Roblan's story

3.rész: A 16-os szoba

Egy újabb unalmas nap. Vagyis nem is egy újabb, hanem a legunalmasabb az egész héten. Hétfő… - gondoltam az ágyban fekve, és a másik oldalamra fordultam. – Gyűlölöm a hétfőket. Ez a hét legrosszabb napja, mert ezen a napon nincs egyetem, ugyanis egyetlen órát sem vettem fel a napra. Én hülye… De most legalább kapóra jött. Úgyis én helyettesítem Katy-t a szállodában. Jajj, ne a szálloda… Jutott hirtelen eszembe. Egész nap a szállodában fogok ücsörögni a pult mögött, és egy nagy szikrázó mosollyal kell fogadnom minden vendéget. Az ücsörgés talán még menni fog. Tanulok max. Úgyis azt szoktam csinálni minden hétfőn. Na de a mosolygás… Az már más téma. Nem ígérek semmit, de megteszek minden tőlem telhetőt. Vigyorgok majd, mint a vadalma. Döntöttem el. Vettem egy nagy levegőt, szokásomhoz híven megcsodáltam a mellettem függő Rob Pattz képet, ami után még másodpercekig zavart voltam, majd a fürdő fele vettem az irányt. Mindig a hétfői napokon jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy ilyen hosszú hajam van. Ennek a viselése könnyű. Felkötöm, és kész is vagyok a reggeli hajcsinálással. Ekkor eszembe jutott az, amikor még pár éve rövid hajam volt, egészen rövid. Milyen rossz volt! – gondoltam – Minden nap ki kellett vasalnom, hogy valami emberi formát hozzak ki belőle. Ez után döntöttem úgy, hogy inkább maradok a hosszú hajnál. Mint minden nap, most is hátrafogtam az egészet, és egy piros hajgumival megkötöttem. Ennyi, ami tőlem telik. – gondoltam – Meg amúgy is… Miért cicomáznám magamat hétfőn? Senkinek nem áll szándékomban tetszeni hétfőn. Vagyis nem is csak hétfőn! Egyik nap se. Az egyetemen többnyire már minden pasit láttam, és ha az eddigi 2 év alatt nem találtam meg a nagy őt, akkor nem hiszem, hogy ez változni fog, most az utolsóban. Az egyetemen kívül meg általában senkivel nem szoktam találkozni, egyenest hazajövök, tehát még egy ok arra, hogy nem foglalkozzak annyit magammal. Felesleges cécó lenne az egész. – Zártam le végül a magamban folytatott elmélkedést, és kimentem a fürdőből. A szobámban gyors beágyaztam, majd felkaptam magamra a ruháimat – miközben nem is figyeltem, hogy mi illik össze mivel – majd bezártam magam mögött az ajtót, és kilépetem az emeletes házból. Az eső természetesen zuhogott. Naná, hisz Londonban vagyok, az Istenért! Itt inkább az a fura, ha nem esik. Ahogy Bella mondaná – csak kicsit átfogalmazva: Londonban azt nevezik jó időnek, amikor nem esik az eső, vagy nincs pára. Na, ez aztán a ritka eset, ami kb. egy héten, egyszer fordul elő, de akkor is, csak ha szerencsém van. Így hát gyors felhúztam az esernyőm, és kiléptem a járdára. Remek. És persze nekem ilyenkor nincs egyetem, amikor tök hamar beérnék, nagyobb elázás nélkül, Nem, persze, nekem ilyenkor kell a szállodába mennem. Igaz az sincs annyira messze, max fél óra gyalog. 20 perc, ha sietek. De addigra meg teljesen el fogok ázni. – Gondolkoztam, de ekkor hirtelen egy helyi busz fordult be, az emeletes háztól nem sokra lévő megállóba. Lehet, hogy néha a véletlen a kezünkre játszik? Gondoltam, és gyors a busz felé futottam. A szálloda mellett nem sokkal van egy megálló. Én biztos nem gyalogolok el odáig.
