Roblan's story

9.rész: Vasárnap

Szombaton nem mentem be a szállodába. Annyira be akartam menni, de nem lehetett. Tanulnom kellett. Egész szombaton úgy éreztem magam, mint azokban a filmekben, amikor a főszereplőnek választania kell 2 dolog között, és az egyik vállán van az angyal, a másikon meg az ördög. Hát nekem a jobb vállamon volt az angyal, a balon, pedig az ördög. Az előbbi azt mondogatta, hogy tanulnom kell, mert így is le vagyok maradva, és nemsoká itt a félévi vizsga, szóval ideje elkezdeni a tanulást, az utóbbi, pedig arról bizonygatta a jobbik énemet, hogy bemegyek először a szállodába – hátha találkozok Vele – próbálok majd hamar hazajönni, és ha hazaértem, ráérek akkor tanulni. Persze ezt, az ördög nélkül is tudtam, hogy nem lehet megvalósítani. Ha találkozok Rob-bal, utána még órákig kótyagos vagyok, és kizárt, hogy ilyen állapotban érdekelne a tanulás, vagy hogy tudnék-e koncentrálni rá.
Így hát végül magam is beláttam, hogy a jobbik részemnek van igaza, és otthon maradtam egész szombaton.
Mikor vasárnap reggel felkeltem, úgy éreztem, hogy abból, amit tegnap –egész nap! – tanultam, abból semmi nem maradt meg. De ez ekkor már nem nagyon érdekelt. A lényeg, hogy ma bemehetek a szállodába úgy, hogy közben nem kell folyton arra gondolnom, hogy tanulnom kellene.
Ahogy pénteken is, ma is adtam magamra, úgymond. Sőt még a – nem is tudom mióta nem használt – hajvasalómat is elővettem, és egyenesítettem a hajamon. Persze amilyen béna vagyok, megégettem magamat – pontosabban a mutatóujjamat, így hát be kellett sebtapaszoznom. Ennyit arról, hogy ma nagyon jól fogok kinézni.
A ruháim közül is egy másik nagy kedvencemet vettem fel – egy hosszujjú felsőt, a nyakamba tekertem egy sálat, persze olyat, ami illik a felsőmhöz, és felvettem a kedvenc fekete csőszárú nadrágomat. Ami a cipőt illeti, megmaradtam a pénteki tornacipőmnél.
Úgyhogy ma is elég elviselhetőnek éreztem a kinézetemet –ez is régen volt.
Vasárnap bemenni a szállodába nem volt szokásom. Eddig. Ugyanis ezelőtt, mindig ilyenkor tanultam a sulira, valamint a hajam is elég gáz volt ezen a napon, így jobb tettem, ha ki sem mozdultam a házból. Persze Karl sokszor tartott erről is kiselőadást – mármint, hogy vasárnap is van szálloda, és hogy igazán bemehetnék néhányszor – de eddig nem túlzottan érdekelt mit mond. Ma legalább örülhet. – gondoltam vigyorogva, és felszálltam a buszra.
Kb. dél körül értem oda a szállodába. A hely elég kihalt volt, eszembe is jutott, hogy milyen jól tettem, hogy eddig nem jöttem be ilyenkor.
A recepcióhoz érve az ott álló lány is rám csodálkozott, hogy ilyenkor itt lát. Vagy lehet arra csodálkozott rá, hogy ma is adta magamra, és nem úgy indultam el otthonról, mint egy csöves.
Elmondta, hogy most nem tudja átadni a műszakját, mert meg kell lennie a havi óraszámának, vagy minek, így inkább a virágok kicserélést adta feladatul. Azt mondta ma csak ennyi, van és majd jövő héten lesz sok meló.
Én lecammogtam a raktárba, és a kezembe vettem a friss virágokat. Ekkor eszembe jutott, hogy a szálloda miért nem vesz művirágokat? Legalább akkor nem kellene minden második nap kicserélni azokat. Habár ahogy elképzeltem Karl arcát - amint előadom neki az ötletemet – ezt inkább gyors el is vetettem.
Sajnos az első emeletre kellett mennem. Kicsit morogtam magamban emiatt, de hát nem tudok mást tenni. Épp kezdtem volna a virágok kicserélést, amikor hirtelen valaki megállt mellettem.
-Dylan? – kérdezte, de inkább csak azért, hogy felhívja rá a figyelmemet, hogy ott van.
Megfordultam.
-Tobias? – kérdeztem én is. – Szia.
