mekkora nagy örömöt szereznék neki, nem tudtam nem megtenni.
-Ez tényleg jó ötlet. – fordultam Bonnie-hoz.
Sarah szeme felragyogott, Bonnie pedig hálásan nézett rám.
-Jujj, köszi, köszi, köszi. – ugrándozott Sarah, és a nyakamba ugrott. Idétlenül megpróbáltam visszaölelni, de ekkor hirtelen elengedett, és odaszaladt az éppen ekkor jövő James-hez.
-Képzeld, Dylan elintézi, hogy találkozzunk Robert Pattinson-nal...Áááá.... – James nyakába is belevetette magát. Úgy tűnt a jókedvét semmi nem fogja elrontani. James csak hápogni tudott, én meg szúrósan néztem Sarah-ra. Már megint kezdi. Nem gondoltam, hogy el kell mondanom, hogy a meghívás, csak neki, és Boonie-nak szól. Most ezt teljesen úgy mondta James-nek, mintha őt is érintené.
-Szombaton, igen, szombaton legyen. – kezdett el intézkedni Sarah, és odajött hozzám. – Mondjuk nálad. Szombat este 9, megfelel?
Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen, így csak bólintottam.
-Szuper, szuper, szuper. – tapsikolt Sarah, és James kezét megfogva el is ment. James még mindig nem jutott szóhoz, csak kérdőn nézett rám, miközben Sarah behúzta a suliba.
Bonnie és én megszeppenve álltunk a járdán.
-Dylan, nem, muszáj. Én... Figyelj, mindketten tudjuk Sarah milyen erőszakos, tud lenni.
Mostmár késő volt visszavonni, és nem is akartam, mert tudtam ez milyen, sokat jelentene Bonnie-nak.
-Ugyan már. Én csak ledöbbentem, de... Jó lesz az a szombat 9. Nyugodtan gyertek.
Bonnie furcsán méregetett.
-Biztos, hogy nem baj?
Vettem egy nagy levegőt.
-Tuti. – kifújtam. – Jó lesz az. – biztattam magam félhangosan.
Bonnie hálásan nézett rám, majd ő is megölelt.
-Köszi. – motyogta.
-Szívesen. Akkor szombat 9, nálam. – motyogtam, miközben bementünk a suli épületébe.
A nap folyamán nem is láttam többször Sarah-t. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy nem lesz olyan rossz... annyira csak nem lehet, ugye? De lehet. Sosem voltam híve az ilyesfajta „megismerkedős” buliknak. Az egész olyan erőltetett, és sablonos.
De jónak kell lennie. Arra gondoltam, milyen fura lesz, hogy végre Bonnie is megismerhetni Rob-ot. Ekkor megszakadt a gondolatmenetem. Róla teljesen elfeledkeztem!
Hogy fogom Neki ezt beadni? És, hogy fogom Neki elmondani, hogy elmondtam a barátnőimnek a kapcsolatunkat? Vajon, hogy fog reagálni?
Nem tudtam elképzelni, de jobb is így. Majd csak kialakul valahogy... – mondogattam magamban, és próbáltam a tanár beszédjére figyelni.

De aztán végül nem alakult ki magától a dolog, és nem is rendeződött el csak úgy, mint ahogy a filmekben szokott. Amilyen gyáva nyúl vagyok, szerda délután nem is hoztam szóba Rob-nál ezt a dolgot, pedig miközben vele voltam végig csak ez járt a fejemben. Ő is észrevette, hogy máshol jár az eszem, és rá is kérdezett, de én persze valami béna kitérő választ adtam. Hazudni nem nagyon tudtam Neki, így csak eltereltem a gondolatait.
Persze ez nem mehetett sokáig. Csütörtökön is csak erre tudtam gondolni, és mikor ismét megkérdezte, hogy hol járok gondolatban, úgy döntöttem ideje elmondani az igazat. Így hát végül elmondtam neki mindent. Hogy meséltem a barátnőimnek Róla, illetve a végén a szombati programunkat is megemlítettem, csak úgy mellékesen. Először csak elképedve ült, és hallgatott, majd mikor láttam, hogy nem fog szólni semmit magyarázkodásba kezdtem.
-De ez nem kötelező, sőt... Igazából nem is, muszáj eljönnöd. Szóval... Tudod, mit? Most azonnal le is mondom. – a telefonomért nyúltam, de megállított.