A buszon megvettem a jegyet, és legelölre beültem, a sofőr mögé. Fura, el is felejtettem, mennyire szeretek buszon utazni… Olyan kényelmes – gondoltam, majd elhelyezkedetem az ülésen, és bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Elindítottam egy számot, és kimeredtem az ablakon.
Azonban egy jó 5 perc múlva már ott is voltam a szálloda körül, így megköszöntem a fuvart a sofőrnek, és kelletlenül kiszálltam a zuhogó esőbe. Egy sprintet levágtam a szállodáig, ahová végül is csurom vizesen érkeztem meg. Az ajtóban álló portás furcsán méregetett, így inkább nem is gondoltam arra, hogyan festhetek, de azért el tudtam képzelni: kipirosodott arc, orr… össze-vissza szétment haj, és persze a szipogás. Remek.
Így inkább az udvariaskodás helyett gyors a pult mögé álltam, és keresni kezdtem a nekem hagyott listát. Ezt az egyik mögöttem lévő fiókban találtam meg, majd elolvastam, és úgy döntöttem ideje hozzálátni a munkához. Megkértem a harmad helyettest, hogy álljon be helyette a pultba, még meg nem csinálom azokat, amik a listán vannak.
- Akkor biztos nem baj? – kérdeztem udvariasan, habár nem nagyon érdekelte a válasz. Hisz nem tudok 2 helyen lenni egyszerre. Valakinek takarítania is kell.
- Nem, dehogy semmi baj. – nyugtatott meg a helyettesem. Inkább ül itt a pultban fél napot, minthogy takarítania kelljen.
Ekkor azonban a hivatásos takarítóbrigád jött fel az alagsorból, és éppen nagyban vihorásztak, meg sugdolóztak. Rajtuk is észrevettem azt, amit mindenkin, mióta belépetem a szállodába. Mindenki olyan más. Olyan normális. Úgy értem, eddig például a portás csak akkor állt be a helyére, ha épp jött egy vendég, vagy a főnök. A személyzet úgyszintén. Most pedig mindenki pedánsan viselkedik, mindenki a helyén van, és csinálja a dolgát. Fura, nagyon is fura – gondoltam. Vajon mi történhetett? Miért viselkedik mindenki úgy, mint akik a tökéletes szálloda képét akarják kelteni? Mi okuk lehet rá?
Talán itt a főnök valahol, és figyeli őket? – gondoltam. – Nem. Az nem az ő stílusa. De akkor meg mi van?
Jobb lesz, ha megkérdezek valakit, mi folyik itt. Döntöttem el, és a fiatal lányokból álló takarítókhoz indultam. Megálltam nem messze tőlük, és a tervemet inkább módosítottam, arra, hogy kihallgatom őket. De ez nem ment olyan egyszerűen. Mind nagyon izgatottak voltak, és össze-vissza fecsegtek. Ahogy ki tudtam venni, egy bizonyos emberről beszélnek. Egy férfiról. Ezt a „Nem tudom, hogy lehet valakinek ilyen jó felsőteste...” kezdetű mondatból szűrtem le, ami úgy folytatódott volna, hogy „…még mindig nem hiszem el, hogy…”-de ekkor egy másik belevágott, hogy ő sem hiszi el. De az végül is nem derült ki, hogy mit nem hisznek el…
Ettől nem lettem okosabb. – gondoltam, és végül úgy döntöttem feladom az arra tett próbálkozást, hogy megértse a párbeszédük lényegét. Csak annyit sikerült leszűrnöm, hogy valami pasiról beszélnek. Biztos tegnap volt valami film, és abban ő volt a főszereplő. Zártam le ezt a témát magamban, és a takarító rongyommal, valamint a flakonnal együtt elindultam a lift felé. Azzal – miután egy sort bénáztam a gombokkal – egyenest a 2. emeletre mentem, a 22 számú szobába, ugyanis ma azt kellett kitakarítanom. Pontosabban nem is a szobát, hanem a mosdót részét. De jó. Még, jó, hogy