Halihó! :)
Itt is van a következő rész, köszönöm mindenkinek aki volt olyan aranyos és írt kommentete, vagy a chatbe kifejtette a véleményét. :)

Következő rész nem tudom pontosan mikor lesz, mert ugyebár jövőhéten jelenik meg a Breaking Dawn, tehát gondolom mindenki azt fogja olvasni. xD (köztük én is így nem lesz valami sok időm írni...:S)

Megértéseteket előre is köszönöm, és próbálom hamar hozni a köv. részt. (Habár ha belegondolok úgyis kiolvasom a BD.-t, kb. 2 nap alatt, szóval majd meglátjuk, hogy fog alakulni az írás... :D)

Ja, és ezen kívül még 3 rész van a befejezésig. :)

14.rész: Az idő múlik

Szerencsére a szülei nem jöttek haza a későbbiekben sem. Nagyon sokáig ott maradtunk, igazából nem is emlékszem, hogy hány körül értem haza, csak azt tudom, hogy Rob hazakísért, de nem jött be. Nagyon be szerettem volna behívni, de mégsem tettem. Igazából a hazafele vezető úton döbbentem rá, és tudatosult bennem, hogy mit is csináltam, hogy milyen közönségesen is viselkedtem Nála. És persze emiatt nem sokat beszélgettünk a buszon, én a gondolataimba merülve néztem ki az ablakon – közben próbáltam kerülni a tekintetét –, miközben Ő is ugyanezt tette. Néha ránéztem, én próbáltam leolvasni az arcáról, hogy Ő mit is gondol arról, ami történt, de nem láttam semmit. Végig csak a kezemet fogta – rajta volt kesztyű, én meg béna vagyok, és elfelejtettem eltenni az enyémet.
Tehát iszonyatos nagy késztetés volt bennem, hogy beinvitáljam, de ahogy mondtam, mégse tettem meg. Azt is figyeltem, hogy ez nem bántja-e meg, vagy nem érti-e félre, de nem láttam ennek a jelét az arcán.
A lakásom előtt még kicsit toporogtunk - ez kezdett szokássá válni. Végül, ahogy múlt alkalommal is, most is Ő törte meg a csendet.
-Ahm, akkor én megyek is. Jó éjszakát, Dys. – mondta, miközben megcirógatta az arcomat.
-Neked is. – motyogtam vissza, mikor már a lépcsőnél járt, majd amint eltűnt az alakja a kanyarban, becsuktam az ajtót.
Egyből a falon lévő tükörbe pillantottam, és megállapítottam, hogy ugyanúgy nézek ki, mint ahogy elmentem itthonról. Ez csoda. Általában az esti pára szénaboglyát csinál a hajamból. No lám, mire is jó egy baseball-sapka. – gondoltam, és leemeltem a fejemről, majd óvatosan felakasztottam a fogasra. Ezzel egy ütemben lerúgtam a cipőmet, lerángattam magamról a kabátomat, és egyből a fürdő fele vettem az irányt.
Gyors vettem egy fürdőt, majd felkontyolt hajjal és pizsamában jöttem vissza a szobába. Éppen aludni készültem, amikor hirtelen észrevettem, hogy villog a telefonom, jelezvén, hogy SMS-t kaptam. Villámgyors az ágyra vetettem magam, felkaptam a telefonomat, és megnyitottam.

„Holnap szabad vagyok. Ismétlés nálad?”

Olvastam a rövid üzenetet. Ha nem lett volna odaírva a feladó, akkor sem lett volna nehéz kitalálni, hogy ki írta az üzenetet. Az arcomra egy hatalmas nagy vigyor üt ki, és kétszer is elolvastam, mielőtt elkezdtem volna visszaírni.
Egyből azt szerettem volna írni, hogy „persze, naná!”, de véletlenül az éjjeliszekrényemet tornyosuló füzetekre néztem. Ez nem lehet igaz! Tanulnom is kellene valamit. Hirtelen irigyelni kezdtem Rob-ot. Jó, igaz, forgatásokra kell mennie meg, minden, de legalább nem kell tanulnia. Meg hát, ő szereti a színészkedést – jó én is szeretek tanulni olyanról, ami érdekel, de nem most!
Gyors gondolkoztam, hogyan is tudnám átrendezni a dolgaimat, hogy minden jó legyen, de nem jutott eszembe semmi. Egyszerűen, muszáj volt tanulnom. Nemsoká itt a félévi vizsgaidőszak...
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem pötyögni a választ.

„Tanulnom kell. :( "

Mihelyst megnyomtam a küldés gombot, azt kívántam bárcsak ne küldtem volna el. Szerintem csakis én lehetek az egyetlen olyan idióta a Földön, aki a tanulást választja ahelyett, hogy Robert Pattinson-nal legyen.
Jött is hamar a válasz. Félve nyitottam meg.

„Az nem gond. Attól átmehetek?”

És mégis mit akarsz itt csinálni, miközben én tanulok? – szerettem volna visszaírni ezt, de helyette inkább mást írtam.

„Szerinted én képes vagyok tanulni, ha itt vagy?”

Hát nem, ismerem magam, és tudom, hogy nincs megosztott figyelmem. Vagyis hát ennek igazából semmi köze sincs a megosztott figyelemhez. Ha Ő a közelemben van, lehetetlen, hogy holmi tanulásra figyeljek. Tényleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora hatással van rám. – jöttem rá, de már írt is vissza.

„És szerinted én képes vagyok egy vasárnapot eltölteni nélküled?”

Na jó, lehet, hogy mégis tudatában van annak, hogy mennyire szeretem. Érzelmi zsarolás. Nem tisztességes. – gondoltam, de ettől függetlenül mosolyogva írtam vissza. Teljesen megadtam magam.

„Na jó, gyere, de ha miattad fogok megbukni a vizsgáimon, neked véged.”

Csak remélni tudtam, hogy nem veszi komolyan. Gyors elküldtem, majd levettem az asztalról a tanulni valókat, és elkezdtem olvasgatni őket.
Alig fél perc múlva már pityegett is a telefonom.

„Nem fogok zavarni. Csak látni akarlak.”

Ha így folytatja, akkor az lesz a vége, hogy mindjárt visszaírom neki, hogy meggondoltam magam, és egyáltalán nem fogok tanulni. Már alig volt bennem a tanulás iránti elhatározásomból, így egy gyors, lezáró SMS-t küldtem.

„Na jó, győztél. Megadom magam.”

Pár másodperc múlva jött a válasz.

„Akkor megyek hozzád, 10 körül. Az jó lesz?”

„Tökéletes. De ugye tudod, hogy nem harcolsz tisztességesen?”

Írtam vissza, és ami gorombaságot szerettem volna még hozzátenni inkább nem tettem. Vissza fogja Ő ezt még kapni...

„Tudom. :) Jó éjszakát, Dys.”

Ez a smiley meglepett. Fura, nem nagyon tudom elképzelni, ahogy smiley-kat ír. Erre a gondolatra elnevettem magam, és úgy írtam a választ.

„Neked is.”

Reméltem, ebből megérti, hogy nagyon nem tetszik, hogy érzelmileg zsarol. Vagyis, ha igazából belegondoltam, nagyon is tetszett... De Neki ezt nem kell tudnia.
Vártam jó 5 percig, hogy hátha még kifelejtett valamit, de nem írt, hál’ Istennek. Még egy SMS Tőle, és tényleg megírnám, amit az előbb mondtam.
A holnapi ébresztőmet kikapcsoltam, és végül ledőltem az ágyban, betakaróztam, és lassan el is aludtam.