-Helló. – válaszolta mosolyogva. – Mi újság? Most nem versz le semmit? – kérdezte vigyorogva. Nem tehettem mást, én is elnevettem magam – habár épp engem sértegetett.
Ez ellen nem tudtam semmit sem tenni. Tobias egy magával ragadó személyiség. Ha ő nevet, te is. Ha ő sír, akkor gondolom te is. Rácsodálkozhattam volna, hogy miért viselkedik velem úgy, mintha már ezer éve ismernénk egymást, de nem lepődtem meg rajta. Ez is olyan Tobias-os dolog volt.
-Nem, de kössz, hogy emlékeztetsz. – morogtam, megsértődést játszva.
-Ugyan már. Tök vicces volt. – mondta. Na ha ezzel akar felvidítani, az nem fog menni!
-Örülök, hogy jól mulattál, Tobias. – szóltam, és visszafordultam a virágokhoz.
Megkerülte az asztalt, és szembeállt velem.
-Bocsi. Szóval mit csinálsz itt vasárnap? – kérdezte.
Úgy döntöttem megbocsátok neki. Rá nem lehet haragudni sokáig.
-Ma is kellett jönnöm melózni. – magyaráztam, de ekkor váratlanul Rob jelent meg a lépcsőfordulóban, épp akkor jött le az emeletről. Amint meglátott minket odajött.
-Tobi. – kezdte. – Nem hozzám indultál? – kérdezte.
-De, csak közben találkoztam Dylan-nel. – mondta és felém bökött.
-Szia. – köszönt Rob barátságosan, és én örültem, hogy nem jön megint elő azzal a másik énjével, amit nagyon nem szerettem.
-Szia. – válaszoltam én is bambán.
-Amúgy meg csak a kabátomért jöttem. – szólt közbe Tobias. – Amiért felhívtál.
-Igen, tessék. –mondta Rob, és visszaadta neki azt a kabátot, amit én jegyeztem meg neki múltkor, hogy az a Tobias-é, mivel rajta láttam.
-Köszi. Ahm, maradjak? Vagy mész valahova? – kérdezte Tobias, és Rob mellé lépett.
Én kezdtem kicsit feleslegesnek érezni magamat.
Ezen kicsit elgondolkozott Rob, majd felém fordult.
-Dylan. – szegezte nekem a kérdést. – Nem akarsz elmenni valahová? – kérdezte.
Jesszus! Ez meglepett, de Neki nem mondhatok nemet, és őszintén megvallva nem is akartam.
-Mehetünk. – egyeztem bele.
-Én meg akkor megyek haza. Úgyis még mennem kell a bankba, meg egy csomó dolgot el kell intéznem. – magyarázta Tobias, de nekem kicsit úgy tűnt, mintha betanult szöveget mondana. Lehet csak kettesben, akar minket hagyni?
-Akkor majd találkozunk. Szia, Tobi. – köszönt el Rob, és mellém állt.
Tobias vigyorogva búcsún intett, és a lifttel elment.
Rob rámnézett.
-Tényleg jönni akarsz? – kérdezte.
-Persze. – válaszoltam egyből, de ekkor megszúrt az egyik virág. Ezek a vackok teljesen kimentek a fejemből. – Vagyis... – kezdtem. – Ezeket még bele kellene raknom azokba. – mutogattam.
Ez nem nagyon zökkentette ki a – meglepően – jókedvéből.
-Nem probléma. Várj, segítek. – ajánlotta, és mielőtt én bármit is szólhattam volna, kivette a kezemből a virágokat, és cserélgetni kezdte őket. Kicsit idétlenül csinálta, de azért kedves volt.
Miután az összeset kicseréltük – kb. 5 percig, tudtam nézni, ahogy bénázik – a régieket levittük a raktár nagy kukájába, majd felvettem a kabátomat – Rob mondta, nehogy megfázzak – és kiléptünk az utcára.
Ő felvette a szokásos baseball-sapiját, és a napszemüvegét.
Nem gondoltam ezt furcsának, tudtam, hogy azért csinálja, hogy nehogy észre vegye valaki. Habár azt is tudtam, hogy ez teljesen felesleges, mert így is tisztán látszik, hogy Ő az Ő.
-Tetszik a sapkád. – jegyeztem meg, mikor még mindig a szálloda előtt álltunk.
Felnézett a sapkára, majd levette a fejéről, és odanyújtotta.
-Felveheted, ha fázol vagy valamit. – mondta, én meg nagyon is fel akartam venni, így hát elvettem tőle, és a fejemre húztam.
-Köszönöm. – mondtam.