-Szóval a barátnőidnek elmesélted, hogy ki vagyok.
Bólintottam.
-És mit szóltak hozzá? – kérdezte gyanakodva.
Hát persze! Erre nem is gondoltam. Hisz én ugyebár nem tudom, hogy Ő A Robert Pattinson...És gondolom, attól fél, hogy a barátnőim valami őrült Twilight fanok, és esetleg felvilágosítottak arról, hogy ki is Ő valójában. Erről a korábbi hazugságomról már teljesen kezdtem megfeledkezni, de úgy tűnt ebből csak úgy tudok kimászni, ha folytatom a hazudozást. Arra gondoltam, vajon nincs-e már itt az ideje, hogy elmondjam neki az igazat?, de ezt gyors el is vetettem. Nem hiszem, hogy akkor is velem maradna, ha tudná, hogy én is olyan vagyok, mint a többi lány. Egy őrült, kiabálós tinilány, ugyebár... Ehh, hagyjuk.
-Ahm – megköszörültem a torkom. Minden hazugság előtt ezt teszem. Csodálkozom, hogy még nem szúrta ezt ki valaki. – Örülnek, hogy végre nem vagyok olyan zombi. És örülnek, hogy van valaki velem. Nagyon szeretnének megismerni. – Ez nem is olyan nagy hazugság, ha nem veszem bele azt, hogy a lényeget nem mondtam, hogy igazából miért is akarnak vele találkozni.
Az arcomat fürkészte, majd megkönnyebbülést láttam rajta.
-És... mikor lenne ez a találkozó? – kérdezte végül megadva magát.
-Szombat, 9 óra.
-Remek. – fújta ki a levegőt Rob, én meg elé álltam, és vártam, hogy rám nézzen.
-De mondom: Nem, muszáj, ha nem szeretnéd.
-Meg szeretném ismerni a barátaidat. – válaszolta, és én nem tudtam eldönteni, hogy tényleg igazat mond, vagy csak nem akar megbántani, így inkább beleegyezik.
Pár pillanatig nem szóltam semmit.
-De... – kezdte. – Ugye nem kell kiöltöznöm?
Rá néztem, és elnevettem magam. Ismét viccel oldotta fel a feszült hangulatot.
Megráztam a fejem, mire ő felállt a székről, és átfogta a két kezével a derekamat. A kezét, pedig a gerincem tövénél összekulcsolta.
Felnéztem rá, mire ő megcsókolt.
Készségesen visszacsókoltam, és örültem, hogy ezen is túl vagyok.

Miután már Ő is megtudta, egyáltalán nem izgultam a szombat miatt, vagy ha néha mégis, akkor az olyan „vendég-várós” izgalom volt. Például péntek délután a lakást kicsit felpofoztam – ekkor Rob megjegyezte, hogy nem reagálom-e egy kicsit túl ezt a baráti vacsorát. Valami terelő választ adtam neki, de magamban azért elgondolkoztam.
Egy kicsit tényleg túlreagálom, de ez csakis Miatta van. Igenis nagydolog, hogy bemutatom nekik Őt, még soha nem csináltam ilyet.
Igaz nem mondtam Sarah-éknak, -főként Sarah-nak -, hogy viselkedjenek normálisan, de azért reméltem, hogy nem kezdenek el sikítozni, ha meglátják. Végül is nem 10-en évesek vagyunk, kérem!
Ugyanis ha szóbahoztam volna nekik, akkor azt is meg kellett volna említenem, hogy nem mondtam el Rob-nak, hogy én is csak egy fan vagyok. Valamint újságírónak tanulok. Ez a legrosszabb kombináció. – nevettem saját magamon, de azért még mindig görcsben volt a gyomrom a hét maradék napján.
Mikor végre eljött a szombat 9 óra, már teljesen kész voltam. Annyiféle rosszul végződő vacsora lehetőséget futattam le a fejemben, hogy annál rosszabb nem lehet, amiket én elképzeltem.
Rob persze hamarabb jött, már délután is velem volt, és segített az asztal megterítésében is.
9 órakor már mindennel elkészülve, és az ujjaimat tördelve járkáltam fel-alá a lakásomban. Rob egy széken ült, és nézett engem, de kb. fél óra járkálás után, úgy tűnt megunta a dolgot, és odajött hozzám, megállítani a járkálásban.