Másnap, ahogy ígérte, át is jött. Persze ahogy velem lenni szokott – ha Róla van szó -, reggelre már arra sem emlékeztem, hogy valójában miért is nem akartam, hogy átjöjjön. Minden tegnapi kifogásom hülyeségnek tűnt így utólag, és csak arra tudtam koncentrálni a fürdőben, hogy ma látni fogom.
Tényleg 10 körül jött át – igaz nem figyeltem az órát, már hamarabb elkezdtem tanulni.
Végül nem igazán jött be az, amit gondoltam. Elég jól tudtam tanulni, attól függetlenül, hogy ott volt. Persze eleinte nem ment olyan könnyen.
Amint megjött, én már egy könyvvel a kezemben nyitottam ki az ajtót, és közben motyogtam a bemagolt anyagot. Ő halkan besurrant a nyitott ajtón, és figyelt rá, hogy nehogy kizökkentsen a gondolatmenetemből. Csak, hogy Ő valószínűleg nem volt azzal tisztában, hogyha beállít, és egy puszit nyom az arcomra, az igen is kizökkent. Így hát megálltam – Neki persze azt mondtam, hogy már befejeztem ezt az egy tárgyat - és beinvitáltam a szobámba. Velem ellentétben Ő nem nagyon nézelődött az én szobámban, csak amolyan átlagosan körbepillantott, majd megkérdezte, hogy hova ülhet le. Az ablak melletti fotelre mutattam, mert az volt a legkényelmesebb. Ő engedelmesen helyet is foglalt, elhelyezkedett, majd engem kezdett el bámulni. Ezt csak kis ideig tudtam elviselni – kb. 5 perig. Szóltam Neki, hogy ne csinálja ezt, mert így nem tudok koncentrálni. Mondtam neki, hogy inkább csináljon valamit halkan. Először bocsánatot kért, majd azt mondta, akkor elmegy körülnézni. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem szólalok. – jöttem rá, mert hirtelen arra gondoltam mi lesz, ha megtalál valami olyasmit, amit nem kellene?
Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, és csak a tanulásra koncentrálni. Rob még azután sem jött vissza miután már egy másik tantárggyal is végeztem. Utánanéztem, hol lehet. Épp az előszobában találtam rá, amint épp az egyik fotelben ül, és a telefonját nyomkodta. Megkérdeztem Tőle, hogy mégis mit csinál, mire ő mondta, hogy nem akart zavarni.
Sokkal jobban zavar, ha itt kinn van, és nem tudom, mit csinál, mintha benn van, és látom. –gondoltam, de ezt Vele nem osztottam meg, csak behúztam a szobámba, és újra leültettem. Elkezdtem az utolsó tantárgyat is, miközben ő ismét felállt – úgy tűnik, nem tud megülni egy helyben sokáig a seggén – és az ágyam fölött lévő táskáimat kezdte el fogdosni. Mikor láttam, hogy le akarja venni az egyiket, már tudtam, hogy ebből baj lesz, és az is lett. Az összes táskám leesett – én meg arra gondoltam szerencse, hogy nem vágták fejbe. Egyből rámpillantott, hogy mit szólok. Vettem egy nagy levegőt, és odamentem Neki segíteni, visszatenni őket. Nagyjából már tudtam az utolsó tanulnivalót is, így mikor azt javasolta, hogy mondjam fel Neki, beleegyeztem, és odanyújtottam a TK.-et. Leült mellém az ágyra, és miközben mondtam Neki az anyagot nem is a könyvet, hanem engem nézet. Arra gondoltam, ha épp a macskák szaporodásáról beszélnék, észre se venné, hogy nem jót mondok. De ettől függetlenül végig elmondtam neki, és egyszer sem láttam rajta, hogy unná, vagy ilyesmi. Mikor az utolsóval végeztem, azt javasolta, hogy mondjam fel az összes eddig megtanultat – mondjuk szerintem csak látni akarta, hogy tényleg tudtam-e tanulni, és hogy tényleg nem zavart-e. Így mikor azokkal is végeztünk, odamentem hozzá, elvettem a kezéből a TK.-et, és odahúztam az ágyhoz.
Ott még egyszer bocsánatot kért, hogy így rám erőltette magát, én meg elmondtam neki, hogy egyáltalán nem bánom.
A nap további részét is nálam töltötte, csak nagyon későn ment vissza a szállodába. Miután elment gyors átolvastam még párszor, amiket megtanultam – csakhogy még jobban rögződjön – majd gyors lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Gyorsan el is aludtam, hál’ Istennek.


Innestől kezdve ez hagyománnyá vált. Vagy Ő jött át hozzám, vagy én mentem be hozzá. Mondjuk legtöbbször inkább az utóbbi fordult elő, először is mivel a szállodában dolgozom, tehát úgyis helyben vagyok, másodszor, pedig mert észrevettem, hogy amikor jön hozzám, - ha nem épp busszal jön, hanem kocsival, gondolom ekkor egyből a forgatásról, jön – a szomszédaim eléggé megnézik maguknak Őt is, no meg a kocsiját!
Mikor először láttam, nem nagyon törődtem vele, milyen kocsi is az. De ahogy a szomszédaim egyre furcsábban nézték meg maguknak azt a járművet, nekem is feltűnt, hogy nem egy átlagos darab. Így hát rá is kérdeztem egyszer Rob-nál, hogy milyen a kocsija, és amikor azt mondta, hogy egy Audi S4 Cabriolet én próbáltam úgy tenni, mint aki érti. Mondjuk annyit értettem is, hogy, ahogy gondoltam, nem egy sablon autó. Még azt is elmondta róla – gondolom látva a csodálkozásomat -, hogy Ő nem is szereti igazából, mert volt Neki egy nagyon jó kis kocsija, egy 1989-es fekete BMW, de sajnos 2008. december körül a műszerfal kigyulladt, meg hát hogy amúgy is voltak vele gondok, és sajnos teljesen trapára ment. A menedzsere meg kibérelte Neki a mostanit, és az óta ezt kell használnia.
Ránézésre tényleg szép kocsi volt – olyan, mint, amiket a sorozatokban a menő főszereplők használnak – de azért nekem biztos nem kellene. Biztos kényelmes meg minden, de ahogy magamat ismerem, biztos elrontanám, amint beleülnék.
Szóval nem sokat járt hozzám a kocsijával, inkább jött busszal. Habár tudtam, hogy nagydolgot kérek Tőle, hisz a buszon bárki felismerhetné, de szerintem még mindig ott a kisebb az esély rá, hogy valakinek feltűnjön, hogy ki is ő, mintha beállít az utcámba egy olyan kocsival. Igazából mondjuk sose kértem meg konkrétan, de szerintem ő is észrevette az árgus pillantásokat, amik követték minden mozdulatát, amint leparkolt az emeletes ház előtt.
Tehát a napok csak teltek, a vizsgaidőszak, pedig egyre gyorsabban közeledett, én, meg ahogy egyre telt az idő, minden nappal egyre kevésbé voltam biztos a tudásomban. Persze tanultam én rendesen – végül is nehogy már utolsó évben bukjak ki az egyetemről! – de már egyáltalán nem voltam biztos magamban.
Az átlagos napirendem nem sokat változott – Suli, meló és Rob, de az utolsó kis tényező miatt az egész napom jó volt általában. Ha a suliban vagy a szállodában volt valami baj, akkor Rob a nap végén mindig meg tudott vigasztalni.
Ezt az egyszerű napirendet, legalább könnyű volt követni, persze hogyha tehettem volna, az időm minden részét Vele töltöm.
Mióta Rob megjelent az életemben minden megváltozott.
Jó értelemben.
Ha egyszer is leülnék és végiggondolnám, hogy milyen unalmas, sivár, és főként egyhangú volt az életem mielőtt Ő betoppant volna, rádöbbennék, hogy ez a változás igen is nagymértékű volt. Számomra legalább is, de ebben Bonnié-ék is egyetértetek. Ő többször is megjegyezte, hogy már egy jó ideje minden nap olyan vidám vagyok – vagy legalább is vidámabb, mint azelőtt -, és azt is mondta, hogy tényleg jót tesz nekem Rob jelenléte az életemben.
Ebben egyet kellett értenem vele.
Habár volt néhány furcsaság, ami néhányszor feltűnt bennük. Ők is megváltoztak, ha jól vettem észre. Bonnie egyre nyíltabb, és kedvesebb volt velem, és úgy tűnt, mintha mindvégig erre várt volna, hogy végre normális emberként viselkedjek. Ez még oké volt, na de Sarah!
Sarah olyan... furcsán változott meg. Egyre többet lógott James-es – még többet, mint velünk – és egyszer azt is bejelentette, hogy elmondta neki a Rob-dolgot, mondván, hogy nem tudta, hogy titok. Én meg majdnem visszaszóltam nekik, hogy „Én meg nem gondoltam, hogy te úgy gondolod, hogy ez nem titok”, de azután mégsem mondtam ezt. Végiggondolva, mindegy is, hogy James tudja-e, vagy sem, de azért jó lett volna, ha Sarah beszél velem, mielőtt elmondja neki.
A másik furcsaság az volt, hogy mikor meséltem neki és Bonnie-nak néhány dolgot Rob-ról, hogy mit csináltunk ilyesmi – mármint amikor 2 naponta egyszer odajött hozzánk – akkor, igaz úgy csinálta, hogy ne vegyem észre, de fejeket vágott, és úgy tett, mintha nem is figyelne oda. Nem igazán értettem, hogy mi a fene baja lett hirtelen velem, de, hogy őszinte legyek nem is nagyon érdekelt.
A mostani boldog időszakomat senki, és semmi sem ronthatja el.
Mert nekem ez volt a boldog időszakom – már nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog utoljára.
Az élet immár nem nyűg volt, hanem egy olyan dolog, amit ki kell élvezni, amíg csak lehet. Vagyis ameddig csak Vele lehetek, mert biztos voltam benne, hogy ennek a csuda jó kedvemnek, egyedül, és kizárólag csakis Hozzá van köze.
Ahogy megjelent az életemben, olyan volt, mint a Nap, az esős idő után, átszakította a felhőket, és engem is kihúzott az állandó köd alól.
Egyszer meg is kérdezte – váratlanul, ahogy Ő szokta, hogy minden fontos kérdést, valami lényegtelen után kérdez meg -, hogy még mindig annyira boldogtalan vagyok-e. Nem kellett sokáig gondolkoznom a válaszon, egyszerűen eléálltam, a szemébe mondtam, hogy nem, és hogy amíg vele lehetek, el se tudom képzelni, hogy ne legyek boldog.
Egy szikrázó mosollyal fogadta, majd elmondta, hogy ebben egyetért velem, és, hogy Ő is pontosan ugyanígy gondolja.
És már tényleg nem voltam olyan boldogtalan, sőt egyáltalán nem voltam az. Az élet derűs és vidámnak tűnt, most, hogy Ő is a részesévé vált.
Persze azért teljesen nem tudtam kizárni a régi, fájdalmas múltamat, de azért erősen próbálkoztam. Most, hogy Rob-bal voltam már nem hiányzott annyira Shayne. A szüleim meg pláne nem. Ők már nagyon régóta nem hiányoznak. Shayne viszont eddig sokszor. De mostmár azt hiszem ez is enyhült.
"Dear Shayne,
I wish I could tell you about Rob. He makes me feel better, I mean... he makes me feel alive."