nem a WC-t kell sikálnom… Na de semmi panaszkodás! Örülj, hogy van egyáltalán valamiféle munkád! – korholtam le magam, és a fürdő fele vettem az irányt a szép szállodaszobában. Becsuktam magam mögött az ajtót, bedugtam a fülhallgatókat, és lélekben felkészültem egy órás unalmas takarításra. El fog ez telni hamar. – Biztattam magam – Kb. 12 dal, és letelik az az egy óra. Bizonygattam, és a kagyló fölé hajoltam, majd súrolóporral kezdtem el sikálni. Közben azonban a gondolataim akaratlanul is elszabadultak, és megint visszatértek az előtérben látottakhoz, és ekkor hirtelen megvilágosodtam. Az emberek a szállóban pont úgy viselkednek, mint például amikor egy családhoz, valami rokon érkezik, és azok a legjobb benyomást szeretnék mutatni, azt, hogy ők a tökéletes család. Igen, pontosan. A főnök miatt biztos nem lenne ez. Ez valami más miatt van… Vagy valaki más miatt. Jöttem rá hirtelen. Ekkor azonban már jó 45 perce dolgoztam megállás nélkül a fürdőn, így az már csillogott - villogott. Na de… - folytattam tovább a gondolatmenetem, miközben már a holmiijaimat szedtem össze – Akkor meg ki miatt lehet ez? Ki lehet annyira fontos, hogy miatta ezt csinálják? Mert az biztos, hogy valami nagy ember lehet… Talán egy igazgató, vagy valami menő üzletember. Tudtam le ezzel a magamnak fel tett kérdésem, majd átkapcsoltam egy másik számra a telefonomon, magamhoz vettem a ruhát, és a flakont, majd kinyitottam a fürdő ajtaját. Pontosabban nem is én nyitottam ki, hanem valaki előttem, nyitotta ki. Erre rácsodálkoztam, és örültem, hogy az ajtó nem befele nyílik, mert akkor most jól képen vert volna.
Amikor azonban az ajtóban állót megpillantottam, azt, aki kinyitotta az ajtót, hirtelen sebesebben kezdett el verni a szívem… Csak néztem, kidülledt szemekkel, a szám kicsit elnyílt, és mintha szaporábban is kezdtem volna kapkodni a levegőt. Egy halk olyan sípolásféle hang is kijött még a torkomon, majd érezni kezdtem, ahogy nyirkosodik a homlokán, a kép mintha homályosulni kezdene, és végül az ájulás.


Mikor lassan újra kinyitottam a szememet, és érzékelni kezdtem a körülöttem lévő dolgokat, semmit nem értettem. Egy ágyban feküdtem abban biztos voltam. De hogy hogy kerültem oda, és mit kerestem ott, arra már nem tudtam emlékezni. Az utolsó emlékem az volt, hogy végeztem a fürdőszobában, és elindultam kifelé onnan. Kinyitottam az ajtót, és akkor… De nem, az nem lehet. Világos, hogy csak a fantáziám szórakozott velem. Hisz az lehetetlen… Gondoltam, és lassan pislogtam kettőt, csak úgy próbaként. Majd kb. 5 másodpercre lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, vettem egy nagy levegőt, és gyors felültem az ágyban.
-Óvatosan… - hallottam a hangot, ami valószínűleg mellőlem, jöhetett, majd újra megszédültem, és visszazuhanni készültem az ágyba. De ekkor hirtelen valaki megfogott, és bár ügyetlenül, de úgy fogta meg a karomat, hogy ne tudjak visszafeküdni. Na, jó. - gondoltam - Világos, hogy kicsit sokáig alszom. De miért nem ébredek már fel? Futott át az agyamon, majd lassan kinyitottam a szemem Ekkor azonban egy aggódó, és nyugtalan szempárral találtam szembe magam. Az Ő szeme volt… Nem! Ez nem lehet! Hogy lehetséges ez?! Robert Pattinson itt?! Velem? – gondoltam, és pislogtam kettőt a nagy felismerésre.