-Jól áll neked. – szólt, miközben ő meg elővett egy másikat a kabátja belső zsebéből.
Vajon hány baseball-sapkája van ott Neki?
-Hányat tartasz egyszerre magadnál? – kérdeztem mosolyogva, és megint kicsit elpirulva az előbbi bókjától.
-Sokat. – tért el a konkrét válasz elől, és felém fordult. – Szóval, unatkozom. – mondta. – Ezért gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. De ha van valami dolgod, akkor csak szólj, nyugodtan.
Mi dolgom lenne vasárnap?!
-Semmi dolgom sincs. És én is unatkozom. Vagyis unatkoztam volna, ha most hazamegyek. – mondtam.
Elmosolyodott.
-Remek. Akkor? – kérdezte, majd elindultunk.
-Mióta élsz Londonban? – kérdezte úgy 5 perc séta után.
-Ahm... Mindig itt éltem.
-És egyedül élsz? Mármint szüleid vagy valami? – kérdezte, és én lefagytam.
-E... Erről nem szeretek beszélni. – válaszoltam.
Ez meglepte, de nem feszegette tovább a témát.
-Ugye nem bánod, ha a parkba megyünk? – kérdezte.
-Nem, dehogy. De remélem, nem futunk össze azokkal. – sikerült elterelnie a témát.
-Én is. – mosolygott. – Itt is vagyunk. – szólt, és beléptünk a parkba.
Nappali fénynél tényleg nem volt, olyan rossz. Még szépnek is mondanám, ha nem lepte volna el mindenhol a sok gyom a füvet.
-Tényleg szép, így. – mondtam ki hangosan is.
Rob csak mosolygott, és maga mellé invitált az egyik padra. Én leültem. Mindketten beszívtuk a friss levegőt, habár kissé hideg volt, de akkor is jólesett. Az arcát kezdtem el vizsgálni.
-Ma kipihentnek tűnsz. – szóltam halkan, ugyanis féltem, ha hangosan mondom, akkor elillan a park varázsa.
Felém fordult.
-Igen, most tényleg jól érzem magam. Aludtam 5 órát. – mondta. Jesszusom! Miért amúgy mennyit szokott?! Ebbe bele sem gondoltam.
-Tudod, nem kellene ennyire túlhajtanod magadat. – mondtam, és próbáltam úgy, hogy ne hasson túl aggódónak.
-Mindegy. Nem számít. Most itt vagyunk, és mindketten kipihentek vagyunk. – szólt vidáman.
Olyan fura volt ilyen boldognak látni. Mármint természetesen boldognak.
-Ugye te is kipihent vagy? – kérdezte.
-Ahm, hát szombaton csak ültem az ágyban, és tanultam. Szóval, igen, azt hiszem kipihent, vagyok.
-Jó tanuló vagy? – kezdte a kérdezgetést.
-Hát... Amit szeretek, azt megtanulom. Amit nem, azt meg csak annyira, hogy a vizsgára tudjam. Az az bemagolom. – mondtam, mire elmosolyodott.
-És sok ilyen bemagolós tárgyad van?
-Hát... Majdnem mindegyik. – válaszoltam, mire felnevetett.
-Hány éves is vagy, Dylan? – kérdezte hirtelen.
-22.
-Kevesebben tűnsz. – mondta.
Na ne már!
-Te meg többnek tűnsz, mint 23. – szóltam, de ekkor hirtelen felém fordult.
-Honnan tudod, hogy 23 éves vagyok?
Hülye, hülye, hülye! – ostoroztam magamat.
-Ahm, Tobias mondta. – hazudtam. – Ő is elkezdett a koromon viccelődni, és erre megkérdeztem, hogy ő hány éves, meg hogy te mennyi vagy. – Hát ennek nem sok értelme volt, és úgyis ellenőrizni fogja Tobias-nál is a története, és akkor rájön, hogy hazudtam, de addigra majdcsak kitalálok valamit.
-Ja, az más. – válaszolta nyugodtan, és rámnézett. – Tényleg jól áll ez sapka. – ismételte, amit már korábban is mondott.
És én elpirultam, mint korábban is.
-Köszönöm. – motyogtam megint. Nem tehettem róla. Egyszerűen nem bírtam, ha dicsérnek.
Ezután még vagy félóráig beszéltünk mindenféle dolgokról – vagyis főként csak ő kérdezett, én meg válaszoltam.