Rob autója: (*.*)

Sziasztok!

Nem tudom most mi van velem, de azt gondoltam felteszem hamarabb a következő részt. :D Remélem ebben a rossz, borongós időben ezzel egy kis örömet szerzek valakinek :) Ez is az egyik kedvenc részem, jó hosszúra is sikerült! xD Kommentekkel lehet meghálálni. ;) :)

Ja, és jut eszembe, a következőt addig nem teszem fel, amíg 5 komi össze nem gyűlik. :)

13.rész: Ullswater Rd.

Nagyjából mindent el kellett mesélnem nekik, az elejétől a végéig. Persze hagytam ki bizonyos részeket, amelyeket túl személyesnek tartottam, és úgy vélekedtem róla, hogy az olyasvalami, amit nem szokás kibeszélni. Ennek remek példája volt az első csókunk. Ahhoz Sarah-nak, és Bonnie-nak semmi köze sincs. Mikor megkérdezték – pontosabban Sarah kérdezte meg, mert hát miért is ne, ez annyira rá vall! – akkor is próbáltam elterelni a témát, vagy valami könnyen bevehető hazugsággal álltam elő. Ismét jól jött az a tulajdonságom, hogy remekül tudok hazudni.
Az első találkozásunkat is említettem – innen kezdtem az egészet – de az ájulást kihagytam. Ez elég ciki kettőnk között is, nem szükséges, hogy még két ember megtudja milyen béna vagyok. Meséltem nekik a forró-csokis délutánról is, a parkról – persze nem mondtam meg, hogy hol van – szóval mindent elmeséltem, kivéve még a számomra szomorú eseményeket sem, például a fotózást, vagy a boltos esetet.
Tobias-ról is ejtettem néhány szót, elmesélve is szimpatikusnak találták őt, és én meg arra gondoltam mi lenne, ha találkoznának vele. Biztos őket is elvarázsolná a jelleme, mint ahogy engem is. Na persze nem úgy varázsolt el, mint Ő. Nem, ahhoz köze sincs. Tobias egyszerűen egy nagyon, de nagyon kedves fiú, ennyi. Rob viszont... Ő valami egészen más.
Ez is szóba került a beszélgetésünk folyamán. Bonnie kért meg rá, hogy meséljek róla, hogy milyen is Robert Pattinson a valóságban. Igazándiból nem nagyon tudtam erre mit válaszolni, minden, amit mondani szerettem volna, olyan hétköznapian hangzott... kedves, vicces, aranyos. Ez mind igaz, de olyan sablonos. Így végül azt válaszoltam, hogy őt meg kell ismerni.
Majdnem el is késtem a szállodából, annyira nem akartak elengedni. Csak kérdeztek, és kérdeztek, szinte egymás kérdésére a választ meg se várva. Azért végül is ez jól esett. Mármint, hogy végre beszélhettem velük. Vagyis az esett jól, hogy végre beszélhettem valakivel erről az egészről.
A délutáni meló általában nagyon unalmasan szokott telni, de most arra gondoltam, biztos jobb lesz. Hisz találkozni fogok Vele.
Hirtelen megijedtem.
Vajon, hogy fog viselkedni, mind azok után, ami a lakásomon történt? Ez nagyon kíváncsivá tett, de inkább csak megrémisztett.
Vártam, és csak vártam, a lépcső és a bejárati ajtó fele felváltva nézelődve, de a műszakom lejártával sem bukkant fel. Arra gondoltam, lehet, hogy fel kellene hívnom – hisz úgyis meg van a száma, és ráadásul Ő írta bele -, de ezt gyorsan el is vetettem. Nem. Nem hívom fel, az túl személyes. Még nem tartunk ott. Vagyis... Igazából fogalmam sem volt, hogy mi most, hogy állunk, de azt tudtam, hogy ott még nem, hogy felhívjam. Vagy igen? Odahaza, még mielőtt teljesen megőrültem volna, kikapcsoltam a telefonomat – a kísértés elkerülése végett -, és úgy döntöttem, hogy hamar aludni térek, és hál’ Istennek gyorsan sikerült is elaludnom.
A péntek is unalmasan telt. Az egyetemen minden olyan volt, mint eddig, ha csak nem unalmasabb. Sarah és Bonnie időközbe, ha eszükbe jutott még valami kérdés fel tették, de ezen kívül semmi izgalmas nem volt. Komolyan mondom, belül szinte sikoltozva rohantam a szálloda felé, nagy reményekkel.
De miután pénteken is, a műszakom lejárta fele közeledett az idő, a remény totálisan meghalt bennem. Bosszúsan, és töprengve pakolgattam a cuccomat.
Miért nincs itt? És főként, miért nem magyarázza meg, hív fel vagy valami, hogy miért nincs itt? Rossz érzésem támadt. Úgy kezdtem érezni magam, mint mikor olyan hűvösen viselkedett velem. De még az is jobb volt, mint ez! Akkor legalább valahogy, de hozzámszólt, láttam, beszéltem vele. De most?! Mi történt?
Gondolatmenetemet a szállodába belépő Tobias zavarta meg. Hirtelen rápillantottam, és kerestem mellette Rob-ot, de nem találtam.
Tobias szokásához híven mosolygott, és mikor meglátott a pultba, odajött hozzám.
-Helló. – köszönt, és rám mosolygott.
Most azonban nem nyugtatott meg a mosolya, ahogy általában szokott.
-Szia. – válaszoltam, és én is rácsodálkoztam, hogy milyen szomorkás a hangom.
-Mi a baj? – kérdezte, egyből észrevette, hogy valami nem oké.
Mégis mit mondhatnék? Hogy igazán szólhatnál már a drága barátodnak, hogy adjon végre valamiféle életjelet magáról?!
-Ahm, csak... Azon gondolkoztam... – úgy döntöttem, jobb előállni az igazsággal, ő úgy is biztos tudja mi a helyzet – Nem tudod, hogy...ahm... szóval, hogy Rob hol van? – Nem néztem rá, a pultot kezdtem el fixírozni.
Tobias-nak egyből leesett mi is a bajom, és felnevetett.
-Értem már mi van. – mosolygott.
Könyörögve néztem rá, hogy mondjon már végre valamit.
-Azt tudtam, hogy ő mennyire oda van érted, de azt nem tudtam, hogy te is ennyire oda vagy érte. – mondta hirtelen, és még mindig nevetett.
Rá csodálkoztam.
-Mi?
-Rob forgatáson van, már egy jó ideje. Nem tud elszakadni, nem engedik, amíg be nem fejezik azokat a jeleneteket. Azt mondták, hogy sietniük kell, mert nemsoká lejár a stúdió bérleti díja, így hát túlóráznak, meg minden. De ne aggódj, nemsoká jön, azt hiszem, holnap már végez is. Így is eleget beszélt nekem arról, hogy mennyire sajnálja, hogy így itt hagy, úgymond...szóval azért annyira ne legyél rá dühös.
Pontosan azokat a szavakat mondta, amik arra kellettek, hogy megnyugtassanak.
-Én nem vagyok rá dühös, csak... Szóval hiányzik. – nyögtem ki nagy nehezen.
-Jajj, ne kezd te is, létszi. Elég ezt tőle hallanom, napi 24 órában. – nyavalygott Tobi.
Ez jót jelent. Talán nem csak én szeretek ennyire Vele lenni?!
Normális hangnemre váltott.
-Szóval, nyugi van. Holnap itt lesz.
Bólintottam.
-Az jó. – könnyebbültem meg.
-Látom, indulsz haza. Hazakísérjelek? – ajánlotta. Gyors kinéztem az utcára. Tiszta sötét van, és az utolsó buszt meg már lekéstem.
-Ha szeretnéd. – mondtam, és a vállamra vettem a táskámat.
-Persze. Csak előbb felmegyek Rob szobájába, és elhozom az egyik dzsekijét. Azért jöttem, amúgy. – vigyorgott. – Várj, csak egy perc. – mondta, és már fel is szaladt a lépcsőn.
Minden kétségem elszállt, és olyan volt, mintha soha nem is lett volna. Tobias-nak megint sikerült teljesen megnyugtatnia. Arra gondoltam, mennyi mindent megtudhatok majd még Rob-ról, miközben sétálunk. Erre egészen felvidultam.
Tobi pár perc múlva szaladt is lefele a lépcsőről – néhány vendég igen szúrós szemmel nézegette -, megállt előttem, felvette Rob kabátját – mondván, hogy úgyis hideg van – majd kinyitotta az ajtót előttem, és kiléptünk az utcára.
A lakásomig vezető úton csak Rob-ról beszélgettünk. És ráadásul ezt nem is én ajánlottam. Gondolom Tobi annyira szomorúnak látott, hogy amint kiléptünk, egyből megkérdezte, hogy mit is akarok Róla tudni. Eleinte kicsit meglepődtem, de utána hálásan rámosolyogtam, és kérdezgetni kezdtem.
Sok infót, de főként sok emléket osztott meg velem, én meg közben próbáltam elképzelni Rob-ot mondjuk 10 évesen, vagy tinédzserként. Hát nem nagyon ment.
A lakásom előtt – mivel teljesen az ajtóig elkísért – gyors elbúcsúzott, és el is ment Tobi.