-Ahm… - kezdte kicsit zavartan Rob, és az ágy alá nyúlt, legalább is nekem úgy tűnt. – Vizet? – kérdezte azzal a fura angolos akcentusával.
Zavartan néztem vissza rá. Ez nem lehet a valóság. Csak álmodom. Ezer százalék. – győzködtem magamat – De ha ez egy álom, miért ne élvezhetném ki?
-Mi…? – kezdtem volna, de a hangom elcsuklott. Úristen! Hogy merek én Robert Pattinson-hoz szólni?!
Összeszűkült a szeme. Látszott rajta, hogy zavarban van, vagyis nem is zavarban van, hanem zavart. Nem tudja, mit kell csinálni ilyen helyzetben.
-Elájultál. Azt hiszem. – magyarázta. Istenem. Ugyanolyan a hangja, mint amilyen a youtube-on nézett videókban is. Milyen nagy a képzelőerőm! Ez igen!
Ez megint váratlanul ért. Elájultam? Én?! Biztos nem. Soha nem voltam az az ájulós fajta.
-Hogy? – krákogtam egy sort, és végült ezt az egy értelmes szót sikerült kipréselnem magamból.
Úgy döntött ezt a kérdést elengedi a füle mellett.
-Vizet? – helyette inkább megint megkínált. A kezére néztem, amiben egy fél l-es ásványvizes üveget tartott. Nyeltem egyet, és végre kimondtam normális hangon egy szót.
-Köszönöm. – sóhajtottam, és elvettem tőle a vizet. Levettem a kupakját, és belekortyoltam. De jól esett! Vagy 2 dl megittam egy szuszra, miközben Ő még mindig gyanakodva figyelt. Gondolom attól tartott, hogy megint visszazuhanok. – Jól vagyok. – nyugtattam meg hirtelen, mert nem akartam az arcán ezt a furcsa zavaros tekintetet látni. Elengedte a karom, amit azért fogott, hogy nehogy visszaessek. Gyors odanéztem, ahol a keze volt, majd vissza az arcára. Ez nem volt túl jó ötlet, ha azt szerettem volna, hogy ne dőljek vissza eszméletlenül az ágyra. Gyorsabban kezdtem el venni a levegőt. Ez nem lehet igaz. Még az álmomban is gyönyörű. Habár be kell vallanom, hogy ha álmodok róla, akkor az álmaimban nem szokott megborotválkozva lenni. Ez a fura különbség egyből magamhoz térített, és hirtelen rájöttem, hogy nem is álmodom. Ez itt a valóság! Itt áll mellettem Robert Pattinson, és én meg úgy viselkedem, mint valami idióta. Ideje felkelni. – döntöttem, el, és lemásztam az ágyról. Rob kicsit hátralépett, de azért még mindig furcsállva nézett rám.
-Biztos? – kérdezte, és nekem kb. fél perc múlva esett le, hogy az előző megnyugtatásomra kérdezett rá.
-Igen. – mondtam nyugodtan, és próbáltam nem tenni hirtelen mozdulatokat, hogy ez igaz is maradjon. Vettem egy mély lélegzetet, és nyeltem egy nagyot. Ezután kb. 1 percig egyikünk sem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy zavarban van. Az egész helyzettől. – A víz. – jutott eszembe hirtelen, és nagy léptekkel elindultam felé, hogy visszaadjam neki azt, miközben végig csak az arcát figyeltem. Még mindig ez a gyanakvó arc… - Köszönöm szépen. – mondtam, és visszaadtam neki.
-Elájultál. – ismételte meg, amit már korábban is mondott. Mintha szükségem lenne emlékeztetőre!
-Azt hiszem. – válaszoltam, és magamra csodáltam, hogy milyen normális a hangom. Lehet, hogy még mindig azt hiszem, álmodom? Ha meg igen, akkor azt csinálok, és mondok, amit csak akarok, nem igaz? Megvakartam a homlokom, és éreztem, milyen ragacsos. Ekkor eszembe villant, hogy milyen iszonyatosan nézhetek ki. Jézusom…
Rob várt, úgy tűnt, arra, hogy folytassam a mondatom.