Megfogta a kezemet, és felemelte az arcom elé.
-Miért csinálod ezt? – kérdezte aggódva.
Nyeltem egy nagyot. Az izgulástól már beszélni is alig tudtam.
-Nem tudom. Csak annyira izgulok, hogy valami baj lesz....
-Mi baj lehetne? Ők a barátaid. Átjönnek, beszélgetünk egy kicsit, megcsodálnak, és hazamennek. Ez lesz, semmi több. – magyarázta, azon az Edward féle bársonyos, megnyugtató hangon. Habár lehet csak én képzeltem bele.
A tekintetemet kereste, én meg a földet bámultam. Az egyik kezével felemelte az arcomat az államnál fogva, hogy a szemembe nézhessen.
-Dys... – kérlelt. – Nyugodj meg.
-Nem megy. – motyogtam. Miért érzem azt, hogy valami rossz fog történni?
-Talán félsz, hogy nem fogok tetszeni a barátaidnak? – kérdezte, én meg majdnem nevetőgörcsöt kaptam.
Nem inkább fordítva Mr. Pattinson? Még hogy Ő nem tetszene a barátaimnak? Ekkora marhaságot! Inkább Neki nem fognak tetszeni az én „barátaim”! Először azt hittem viccelt, - ahogy szokott – de nem láttam rajta ennek a jelét.
Mintha lenne olyan ember, aki nem szereti Őt! Istenem, úgy imádom.
Kicsit meg is könnyebbültem.
-Persze, hogy szeretni fognak. – válaszoltam, és elnevettem magam. Annyira képtelenség az, amit mondott!
-Akkor? Nagyon úgy tűnik, hogy ettől félsz...
Átfogtam a nyakát, és a tarkóján összekulcsoltam a kezemet. A szemébe néztem.
-Nem ettől félek, mert az nem történhet meg, hogy nem fognak szeretni.
-Akkor?
-Nem tudom. Csak szimplán izgulok.
-Erre semmi szükség, Dys. – mondta, és magához húzott a derekamnál fogva.
Lassan behunyta a szemét, és az arca felém közeledett. Ekkor azonban megszólalt az ajtócsengő, Ő az ajtóra nézett, én meg gyors megcsókoltam. Az ajtóban állók még várhatnak egy kicsit!
Mosolyogva visszacsókolt, majd végül egy puszit nyomott a hajamra.
-Menj ajtót nyitni. – szólt, és visszaült a székbe.
Bólintottam, és nagy levegőt véve beengedtem őket.
Az ajtóban csak Sarah, és Bonnie volt, ahogy később megtudtam James nem tudott eljönni. Hál’ az égnek! – gondoltam, és beinvitáltam őket. Rob félszegen ücsörgött a konyhában.
Megállítottam Bonnie-ékat, én meg Rob mellé léptem. Felállt a székről, és megfogta a kezemet. Mindkettő vendégem szeme majdnem kiesett a helyéről. Magam elé mosolyogtam, és eléjük vezettem Rob-ot. Mindketten próbálták türtőztetni magukat, de láttam rajtuk, hogy nehezen megy nekik. Milyen furcsa lehet nekik, hogy egy lakásban vannak Robert Pattinson-nal!
Először Boonie-t mutattam be.
-Rob, ő itt Bonnie. – mondtam, mire Rob egy halvány „Szia-t” köszönt vissza.
-És ő pedig Sarah. – Rob ismét köszönt, majd újra visszalépett mellém.
-Oké. – vettem magamhoz a szót. Milyen fura volt házigazdának lenni! – Akkor üljünk le, szerintem. – javasoltam, mire Boonie és Sarah még mindig Rob-ot fixírozva lecsücssentek.
Evés közben nem sokat beszéltünk, ha beszélt is valaki az én voltam. Rob-nak magyaráztam dolgokat vendégeinktől, miközben ők is néha kérdeztek Tőle. Pontosabban csak Bonnie, Sarah csak bámulta Rob-ot, elég leplezetlen csodálattal, miközben néha-néha a telefonját pityegtette.