Másnap reggel nagyon korán ébredtem. Este is alig bírtam elaludni. Csakis arra tudtam gondolni, amiket Tobias mondott, ezek közül is két nagyon fontos dologra. A másik oldalamra fordultam – az utcai lápmák kezdték irritálni a szememet -, és újból – immár nem is tudom hanyadjára – visszaidéztem azt a két mondatot, amik felváltva kavarogtak a fejemben az éjszaka folyamán.
„Szóval, nyugi van. Holnap itt lesz.” – ez volt az első.
Holnap itt lesz, az az már most is ott van a szállodába – gondoltam, és az ébresztőórámra pillantottam, ami 5 órát mutatott. Ez a tudat megvigasztalt. Ha Tobias azt mondja, hogy holnap – az az pontosabban ma – ott lesz, akkor az úgyis lesz. Nekem, pedig nincs más dolgom, mint bemenni a szállodába. Remek. Az már biztos, hogy ma látni fogom, és így a napom is jobb lesz. Jobbnak kell lennie.
Majd hirtelen a másik jutott eszembe.
„Azt tudtam, hogy ő mennyire oda van érted, de azt nem tudtam, hogy te is ennyire oda vagy érte.”
Erre nem igazán tudtam akkor se, és most se mit mondani. Ezt egyszerűen nem értettem. Arra gondoltam, miért nem kértem meg Tobi-t, hogy ezt fejtse ki részletesebben. Persze tudtam, hogy ez a mondat, nyelvtani értelembe véve mit is jelent, de számomra semmi értelme nem volt.
Hogy Ő odavan értem? Micsoda? Ezt nehéz elhinni. Nem hiszem, hogy annyira oda van értem, mint én Őérte. Azt lehetetlen felülmúlni. Mert nekem Ő olyan volt, mint Bellá-nak Edward. Nagyjából.
Végül úgy döntöttem, hogy mielőtt teljesen megbolondulnék az ágyban, ideje lenne felkelnem, és így is tettem.
A fürdőben – a tegnap esti sok forgolódástól totálisan tönkrement – hajamból próbáltam valamit kihozni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Csak annyit sikerült elérnem, hogy nagyjából egyenes lett. Majd sapkát veszek rá – az Ő sapkáját – gondoltam.
A ruháimból is – mint már szokásommá vált – a legjobbakat válogattam ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy nemsoká kezdek kifogyni a jó ruhákból. Ideje lenne elmenni, vásárolni. Áhh... Még a gondolatára is rosszul voltam. Egyszerűen utálok vásárolni. Le-fel öltözgetni, ezt meg azt próbálgatni órákig... Időpocsékolás, de azért néha szükséges, mint az én esetemben is.
Gyors magamra kaptam a ruhákat, meg a cipőmet, zsebre vágtam némi pénzt, és a mobilomat, és már mentem is lefele a lépcsőházból. Felültem az első szálloda fele tartó buszra – most is az a bácsi volt a sofőr, aki engem ismert, még a nevemet is tudta, így hát szokásához híven kedvesen köszönt.
A szálloda előtt azonban kicsit ideges lettem.
Mi lesz, ha megint az történik, ami már oly’ sokszor? Nagy reményekkel beállítok, és ez a remény amilyen gyorsan jött, el is illan?
Na jó, világos. Magamat izgatom fel, ennek, pedig semmi értelme. Most bemegyek szépen, és lesz, ami lesz, kibírom. Nagy elhatározásommal léptem be a szállodába, és nagyon ledöbbentem.
Ilyen se volt még.
Rob, és Tobi épp ekkor jöttek lefele a lépcsőn, és ahogy megláttak engem – és én s észrevettem őket – odaintegettek, és elindultak felém.
Félúton találkoztunk, pont úgy álltunk meg, hogy még véletlenül se tudjanak elmenni mellettünk az emberek.
-Na, én megyek is. – folytatta a beszélgetésüket Tobi, és búcsút intett Rob-nak – Sziasztok. – vigyorgott ránk huncutul, és magunkra hagyott minket.
Néztem, ahogy kimegy a szállodából, majd felpillantottam Rob-ra, és próbálta kitalálni, milyen kedvében is van.
Hirtelen megfogta a kezemet, és maga után húzott miközben ő ment fel a lépcsőn.
-Gyere fel hozzám. Beszélgessünk. – magyarázta, és be is húzott a szobájába.
Oké, vidám kedvében van. Nagyon is. – gondoltam. Irtó furán kezdtem érezni magamat, ezt ő is látta rajtam. Elém lépett, és a tekintetemet kereste.
-Bocsánat, hogy csak így elragadtalak, de nem szeretem a nézőközönséget. – mondta mosolyogva. – Kezdjük elölről. Jó reggel, Dys.
Na most teljesen megzavart. Idétlenül válaszoltam.
-Öhm, neked is jó reggelt.
A sapkámat kezdte el nézegetni, majd elmosolyodott. Bármit is akart mondani, inkább nem mondta.
-Szóval, arról szeretnék veled beszélni, ami ahm, szóval, ami nálad történt.
Éreztem, hogy az arcom égni kezd. Nagyon reméltem, hogy nem látszik meg.
Nem válaszoltam.
-És... Szóval, hogy remélem nem értetted félre azt, hogy nem jelentkeztem pár napig, és nagyon remélem, hogy nem hoztál ki semmilyen összefüggést a két dolog között. Vagyis, hogy ami történt a miatt nem jelentkeztem.
Erre még nem is gondoltam, pedig milyen kézenfekvő lett volna!
Zavartan néztem rá.
-Ahm, nem. Nem gondoltam ilyenre. Tobi amúgy is elmondta tegnap, hogy forgatsz, szóval semmi baj.
Megkönnyebbült.
-Az jó. Annyira szerettem volna ezt megbeszélni, mármint ami szerdán történt.
Már megint pirultam.
-Mi... – Azt akartam kérdezni, hogy mit beszéljünk arról, de a „Mi”-nél elakadtam. Vajon Ő is ennyire kínosan érzi magát, mint én? Nem láttam rajta ennek a nyomát.
-Ugye tudod, hogy nem azért csókoltalak meg, mert sajnállak, vagy ilyesmi.
Ez se jutott volna soha eszembe.
-Nem. – ennyit tudtam kinyögni.
-Remek. – vett egy nagy levegőt. – Azért csókoltalak meg, mert már nem bírtam ki. – mosolygott rám. – Már régóta gondoltam rá, de az után eszembe jutott, hogy lehet, hogy te...
-Rob. – szakítottam félbe. – Nem kell bocsánatot kérned azért, mert megcsókoltál. – szögeztem le. Ezek az angolok. Miért kell mindenért bocsánatot kérniük?!
Meglepődött, de örült is.
-Tényleg?
-Tényleg.
-De jó. – könnyebbült meg. – Na, jó, most, hogy így tisztáztuk, hogy mi a helyzet, ahm... arra gondoltam, hogy hajlandó lennél-e eltölteni velem a napot? Be szeretném pótolni azt a pár napot, még nem jelentkeztem. – mondta, és tette fel a kérdést, a legangolosabb hangján.
Kérlelve nézett, én meg arra gondoltam, hogy ez meg micsoda kérdés?! Van, aki nemet mondana Neki?!
-Igen.
-Remek. Akkor... – mondta, és kinyitotta az ajtót. – Gyere, elmegyünk innen.
Bólintottam, és indultunk lefele a lépcsőn.
Láttam rajta, hogy nagyon izgatott. Hát még én! Vajon hová akar megint vinni? Talán ismét a parkba megyünk?
Kinyitotta előttem a szálloda ajtaját, és közösen kiléptünk.
Átinvitált a buszmegállóba, és megálltunk a buszokat jelző tábla előtt.
-El szeretnélek vinni egy olyan helyre, ami nekem nagyon fontos. – mondta, és ismét a tekintetemet leste, hogy hogyan reagálok.
Rá mosolyogtam.
-Okés. – válaszoltam, és elővettem a pénzemet, mert láttam, hogy jön a busz.
-Hagyd csak, majd én. – intett le, és maga elé engedett a buszon.
Gyors felszálltam, és a középső lépcsőhöz mentem. Nem nagyon szerettem ott ülni, de már megfigyeltem, hogy ha sokan vannak a buszon, és annak az ajtaja hirtelen kinyílik, mindenki előre tódul, és senkinek nem jut eszébe, hogy máshol is le lehet szállni. Belülre ültem, és Rob is megjelent mellettem fél perc múlva.
Pár percig elhelyezkedett, majd egy kissé felém fordult.
-Nem baj, ha egy kicsit kerülünk?
-Nem, de miért?
-Útba esik az egyes szálloda.
-Tessék? –ebből egy kukkot sem értettem.
Elmosolyodott.
-Tudod ez a második szálloda, ahol vagyok, mióta itt vagyok Londonban. Csak el kellett jönnünk az elsőből, mert rájöttek, hogy ott szálltam meg. Szóval most a Williams-ben vagyok, de van egy hármas is. Tudod, nem hiszem, hogy vannak még ott paparazzók, de azért nem kockáztatok. – fejezte be, és rámnézett.
Micsoda mázlim van! Ha az első szállodában nem lepleződik le, akkor sose találkoztunk volna. Mégis van valami előnye a paparazzóknak – gondoltam, és rá néztem.
Neki is valami hasonló járhatott az eszében, mert rám mosolygott.
-Akkor ez szerencse.
-Mázli. – értett velem egyet, és kinézett az ablakon.
Ezután nem sokat beszélgettünk, főként csak kifele bambultunk. De ez így volt jó. Ő sem érezte a késztetést a beszédre, és én sem. Én csak Őt néztem, Ő meg engem. Nekem ez is megfelelt.
Jó félóra múlva szálltunk le az egyik megállóban.
Zavartan szálltam le, és persze a lábam is elzsibbadt az üléstől.
Rob intett, hogy kövessem.