-Nem iszunk meg valamit? Láttam itt egy kávázót. – mondta, és felpattant a padról. Úgy láttam rajta nagyon örült annak, hogy ennyi mindent megtudhatott rólam. Habár amikor azt kérdezte, hogy miért dogozom a szállodába, az elég kínos volt. Nem mintha szégyellném, de azért elég fura, hogy én ott dolgozom, ahol ő meg a legdrágább szobában lakik.
-Igyunk. – egyeztem bele, és a kávézó fele haladtunk.
-Rajtad van a karkötő. – állapította meg.
Én csak ekkor vettem észre.
-Óh, tényleg. Igen, mert nagyon szép. – válaszoltam, és beléptünk a kávázóba.
-Mit rendeljek? – kérdezte.
Mit tudom én? Mit lehet itt kapni? Jesszus, sose voltam jó az ilyenekben.
-Amit te is iszol. – adtam a gyors választ. Ő elmosolyodott, és beállt a pultba.
Még ő a sorban állt – ami igazából nem is volt, olyan nagy sor, alig volt 2-3 ember – addig én körbenéztem a helyiségben. Ekkor azonban megrökönyödtem. A kávézóban ugyanis egy nő, olyan újságot olvasott, aminek a címlapján Rob képe tündökölt. Jézus! Mi lesz, ha felismerik? És mi lesz, ha mindenki elkezdi üldözni? – gondoltam, és ekkor már egyből tudtam, hogy azt nem engedhetem. Szorongva vártam ki, míg visszajött a két pohárral, aminek nem láttam a tartalmát, majd gyors kirángattam.
-Ezt meg miért csináltad? – kérdezte vigyorogva.
-Ahm... Túl meleg volt. – vágtam rá.
Furcsán nézett, majd úgy döntött elhiszi.
-Forrócsokit hoztam. – mondta, és átnyújtotta az enyémet. Megköszöntem, de közben arra gondoltam, ő nyugodtan ihat ilyet, nem fog hízni. Bezzeg én! -Szereted? – kérdezte.
-Persze. Csak nem akarok elhízni. – mondtam nevetve, de azért iszogattam. Felnevetett.
-Elhízni? Jézus. – szólt pökhendien. – Szép alakod van, nem fogsz elhízni. – mondta, és rám nevetett.
Ezekkel a bókokkal kiakaszt!
-Köszi. – motyogtam ismét.
-Hazakísérlek, jó? – kérdezte hirtelen.
-De hát még csak... –kezdtem volna, és az órámra néztem. 4 óra volt, és ahogy észrevettem már sötétedni is kezdett. Ilyen gyorsan eltelt az idő? Ezt nem tudtam elhinni. Habár odasétáltunk a parkhoz, ott is voltunk vagy 1 órát, utána elsétáltunk a kávézóig.... De ez akkor sem lehet! 4 óra?!
-Ennyi az idő? – motyogtam.
Rob-ot ez meglepte.
-Sajnálom, ha lett volna valami programod.
-Nem, dehogy. Csak annyira gyorsan eltelt az idő. – ámultam.
-Ez igaz. – értett egyet, és elindultunk a lakásom felé.
Odafele persze még mindig az „elhízni” megszólalásomon nevetett, én meg vele nevettem, és örültem, hogy mosolyog. Kb. fél 5-re már a lakásomhoz közeli sarkon álltunk, de ekkor megállt.
-Idáig kísérlek, jó? – mondta. – Tudod, nem szeretném, ha a barátnőid pletykálnának. – fejezte be vigyorogva. Jajj, tényleg! Ezt is elmeséltem neki a parkban... Kár volt.
-Ne hülyéskedj már. Nem érdekelnek. Gyere nyugodtan.
-Nem, mondom. Nem szeretném, ha miattam a pletykák középpontjában lennél. – zárta le, és ezzel már eldöntötte magában.
Holnap kinyírom Sarah-ékat. –döntöttem el. –Vagy inkább magamat, hogy olyan hülye voltam, hogy elmondtam Neki.
Egy halvány mosolyt villantott felém.
-Akkor, szia Dys. – mondta, elfordította a fejét, és úgy nézett rám.
-Dys? – kérdeztem furcsállva.
-Óh, elnézést. Dylan. –javította ki magát.
-Nem, semmi baj, csak fura volt. Nekem még senki nem adott becenevet. – gondoltam bele.
-Hát, akkor ezt is el kell egyszer kezdeni. – mondta vigyorogva, és búcsút intve elindult visszafele a járdán.
Én magam elé mosolyogtam, és néztem távolodó alakját.
Dys... Hát... Meg lehet szokni.