-Ahm… keveset ettem ma. Vagyis semmi. – javítottam ki magam. Milyen jól tudok hazudni! Újfent magamra csodálkoztam. De mégis mit mondhattam volna neki? Hogy Tőle ájultam el?
Úgy tűnt nem fog válaszolni. – De mostmár jó vagyok, nem fogok az ágyra zuhanni… - próbáltam megnyugtatni, de még mindig ugyanúgy nézett, mint mikor a vizet kínálta. – Sokszor elő szokott velem fordulni. Nem nagy szám. – mondtam, és vettem egy nagy levegőt. Nem válaszolt. Kifújtam a levegőt, amit idáig benn tartottam, és még mindig Őt néztem. Pár másodpercig az arcomat fürkészte – ekkor én próbáltam valamelyest eltakarni -, de végül pislogott kettőt, és másfele nézett, majd kissé elmosolyodott. Na végre!
-Az jó, mert elég ijesztő voltál. – vallotta be.
-Sajnálom. – mondtam bocsánatkérően.
-Semmi baj. De… ahm… egyél valamit majd, oké?
-Hogyne. – hagytam rá. Mintha tudnék enni valamit is ezek után!
Újabb zavart csend. Én Őt néztem, míg ő próbált másfele nézni, és hirtelen a hajába túrt. Istenem! Ez a mozdulat! Még jobb, mint a videókon. Vett egy nagy levegőt, és körbenézett a szobában. Ekkor az arckifejezése megváltozott.
Olyan volt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami fontos dolog, amit elfelejtett, vagy mintha rácsodálkozna valamire. Hirtelen merően rám nézett, olyan átható pillantással, hogy azt hittem mindjárt elfordulok. Furán méregetni kezdett, és úgy tűnt vár valamire. Mintha arra várna, hogy valamit csinálni fogok… Még mindig ez az ájulás?! Ideje, elterelni a figyelmét. Döntöttem el.
-Ahm, amúgy én itt dolgozom. – magyaráztam. – Takarítok. – mondtam, de ezt inkább legszívesebben visszaszívtam volna. Micsoda égés!
Levette rólam a pillantását, és hirtelen elmosolyodott.
-Én meg vendég vagyok. Ahm… Nem rég érkeztem. – magyarázta Ő is.
-Remek. És a ez a szobád. A 22-es. – mondtam. Miket beszélek én itt össze-vissza?
Ekkor az arca megint zavart lett. Ez meglepte.
-Nem. A 16. – szólt.
-Ez a 22-es.
-De hát azt mondták, hogy a 3. emeleten 4. szoba jobb oldalról. – magyarázta.
Nekem egyből leesett mi a baj.
-Ez… ahm… a baloldal. – szóltam csendesen, és próbáltam nem kioktató hangnemben mondani. Neki is leesett.
-Lehet, hogy tényleg jobb oldalt mondtak. – gondolkozott el hirtelen, majd zavarba jött. Istenem. Milyen édes, amikor zavarban van... Most legszívesebben odamennék hozzá, és megölelném, csakhogy ne legyen már ilyen szégyenlős. Ekkor meglepődtem – ismét saját magamon. Hát ez az! Miért nem kezdek el visítozni, hogy itt van velem szemben Robert Pattinson, és miért nem rohanok oda hozzá autogramot, vagy egy közös fényképet kérni? Miért nem viselkedem normálisan? Miért játszom meg magam úgy, mintha nem is ismerném, és mintha csak egy egyszerű vendég lenne? Ez a felismerés megzavart.
-Hoppá, akkor sajnálom. – mentegetőzött. – Lehet, hogy még gyakorolnom kellene melyik a jobb, és melyik a bal oldal. – viccelődött.
Elmosolyodtam. Nem azzal a szükségszerűen kreált vigyorral, hanem azzal a mosollyal, amit már nem is tudom mióta nem érzetem az arcomon. Ő is elmosolyodott, és kivillantotta felső, tökéletes fogsorát.