Jézus. Remélem nem lesz sok séta.
-Nyugi, nem kell sokat sétálnunk. Csak egy sarok, és ott vagyunk.
Lehet, hogy gondolatolvasó? Vagy csak az én arcomból könnyű olvasni?
Úgy láttam, nagyon otthonosan mozog itt. Ha nem tudnám, akkor is könnyen rájöttem volna, hogy Londonban nőtt fel.
Mikor továbbhaladtam volna a Ullswater Rd-ot jelző táblánál, megfogta a kezemet, és behúzott az utcába. Könnyen, és magától értetődően fogta meg, és a továbbiakban is így maradtunk. Ahogy megfogta a kezemet, rám mosolygott, és nekem meg az villant be, hogy vajon mióta tervezi ezt? Talán ez csak egy jó lehetőségnek tűnt, amivel élt? Nem tudtam, miért csinálja ezt. Felőlem simán megfoghatja akármikor. Ezt neki is szívesen elmondtam volna, de úgy éreztem, hogy ez túl közönségesen hangzik.
Pár házat elhagyva, végül egy teljesen átlagos, Londoni házhoz értünk, ami nem volt igazán kitűnő a többi közül, teljesen beleolvadt a környezetébe.
Lehet, hogy nekem lassú a felfogásom, de még mindig nem esett le, miért hozott ide. Azt hiszem, Ő is látta, ezt rajtam, így hát elém állt – a kezemet még mindig fogta – és a szemembe nézett.
-Azért hoztalak el ide, hogy megmutassam hol nőttem fel. Ez itt a szüleim háza. – mondta, és a ház felé biccentett.
Megállt bennem az ütő. Jézusom!
Ide hoz a szüleihez, én meg, hogy nézek ki?! Miért nem szólt, hogy ide jövünk? Akkor biztos nem az elnyűtt farmerembe, és egy baseball-sapkába jövök. Kezdtem ideges lenni.
-Miért hoztál ide? – csúszott ki a számon, persze az után egyből rájöttem, hogy a szavak ilyenfajta sorrendje mást jelent, mint amit én szerettem volna kérdezni.
Hátrahőkölt, és elnyúlt az arca. Nem válaszolt.
-Nem úgy értem. Örülök, hogy elhoztál meg minden. De... Nézz már rám, hogy nézek ki. – mondtam idegesen, és a hajamat kezdtem el igazgatni a sapka alatt.
Az arca újra normális lett, és hirtelen felnevetett.
-Hogy mi?
-Iszonyúan festek. Így nem jelenhetek meg a szüleid előtt, én... – nem bírtam befejezni, helyette inkább a felsőmet húzogattam, hogy jobban álljon rajtam.
Rob még mindig nevetett, és közelebb jött.
-A szüleim nincsenek itthon. – szólt csendesen, nekem meg hirtelen megállt a kezem, amivel épp a nadrágomat húzogattam.
-Ja... Az más. – égett az arcom. Ekkora égés!
Nevetett rajtam, de nem gúnyosan.
-Persze igazából tényleg azért hoztalak volna el, amire te gondoltál. De ahogy látom nincsenek itthon.
-Szóval akkor tényleg engedted volna, hogy így – magamra mutattam – jelenjek meg a szüleid előtt. Te... – kezdtem, és bele boxoltam egy kicsit a vállába.
Még mindig csak nevetett, gondolom azon, hogy nekem ez ilyen sokat számít.
-Sajnálom.
-Jobb is így. Legalább mostmár tudom. És hogyha következőleg valamiféle rejtélyes sétára invitálsz, tudni fogom hova megyünk! – pirítottam rá, és a mutató ujjammal mutogattam a mellkasára. – Figyeltem a buszon merről jöttünk. Tudom már az utat is. Szóval, ha még egyszer eszedbe jutna ekkora nagy, hü... – mindeddig csak állt, és mosolygott rajtam, most azonban előre lépett, megfogta ismét a kezemet, az övéhez húzta a testemet, majd végül egy csókkal fogta be a számat.
És tényleg belém fojtotta a szót. Ahogy összeért az ajkunk, minden addigi neheztelésemet elfelejtettem, és csak arra koncentráltam, hogy tudjak levegőt venni.
-Tényleg sajnálom. – szólt, miközben már az ajka elvállt az enyémtől, de az arca még mindig közel volt.
Lassan kinyitottam a szememet, és az övébe néztem.
-Semmi baj. – motyogtam kábán, mire hirtelen elvigyorodott, még egy puszit nyomott a számra, és kicsit hátrébb húzódott, de a kezemet még mindig fogta.
Áhh, ez így nem ér!
-Na, gyere szépen. – mondta, és beinvitált a házba.
A ház bejárati ajtaját kinyitotta előttem, én meg közben arra figyeltem nehogy véletlenül felbukjam a küszöbben. Meg álltam az ajtónál, egy centit sem mentem beljebb. Nem mertem.
Rob nagyon otthonosan mozgott. Könnyedén bezárta mögöttünk az ajtót, lerúgta a cipőjét – erre én is, mert nem akartam illetlen lenni.
Ismét megfogta a kezemet, és időt sem hagyva a nézelődésre, egyből felhúzott maga után az ajtó melletti lépcsőre.
Én persze követtem.
A lépcsőn érződött, hogy nem ma készült, elég hangosan nyekergett minden foknál, amit megtettem, én meg ilyenkor úgy éreztem magamat, kb., mintha egy bálna lennék. Rob alatt bezzeg nem nyikorgott. Az után rájöttem, hogy mivel ő itt nőtt fel valószínűleg tudja, hogy hogy kell úgy menni, hogy ne nyikorogjon. Szúrósan néztem rá.
Az utolsó nyekergés jelezte, hogy felértünk az emeletre. Én megkönnyebbültem. Innen nem fogok lenyekeregni egy hamar, az biztos!
Az emeleten egyből jobbra volt egy szoba. Rob oda húzott be.
Amint beléptem egyből tudtam, hogy ez az Ő szobája volt, vagy még most is az, ha hazajön. Az íróasztal fölött volt egy fatábla, amin fel volt akasztva egy csomó kép, és ahogy megfigyeltem főleg Tobi és Rob volt rajtuk. Elmosolyodtam, és tovább nézelődtem, miközben Rob csak állt, és nézte a reakciómat.
Középen volt egy hatalmas ágy, jobb oldalánál, pedig egy kis szekrény, és annak támasztva ott volt egy gitár. Összességében az egész szobán érződött, hogy nem a mostani Rob ízlése szerint volt berendezve, hanem kb. úgy 5-10 évvel ezelőtti Rob szerint.
Rob leült az ágyra, és onnan nézett engem. Rájöttem, hogy lehet, hogy kicsit tolakodó vagyok, hogy így megbámulok mindent, szóval ezt inkább abbahagytam, és leültem mellé az ágy elejére, ahol a lábunk lelógott. Ő hirtelen hátravetette magát, és fújt egy nagyot.
-El is felejtettem milyen kényelmes ez az ágy. – motyogott, én meg egyszer csak hangosan felnevettem, majd én is mellé dőltem.
-Tényleg az. – értettem egyet, de még mindig nevettem.
Hirtelen megszólalt a telefonom.
Ijedtem ültem fel, és kaptam elő a kabátzsebemből, de mire felvettem volna, letette az ismeretlen szám.
-Hogy az a...
-Ki volt az? – ült fel Rob.
-Ismeretlen szám. – motyogtam, és mikor a híváslistára váltottam eszembe jutott valami.
Felé fordítottam a képernyőt.
Rám vigyorgott.
-Csak remélni tudtam, hogy nem fog zavarni. – mondta, miután elolvasta a saját számát.
-Nem, egyáltalán nem zavar. – válaszoltam, és rá nevettem.
Eszébe jutott valami, és előkapta ő is a telefonját. Leesett az állam. Az én kis rozzant Samsung C3050-esem, elbújhatott az a telefon mellett. Az ő telefonja érintőképernyős volt, és még azt is lefogadtam volna, hogy lehet rajta netezni is.
Miközben keresett benne valamit, hozzámszólt.
-Te hívtál fel, ahm... – megállt a keze. – Csütörtökön?
Hajajjjj...
-Ööö, igen. – válaszoltam végül őszintén.
-Gondoltam. –mosolygott rám. – De miért nem szóltál bele?
-Hosszú történet.
-Értem. Mindegyis. Legalább meg van a számod. – vigyorgott, és elkezdett valamit írni a telefonjába. Belekukkantotta mit ír, és láttam, hogy a telefonszámhoz írja, hogy „Dys”.
Magam elé mosolyogtam, ő meg gyors el is rakta a telefonját, miután végzett. Az enyémre nézett.
-Szabad? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét érte.
Gyors végiggondoltam, hogy nincs-e rajta valami olyan dolog, majd odaadtam neki.
Elvette, és egyből a számokhoz kapcsolt.
-Milyen zenéket szeretsz? – kérdezte hirtelen. – Itt van mindenféle...
-Hát, mindenfélét szeretek. – válaszoltam idétlenül.
Most erre mit mondjak? Úgy utáltam ezt a kérdést. Én minden zenét szeretek, mindenből vannak kedvenceim a pop-tól kezdve az R’N’B-in keresztül, a rock-ig.
Rám nevetett, és felém nyújtott a telefonomat.
-Mutass egy kedvencet. – szólt, és én meg gyors keresni kezdtem valami jót.
Ő kényelmesen újra hátradőlt az ágyon, én meg gyors meg is találtam az egyik nagy kedvencemet.
Én is melléfeküdtem, és elindítottam Britney Spears Everytime-ját.
Úgy láttam Rob-on egyből felismerte a számot, de nem ellenkezett, hogy kapcsoljam ki azonnal, vagy ilyesmi.
Lehunyta a szemét, és oldalra fordult, így én is így tettem. Most ugyanúgy voltunk, mint ahogy egyik nap, amikor bementem hozzá a szobájába.