Kb. 11 körül már kezdett ellaposodni a hangulat, így azt javasoltam Bonnie-éknak, hogy menjenek TV-zni, mindjárt mi is megyünk, csak leszedjük az asztalt. Eleinte csak én akartam, de Rob ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Vagy azért, mert olyan lovagias, de én inkább arra tippeltem volna, hogy ki akarta kerülni Sarah tekintetét.
Miután végeztünk az asztal leszedésével, Rob azt mondta, leviszi a szemetet, és megjegyezte, hogy addig beszéljük ki a háta mögött.
Rá mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy mitől is féltem én annyira? Ahhoz képest elég jól sikerült ez a vacsora. Semmi nem jött közbe, és semmi nem romlott el. Boldogan mentem be Bonnie-ékhoz a nappaliba. Bonnie TV-t nézett, Sarah pedig valakivel beszélt a telefonján.
Megálltam előttük, mire Bonnie kikapcsolta a TV-t, felállt, és odajött hozzám.
-Jajj, Dylan. Annyira nagy mázlid van. Ilyen kedves, és rendes férfi nem sok van. – mondta.
-Hát nem. – értettem egyet, mikor hirtelen Rob viharzott be a lakásba.
Belépett a nappaliba, és az arca zavart volt. Egyből az utcára kinéző ablakhoz lépett, és mikor kinézett rajta láttam, hogy egy vaku villant.
Megállt bennem az ütő, és hirtelen én is odamentem, és kinéztem.
Az emeletes ház előtt, az utca tele volt fotósokkal, és kamerát cipelő emberekkel. Megrökönyödtem az ablak előtt. Gyors visszakaptam a fejem, és Rob tekintetét kerestem. Az Ő arca zavart, láttam rajta, hogy próbálja összetenni a történet.
Ez meg, hogy lehet? Mit keres itt ez a sok paparazzo? Honnan tudták, hogy itt van Rob? Ki mondta el nekik?... – gondolkoztam, majd véletlenül az ablak mellett álló Sarah-ra esett a pillantásom. Az ő arca elégedettséget tükrözött, és eltette a telefonját.
Lassan összeállt bennem is a kép... Nem... Azt nem tehette! De hát miért?
-Mi folyik itt? – szólalt meg Bonnie, és vádlón Sarah-ra nézett.
Rob szólt közbe, rám szegezve a pillantását. Az arca még mindig zavart volt.
-Te fotósokat hívtál ide? – szögezte nekem.
Hogy micsoda? Nem! Gondolhattam volna, hogy erre a következtetésre fog jutni! Nem, nem nem!
-Rob, kérlek... – Mégis, hogy magyarázzam el neki? És, hogy fog innen kijutni, anélkül, hogy a paparazzók el ne kapják? Mindig is ettől féltem a legjobban. Annyira sajnáltam, ha ilyesfajta híreket hallottam róla, és azzal is tisztában voltam, hogy ez mennyire rossz neki. Most meg pont miattam került ilyen helyzetbe!
Csak álltam ott, és nem tudtam mást mondani.
-Elmegyek. – jelentette ki.
-Ne, a fotósok! – mentem utána, de ekkor hirtelen visszafordult, és a szemembe nézett.
-Miért csináltad ezt? – kérdezte suttogva, és szomorúan.
Sarah jött ki utánunk, és megállt mellettünk.
-Azért mert a vérében van. Újságírónak tanul. Tudod, azt gondolta, jól befut majd a szakmában egy Robert Pattinson-os leleplezős cikkel.
Bonnie még mindig nem jött ki a nappaliból, gondolom ő sem jutott szóhoz a döbbenettől.
-Mi?! Nem! – ellenkeztem, de Sarah csak mondta.
-Ő is Twilight fan, vagy talán ezt sem mondta? – kérdezte, és kinyitotta a Twilight-os dolgokkal teli szekrényemet.
Rob arcán hatalmas nagy döbbenet suhant át, majd végül a csalódottság.
-Ez az egész...
-Igen, az egész arra ment ki, hogy egy cikket írjon rólad, a nagy kedvencéről, Edward Cullen-ről. Vagyis bocsi, nem is. Robert Pattinson-ról. Habár... Szerintem neki, egy és ugyanaz a kettő. – fejezte be Sarah a monológját, és elégedetten kulcsolta össze a kezét a mellén.
-Ez... Ez nem igaz.