-Akkor azt hiszem, én megyek is. – szólt, és kihúzta a gurulós-táskája fogóját. Én csak most vettem észre, hogy egy bőrönd, és egy oldalt táska is van mellette.
-A jobb oldalra. – ugrattam, és furcsálltam, hogy miért vagyok ilyen merész.
-A 16-osba. – folytatta Ő is, és megint egymásra vigyorogtunk.
Láttam, hogy szerencsétlenkedik egy sort, ugyanis nem tudta a bőröndjét is fogni, meg az oldaltáskáját is magára rakni.
-Segítsek? – ajánlottam, még mindig az arcomon maradt vigyorral, és mellé léptem.
-Annak nagyon örülnénk. – szólt hirtelen egy ismeretlen hang, és én a hang irányába fordultam. Az ajtóban egy 35 év körüli, szőke, vállig érő hajú nő állt, aki egy fekete elegáns nadrágban, és egy kosztüm-felsőben volt. Rob is ránézett, de ő nem csodálkozva. – Végre, hogy megtaláltalak. Ez itt a baloldal. Én azt mondtam jobb, és 16. Nem, pedig bal, és 22, Rob! – korholta le Őt, ez az ismeretlen nő, mintha csak egy kisgyerek lenne. Miért nem vág vissza, hogy „Neked nem tök mindegy?!” ?
Helyette, csak egy bocsánatkérő mosolyt villantott a nőre, de ez nem szívből jövő mosoly volt.
-Tudom. - válaszolt kurtán.
-Mostmár mindegy. – szólt a nő, és ekkor úgy tett, mintha csak most venné észre, hogy én is ott vagyok. – Maga meg segíthetne. Ezt a bőröndöt vigye a 16-osba.
Kérem, vagy valami?
-Ahm… - szóltam zavartan – Hogyne. Viszem. – nyúltam is a bőröndért, de ekkor a szálloda egyik londinere elkapta a kezemet, és felvette a kezébe a bőröndöt.
-Hagyd csak. Majd én viszem. Inkább menj vissza a pultba, már keresnek. – szólt, és elindult a táskával.
-Nekem mindegy ki viszi be, csak haladjanak, kérem. – szólt ismét ez az ellenszenves nő. Mit keres ez itt Rob-bal? Jutott hirtelen az eszembe. – Mi, pedig megyünk is. – mondta, és intett Rob-nak, hogy kövesse. Ő felkapta magára az oldaltáskáját, és szó nélkül elindult, miközben valamiféle zavar jelent meg az arcán. Amit már korábban is láttam. Vissza se nézett, miközben kiment. Az ellenszenves nő, még mielőtt Rob után ment volna, furcsán méregetni kezdett, akárcsak Rob az előtt. Mintha ő is várna valamire. Végül úgy döntött, szó nélkül elmegy, köszönni persze még továbbra is luxus. Én gyors az ajtóhoz futottam, és elbújtam a fal mögé, de mivel az ajtót nyitva hagyták, hallottam őket, amint a szobába mennek, és beszélgetnek. Az ellenszenves nő, valószínűleg elővette a telefonját, vagy valamit, mert hallottam, ahogy valami el kezd pittyegni. Szórakozottan, mint akinek, muszáj kérdeznie valamit, pedig nem is érdekli a válasz, Rob-hoz szólt.
-Legalább ez is egy rajongó volt? – kérdezte, sóhajtozta.
Rob nem felelt egyből. Erősen a falhoz tapadtam, hogy még egyszer, és valószínűleg utoljára halljam a hangját.
-Nem… - motyogta, és úgy hangzott, mintha oda se figyelne, hanem valahol máshoz járna gondolatban.
-Nem? – horkant fel, meglepetten a nő, majd nevetni kezdett. – Furcsa. – állapította meg végül, és már hallottam, hogy az ajtót készülnek csukni.

-Az… furcsa. – szólt Rob csendesen, elgondolkozó hangon, majd bevágták az ajtót maguk mögött.