„Everytime I try to fly, I fall
Without my wings, I feel so small
I guess I need you, baby
And everytime I see you in my dreams
I see your face, it's haunting me
I guess I need you, baby”

Énekelte Britney, és mi meg teljesen átadtuk magunkat a zenének.
Igaz, már több ezerszer hallottam ezt a számot, de most teljesen új értelmet nyert néhány sora. Például a fentiek is. Lassan kinyitottam a szemet, és Rob-ot néztem, akinek még mindig csukva volt a szeme. Igen, pontosan így érzem, ahogy Britney énekli a dalban. Nekem is szükségem van rá.
Míg én ezen gondolkoztam, észre se vettem, hogy egy másik nagy kedvenchez ért a dal.

„I make believe that you are here
It's the only way I see clear”

Pontosan, mint amikor odaképzeltem magam mellé egyik este, és csak így tudtam elaludni. Én is csak úgy tudok normálisan gondolkozni, és viselkedni, ha mellettem van.
Még mindig néztem, miközben Ő lassan kinyitotta a szemét.
Mondani akartam valamit, de úgy éreztem, hogy az én hangon elrontaná ezt a tökéletes pillanatot.
Úgy láttam rajta Ő is pontosan, tudja, hogy miért ezt a számot raktam be, és ő is érzi, hogy mennyire nagy szükségem van Rá.
Mikor a dal véget ért, megnyomtam a stop gombot, és ezután percekig csak egymást néztük.
Rob hirtelen felült, és én is egyből utána.
-Ez tényleg szép szám.
Bólintottam, és elraktam a telefonomat. Mikor újra visszanéztem, azt láttam, hogy erősen gondolkozik valamin, majd hirtelen rám nézett.
Közelebb húzódott, a két keze közé vette az arcomat, és lágyan megcsókolt. Kissé De Javu érzésem volt, és az első csókunk jutott eszembe. Láttam rajta, hogy neki is valami hasonló járhatott a fejében, ugyanis kissé elmosolyodott.
Ha lett volna valamiféle ellenállásom, már az is elpárolgott volna. Szinte magamon kívül ledőltem az ágyra, Ő meg fölém hajolt, és úgy csókolt tovább.
Kissé idétlennek éreztem ezt a pozíciót, ezért megállítottam, és gyors feljebb csúsztam az ágyon, levettem a sapkát, és a fejem már a párnán volt.
Nem sokat gondolkozott, készségesen jött utánam, és Ő is feljebb jött, majd fölém hajolt ismét, de csak a felső testével. Egyre hevesebben, és hevesebben csókolt, és már nem csak a számat – mikor érezte, hogy nem kapok lassan levegőt, akkor levándorolt a nyakamra is.
Nagyon gyorsan, és hangosan vettem a levegőt, zavarba ejtően lihegtem.
A vérem nagyon gyorsan felforrt, és már tudtam, mit akarok.
Egy gyors mozdulattal átfordultam, úgy, hogy én legyek felül, ám én már nem csak a felsőtestemmel másztam rá, hanem a lábammal is körülfogtam.
Élveztem az irányítást, és eszemben sem volt fékezni magamat. Hevesen csókoltam én is mindenhol, túrtam bele a hajába, és még mindig iszonyú hangosan lihegtem.
Hirtelen ő is határozott, és megfordított, úgy, hogy ő kerüljön fölém. Nem nagyon tudtam ellenkezni, de nem is akartam, hogy őszinte legyek. Ajkunk immár egyre hosszabb ideig tapadt össze, éppen csak akkor vette el, amikor már tényleg alig kaptunk levegőt.
Miközben csókolt, a jobb keze lassan elindult a lábamon, a térdemtől felfele a combomon.
Egészen kellemes érzés volt, ahogy a hatalmas nagy keze végigvándorol a lábamon, egészen fel a hasamig, majd végül ott is elindult felfele.
Hirtelen meggondolta magát, és inkább lefele vette az irányt, és a derekamnál fogott meg.
Nem is tudom mi ütött belém, amikor egyszer csak megfogtam a derekamon lévő kezét, és a pólóm alá csúsztattam.
Elvette ajkát az enyémtől, és rámnézett.
Nem tudtam, mit mondjak, helyette inkább felhajoltam, és megcsókoltam. –nagyon nem tetszett, hogy az ajkunk különvált. Ettől még hevesebben csókolt, immár sokkal gyorsabban is, mint eddig. A kezét nem vette ki a pólóm alól, helyette, ahogy én is célozgattam rá, elindult felfele. Oldalt a hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam az arcát, az enyémhez, és készültem is fel az érzésre, amikor keze végre célt ér, de végül megint meggondolta magát.
Elengedett, és ahogy én is, ő is hangosan zihálva visszafeküdt mellém.
Pár percig csak némán feküdtünk egymás mellett, és vártuk, hogy felindultságunk lecsillapodjék. Kb. 2 perc múlva, rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarom magam lecsillapítani, így Rob-hoz fordultam, és a mellkasára fektettem az arcomat, ő meg átölelt a karjával, és megpuszilta a hajamat.
Felfordítottam az arcomat, így a puszija a számat érte el –ezt akartam.
Készségesen viszonozta a csókot, majd megszólalt.
-Ez most iszonyúan gimisen fog hangzani, de szüleim bármelyik percben hazajöhetnek. – mondta elfojtott nevetéssel.
Rá néztem, majd mikor láttam, hogy komolyan gondolja, amit mondott, jó hangosan felnevettem.
Belőle is kitört a nevetés, és magához ölelt.
Mikor már eléggé lenyugodtam a nevetőgörcsöm után, Rá néztem.
-Oké. – suttogtam, és megpusziltam az arcát, de ő hirtelen elfordította a fejét – ahogy én az előbb- így a pusziból ismét csók lett.
Ránevettem, és újból hozzásimultam.
-Akkor... – kezdtem. – Csak feküdjünk itt. – ajánlottam, és elhelyezkedtem.
-Benne vagyok. – vigyorgott rám. – Annyira békés most minden...
Igaza volt. Abban a pillanatban minden békés, és tökéletes volt.