-Ugyan, Dylan. Lebuktál. Mostmár nem tök mindegy? – gúnyolódott Sarah, én meg azt hittem még egy szó, és lecsapom. Úgy döntöttem most nem foglalkozok vele, Rob sokkal, de sokkal fontosabb. Nem engedhetem, hogy elhiggye ezt az őröltséget!
De ahogy láttam rajta, már ezzel elkésem. Lassan összeállt neki is a kép, és persze mindene eddigi dolgot újraértékelt. Láttam rajta, hogy már akármit is mondok úgysem hisz nekem.
Nem tudtam elhinni, hogy ez történik!
Olyan volt, mintha csak egy álomból ébredtem volna fel, és ez a csodálatos álom egyszer csak véget ért! Kiderült az igazság, és a tündérmese elillant.
Nem tudtam, mit mondjak. A cikkes dolog persze nem igaz, de a Twilight fanság... Azt mégis, hogy magyarázzam ki?
Gyorsan járt az agyam, és próbáltam valamit kitalálni... Valahogy ki kell jutnom ebből a rémálomból!
-Van egy hátsó kijárat. – szólt hirtelen Sarah. –Ott elmehetsz. – mondta.
Rob-nak úgy láttam, megszűntem létezni, és készségesen követte Sarah-t.
-Ne menj vele. Nem bízhatsz meg benne! Várni fog egy csomó fotós, biztos vagyok benne. – magyaráztam.
-Miért hinne neked? Eddig is hitt, és te nem voltál őszinte.
-Ne szólj közbe Sarah. Tűnj el innen. – vicsorítottam rá. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy felképeljem!
Nem válaszolt, inkább leinvitálta Rob-ot a hátsó kijárathoz.
Mögöttünk loholtam, és közben próbáltam magyarázkodni, persze tudtam, hogy semmi értelme sincs.
-Rob, kérlek, ne higgy neki. Ne menj ki a hátsó kijáraton.
Az ajtó előtt álltunk. Sarah bátorítóan nézett Rob-ra, akin láttam, hogy alig várja, hogy elmenjen innen.
De így nem mehet el!
Az ajtókilincsre tette a kezét.
-Kérlek, hallgass meg. Mindent meg tudok magyarázni. – próbálkoztam, mire végre rámnézett.
-Nem hiszel el, hogy ezt tetted. Én... – nem tudta befejezni, inkább kinyitotta az ajtót, és menni készült.
Az ajtó mögött az utcán, azonban az ablak alatt álló fotósok voltak. Gondolom Sarah szólt nekik, hogy jöjjenek hátra.
Rob ránézett.
-Bocs, de csomó pénzt adtak. – magyarázta, és odalépett a fotósokhoz.
Mostmár tényleg alig tudtam fékezni magam. Még egy szó, és leütöm azt a kis ribancot!
Rob gyors maga elé húzta valamelyest a sapkáját – persze teljesen azért nem tudta elrejteni az arcát. Engem észre se vettek a fotósok, csakis rávillogtatták a vakukat, egyszerre vagy 20-25 is kattant a szemébe. A kocsija fele sietett, majd gyors beleugrott, elindította, és mikor elhajtott mellettem –én még mindig az ajtóban álltam megrökönyödve – láttam az arcát egy pillanatra. Az arca csalódottságot tükrözött. Biztos voltam benne, hogy ezt az arcot sokáig nem fogom elfelejteni.
A fotósok egy ideig még fényképezték, majd a felvételeket nézegették. Sarah szemébe néztem. Az arcán csak egy gúnyosa maszkot láttam.
Arra gondoltam, milyen irigy is tud lenni az ember, és mi mindenre képes, ettől vezérelve.
Nem szóltam semmit, csak rávágtam az ajtót a tömegre, és háttal az ajtónak támaszkodtam. A lábaim végül felmondták a szolgálatot, és összecsuklottam. A földön ülve, felhúztam a lábamat, és a térdembe zokogtam – kitört belőlem a sírás.
Eszembe jutott, hogy azért imádkoztam nemrég, hogy ébredjek fel ebből a rémálomból, most viszont rá kellett jönnöm, hogy az eddig történtek voltak az álom részei, és ez, pedig itt a kegyetlen valóság.
Egyszer tényleg fel kell ébredni.