+ Rob szüleinek a háza

Rob telefonja:

Dlyan telefonja:

12.rész: Elmondani az igazat?

- Beszélnünk kellene. – húzott félre James másnap reggel a suli előtt.
Na ne. Ez a hangsúly már nem utalhat jóra. Mégis mit csináltam? – gondolkoztam el. Ha jól emlékszem legutoljára kedden beszéltem vele, amikor Sarah-ékkal volt. Azóta egy nap telt el. Mi történhetett? Talán kedd este éjfél körül felkeltem, mint egy alvajáró, elmentem hozzá, és bedumáltam neki? Talán megmondtam neki, hogy kopjon le rólam, mert engem egyáltalán nem érdekel? Vagyis megmondtam neki az igazat? Ezt nem tartottam elég valószínűnek, habár tudtam, hogy erre előbb utóbb sor fog kerülni. Igazából még nem gondoltam ki pontosan, hogy mit fogok mondani neki… Szerencsém, hogy eddig még nem jött elő, valami randizzunk féle dologgal. Azt nem tudom, hogy tudnám kikerülni…
Persze igazából semmi bajom nem volt vele, sőt ha jobban belegondolok elég rendes, és helyes fiúnak tartanom. Vagyis tartanám, ha nem létezne Ő. Ahogy Bella mondaná: Ha nem borítaná homályba egy másik, sokkal erősebb dolog, valami, ami olyan erős, hogy egy ésszerű világban nem is létezne. Igen, pontosan így gondolom ezt én is, csak nálam nem Jake kontra Edward van, hanem Robert kontra a világ össze férfija. Igen, talán én is rá tudnék nézni másokra is, ha Ő nem lenne. – Erre a gondolatra kicsit megborzongtam – De nem tudtam egyszerűen erre gondolni. Pláne nem a tegnap után. – ismét megborzongtam, de ez másféle borzongás volt.
Azt hiszem, a tegnap után elmondhatom, hogy Rob az életem részévé vált, visszavonhatatlanul.
Igazából nem is nagyon emlékszem, hogy meddig maradt nálam. Csak arra emlékszem, hogy amikor végül visszament a szállodába, én nem akartam, hogy elmenjen. Azt szerettem volna, ha ott marad velem, lehetőleg az örökkévalóság hátralévő részében. De persze ez lehetetlen. Mi nem egy mesében élünk, hanem a normális világban, ahol az embereknek vannak bizonyos dolgaik, és kötelességeik. Mint ahogy Rob-nak az, hogy a forgatásokra menjen.
Én nagyon nem akartam elengedni, és ő se nagyon akart elmenni, erre tisztán emlékszem. Ez nem azt jelenti, hogy azt akartam, hogy ne forgasson több filmet, nem, ezt nagyon is szeretném. De azért jó lenne, ha közbe mondjuk én is vele lehetnék…
Persze végül teljesen megnyugtatott, tisztán emlékszem milyen szavakkal is búcsúzott el. Az ajtóban toporogtunk – egyikünk sem tudta mit mondjon- majd egy jó hosszú csönd beállta után, egyszer csak rám nézett, közelebb lépett, és lassan megcsókolt. Emlékszem, mennyire furcsálltan, hogy olyan gyengéd és óvatos. Nem vagyok én porcelánbaba, kérem!
- Majd holnap találkozunk. Álmodj szépeket, Dys. – mondta búcsúzóan, rám mosolygott, és leszaladt a lépcsőn.
Ezek után – természetesen – még percekig nem tudtam magamról, és csak álltam ott az ajtóban, mindaddig, amíg a munkából hazaérő szomszédjaim nem kezdtek el furcsán nézni rám. Pislogtam párat, egy furcsa mosolyt villantottam rájuk, majd bevágtam az ajtót.
-Dylan, figyelsz te rám?! – szólt rám James, kizökkentve az emlékeimből.
-Ahm, persze. – válaszoltam, bár még mindig fogalmam sem volt, hogy mit akar. De azért próbáltam erősen koncentrálni, nehogy megint elkalandozzon a figyelmem.
-Szóval… - kezdte, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Ez hosszú lesz… - Figyelj, Dylan. Nem tudom, hogy igazából mit titkolsz, és főként azt nem, hogy miért titkolod el a barátnőid elől, de én nem fogok hazudozni tovább. El fogom mondani Sarah-nak, hogy nem velem látott egyik este.
Hajajjj… talán tényleg elmentek abba a boltba?
Bocsánatkérő arcot vágtam.
-Sajnálom. Gondolom elmentetek a boltba.
-Nem. Mi csak el akartunk menni, de ahol mondtad nem volt semmi. Nézd, Sarah-ék sem hülyék, oké? Sejtik, hogy valami nincs rendben veled egy ideje.
Sarah-ék? Vajon miért nem Bonnié-kat mond?
-Mi lenne velem? – tettem az értetlent.
-Sarah-nak sok minden feltűnt manapság. Köztük ez a karkötős dolog is. Azt se tudtam, mit mondjak neki. Én is eléggé meglepődtem, de az után rájöttem, hogy gondolom attól a fickótól, kaptad, aki hazakísért.
-Ezt neki is elmondtad? – kezdtem megijedni.
-Nem. – mondta, de mikor látta, hogy mennyire megkönnyebbülök, hozzátette. – De ha te nem fogod elmondani nekik, én igen.
-Mi van?
-Elmondom nekik, hogy nem velem láttak. És szerintem így ők is összeteszik a dolgokat. Nézd, nem akartam szemét lenni, így azt mondtam Sarah-nak, hogy beszéljen veled, és ha még utána is beszélni szeretne velem, akkor el mondom neki mi van.
Ez nem lehet igaz!
-Hogy mi van? – kezdtem ideges lenni. – James, ugye csak viccelsz?
-Nem. Úgyhogy kérlek, beszélj velük, még lehetőleg ma.
Mintha lenne más választásom…
-Ajj, James. Mégis mit mondjak nekik? Semmi sincs velem. Csak ti képzeltek ebbe a hazakísérős sztoriba is mindenfélét. Nincs semmiféle pasi, érted?
-Dylan, legalább engem ne nézz hülyének, oké? Kezdjük ott, hogy a sapkádból, kb. úgy 10 m-ről érzik a férfiszag.
Na ezzel megfogott. Mégis mit mondhatnék?
-James, nem fogok velük beszélni, mert nincs miről, oké?– próbáltam lezárni a témát.
-Jó, de tudd, hogy elmondom Sarah-nak, hogy nem velem látott. Ennek, pedig tudod mi lesz a következménye…
Pontosan tudom. Sarah addig fog nyaggatni, míg ki nem szedi belőlem, hogy kivel is voltam. Őt viszont már nem olyan könnyű átverni.
-James, kérlek, kérlek, kérlek. Ne mondj semmi. – gondoltam, ha a tagadás nem jött be, akkor jön a kérlelés.
Nem nagyon hatotta meg.
-Annyira fura vagy, Dylan. Mégis mi a fene bajod van? Miért titkolod el ezt az egészet a barátnőid elől? Azt hittem barátok vagytok, akkor meg?
Ezzel belém fojtotta a szót. Mintha így is nem gondolkoztam volna már épp eleget arról, hogy elmondjam nekik! Mintha nem akarnám elmondani nekik minden pillanatban. Ez egy kicsit fájt. Tudom, hogy a barátnőim – valamilyen szinten – de mégsem akartam nekik elmondani. Az a belső hang azt mondta, hogy ne. Talán nem kellene figyelembe vennem?
-Nézd, sajnálom, ha most úgy érzed, hogy szemét vagyok, vagy esetleg megbántottalak, de kedvelem Sarah…-ékat – tette hozzá pár másodperc múlva – Nem akarok nekik hazudni, remélem megérted.
Emésztgettem a hallottakat, majd végül döntöttem. Lesz, ami lesz, nem érdekel mostmár! Nem fogok titkolózni, belefáradtam olyasvalamibe, ami értelmetlen.
-Igazad van. Beszélni fogok velük. Még ma, délután. Utolsó órán úgyis közös, majd azután. -
James-t meglepte ez a fordulat, de örült neki.
-Tudtam én, hogy lehet veled beszélni. És még egyszer bocs, hogy így rád támadtam, meg minden. – szabadkozott.
Most már tök 8. – gondoltam.
-Semmi baj. De mostmár mennék, ha nincs valami más mondandód. – célozgattam.
Megrázta a fejét.
-Remek, akkor, ha meg bocsátasz. – mondtam, és elfordultam tőle, majd beléptem az egyetem épületébe.
Jézus. Mit ígértem? És hogy fogom én ezt betartani?!
Szerencsére volt egy egész délelőttöm, hogy mindent végiggondoljak. Habár mikor utolsó óra előtt szóltam a lányoknak, hogy beszélni szeretnék velük óra után, úgy éreztem, kellene még vagy 100 nap, hogy erre felkészüljek. Igazából nem is lehet erre felkészülni – jöttem rá lassan. Mégis mi a fenét mondjak nekik? Az igazság annyira hazugságnak hallatszódott – még a fejemben is, mikor végiggondoltam, hogy eléjük állok, és minden elmondok nekik az elejétől a végéig -, hogy még állítom, valami hazugságot is jobban elhinnének talán, mint az igazat. De végül nem tehettem mást. Beszélnem kellett velük. Az óra végét jelző csengőt, minimum olyannak éreztem, mint a börtöncella nyitódásának a hangját, mikor viszik a rabokat a kivégzésre. Hát ez is majdnem olyan volt, csakhogy engem ezek után nem kivégezni fognak vinni, hanem minimum a dili házba.
Sarah és Bonnie türelmetlenül, de azért kíváncsian álltak a teremben – várva, hogy a többiek kimenjenek, és hogy csak hárman maradjunk.
Mikor már az utolsó ember is kiment nagy nehezen feléjük fordultam.
-Szóval? – kérdezte barátságtalanul Sarah.
Talán nehezebb lesz, mint gondoltam? Ez a hang is megijesztett, - akárcsak James-é, de ez egészen máshogy - és még jobban arra kényszeríttet, hogy valami gyorsan kitalált hazugsággal álljak elő.
-Miről szeretnél velünk beszélni, Dylan? – kérdezte már jóval barátságosabban Bonnie, engem méregetve. Talán ő még nem sejt semmi.
Úgy döntöttem leginkább Sarah-hoz fogok beszélni. Felé fordultam.
-James mesélte, hogy elmentetek a boltba. – kezdtem óvatosan.
-Ja, elmentünk, de nem találtunk semmi. Úgyhogy lennél szíves elmondani, hogy miért hazudtál? És hogy mi folyik itt? Mi ez az egész? James azt mondta, beszéljek veled. Akkor hajrá. Hallgatlak. – szegezte rám a szemeit.
Nyeltem egy nagyot.
-Ahm… szóval tényleg nincs az a bolt, hazudtam.
-Tényleg? Erre magam is rájöttem. De akkor elmondanád végre az igazat? Mindent.
Na jó, fogjunk bele.
-Hol kezdjem? – próbáltam időt húzni.
Sarah vágott egy grimaszt.
-Mondjuk a legelején. Talán ott, hogy akkor igazából ki is kísért haza azon az estén.
Ezzel nem kezdhetem! Talán mégiscsak jobb lenne, ha először az egészet felvezetném. Úgy talán hihetőebb lenne? Nem hiszem, de ez a legtöbb, amit tehetek.
-Ahm, szóval tudjátok, hogy délutánonként, és néha délelőtt is egy szállodában szoktam dolgozni.
-Igen, ott, ahová Eric ajánlott be a testvérének. De ez, hogy jön ide? – türelmetlenkedett Sarah.
-Az egész innen indult ki. Szóval ugye azt is tudjátok, hogy a szálloda szokott néha bizonyos híres embereket fogadni, akik idelátogatnak.
Sarah jelet adott türelmetlenségének.
-Nyugalom. Mindjárt jön a lényeg. Szóval, most is egy híresség – jajj, de utáltam ezt a szót mondani Rá – jött hozzánk. – egy kis hatásszünetet hagytam. – Robert Pattinson.
Sarah szemei úgy kidülledt, mint azoknak a meseszereplőknek. Félő volt, hogy kiesnek, és a padlón fognak végig gurulni. Bonnie kicsit meglepődött, de azért egyikük sem, szólt egy szót sem.
Vettem egy nagy levegőt és folytattam.
-Az most nem lényeg, hogy hogyan történt, meg ilyesmi, de minden furcsasághoz – írtam egy idézőjelet a levegőbe – Neki van köze. Ő kísért haza azon a bizonyos estén, Tőle van a karkötő – megszorítottam a kezemen – és az Övé a sapka is. Nekem adta, mikor mentünk a parkba. Azt hitte, fázom, vagy nem is tudom.
Még mindig nem szólaltak meg.
-Szóval – nyújtottam meg a szót – Ennyi lenne a nagy titok. – gúnyolódtam, de ők még mindig nem szóltak egy szót sem.
Pár percnyi néma csend lett, majd végül mindketten egy hangos kacagásban törtek ki. Meglepetten néztem őket, habár gondoltam, hogy ilyesmi lesz a reakciójuk.
-Dylan… ennél nagyobb hazugságot ki se találhattál volna. – mondta nevetve Sarah, és a szemét törölgette a könnyektől.
-Ez tényleg elég gázos volt, már bocs. – szólt Bonnie is, ő már nem nevetve. – Inkább mondd azt, hogy nem mondod el, és kész, De ez…
Miért van az, hogy az emberek néha a hazugságokat jobban elhiszik, mint az igazat?!
-Nem hazudok lányok. Esküszöm. Miért nem hisztek nekem? – kérdeztem kétségbeesve. – Ti akartátok, hogy elmondjam. Akkor most miért nem hiszitek el, amit mondok?
-Ajj, Dylan. Annyira nevetséges vagy. Szerintem inkább ne is folytasd, oké? Ez egyre égőbb lesz. – mondta Sarah.
Hát ez nem lehet igaz! Mégis mit tegyek, hogy elhiggyék az igazat? Gyors törtem a fejemet, majd jött is a megoldás.
-És ez? - mutattam fel a karkötőt – Ez mi?
-Ugyan már! Bárhol vehetted. – ellenkezett Sarah.
-Rob-tól kaptam. Amiért megmentettem egy jó nagy bunyótól.
-Dylan, te nem vagy komplett. – szólt Bonnie is közbe.
-Higgyétek már el. És a sapka? Az is az övé. Mondom, hogy tőle kaptam. Miért nem értitek meg?
-Mert ez lehetetlen.
-Miért? – kérdeztem, habár tudtam, hogy teljesen igazuk van. Ha valaki elém is odaállítani egy ilyen sztorival, minimum a képébe röhögnék, és valószínűleg megadnám neki egy jó pszichológus számát. De ez az igazság! Valahogy akkor is be fogom bizonyítani!
Meg is van! Váratlan helyzetben az ember tényleg rettentően találékony tud lenni.
Előkaptam a zsebemből a mobilomat. Nagyon jól emlékszem, hogy Rob azzal szórakozott tegnap, hogy elvette a telefonomat, megkért, hogy mondjak el valamit arról, akit kinézett a telefonban, és ő meg átírta a nevüket, mindenféle hülyeségekre. Megnyitottam a névjegyzéket, és Sarah kezébe nyomtam.
Meglepetten nézegette, majd motyogva elkezdte olvasni az átköltött neveket.
-Jó tanár… Idegesítő lány 2. pad… Szőke barátnő. – megállt, és felém, mutatta a kijelzőt. – Ez én lennék?
Bólintottam, ő meg továbbolvasott.
-Ez nem bizonyít semmit, ezt te is átírhattad könnyűszerrel. – mondta, és továbbolvasott.
Épp tiltakozni szerettem volna, amikor hirtelen megnémult, és abbahagyta a hangos felolvasást. – Ez... – motyogta, majd megint megakadt, és lassan felém, fordította a képernyőt.
Az egyik bejegyzésnél Rob neve díszelgett.
Ezt mikor írhatta bele? – gondoltam - És vajon direkt tette, némi célzás jelleggel?
Na, ez engem is megzavart. Kivettem a kezéből a telefont.
-Mi… - kezdtem, de belém is belém fojtódott a szó.
Sarah meglepetten vizsgált, majd hisztérikusan nevetni kezdett.
-Hát ez jó volt. Majdnem elhittem. Ez a megdöbbenés. Ezt jól csináltad. – mondta, de láttam rajta, hogy ő is kicsit bizonytalan.
De igazából nem nagyon figyeltem rá, a telefonszámon gondolkoztam.
-Mi folyik itt Dylan? –szólalt meg Bonnie hirtelen. Láttam rajta, hogy ő már komolyan aggódott a lelki világomért.
-Bebizonyítom nektek, hogy igazat mondtam. – határoztam el, majd megnyomtam a hívó gombot, és ki hangosításra kapcsoltam.
Kicsöngött, majd a harmadik tárcsahang után, Rob szólt bele, kissé nyúzott hangon.
-Tessék, Robert.
Sarah képe elnyúlt, Bonnie-é még mindig bizonytalanságot tükrözött. Sarah nagy fan volt, nagyon is jól ismerte Rob hangját, ahogy én is. Neki már leesett. Bonnie-nak még nem nagyon.
Gyors kinyomtam a telefont, miután Rob egy második „Halló”-t is belekérdezett.
Feléjük néztem. Sarah a döbbenettől meg sem tudott szólalni, Bonnie pedig kezdte kapizsgálni.
-Uram-atyám. – szólalt meg Sarah egy perc hallgatás után. – Ez lehetetlen… Nem… Mégis, hogy történt ez? – kérdezte, és felém fordult.
Nagy kő esett le szívemről. Végre, a nehezén már túl vagyok.