Sziasztok! :)
Meg is hoztam az első könyv UTOLSÓ részét. :D
Sokat javítgattam rajta, valahogy mindig úgy éreztem, nem elég jó, mást kellene írni, vagy ami már meg van, azt esetleg másképp kellene megfogalmazni, ilyesmi. Még most sem hiszem, hogy tökéletes, de visszaolvasva, rájöttem, h ez a kedvenc részem az első könyvben. :D
Erre vagyok a legbüszkébb. :)
Jó lenne, ha kapnék róla visszajelzéseket, erről illetve ha valaki akar, akkor az egész első könyvről is lehet egy rövid (vagy ha úgy tetszik, hosszú) véleményt is írni. A lényeg az, hogy szeretném megtudni, nektek hogy tetszett az utolsó rész (illetve az egész első könyv).
Elárulom, a folytatást már el is kezdtem írni, szóval, hogy mikor fogom feltenni a második könyv első részét, az csakis rajtatok múlik! (komment mennyiség, chat-es vélemény, ilyesmi. :D)
Na, azt hiszem ennyit elöljáróban. Jó olvasást! :)
Ja, és a rész előtt egy kis ráhangolódás (ez a szám ihletett meg): Ashley Tisdale: What If
"But what if I need you baby?
Would you even try to save me?"
"What if I said I loved you?
Would you be the one to run to?
Or would you watch me walk away without a fight?"
"What if I need you?
If I need you, you, you… ? "
17.rész: Elment
Nem olyan sokáig álltam ott, talán fél perc, ha lehetett. Igazából nem is tudom volt-e választásom. Ha nem megyek utána, akkor vége. Visszamegy Amerikába, és kész. Nincs tovább. Nem kellett sokat gondolkoznom. Megráztam a fejem – miközben a szemem már egy kicsit könnybe lábadt – próbáltam elrendezni a gondolataimat, majd kimentem a parkból, és utána eredtem.
Lehet, hogy már rég elfordult valamelyik sarkon, és nem fogom látni. Meglehet, de ebben nem hihettem. Abban kellett hinnem, hogy utolérem.
Mikor kiértem a sikátor elé – a park bejáratától nem messze – gyors körbepillantottam, és akkor hirtelen megpillantottam, amint a kocsija felé igyekezett.
Nem tudtam utol tudom-e érni. Sosem voltam valami gyors futó, annak meg nem lenne jó vége, ha én egy gyors sprinttel próbálkoznék.
-Rob! – ordítottam utána, mire hirtelen lassított a tempójából, majd féloldalasan felém fordult. Kihasználva, hogy végre megállt elkezdtem felé futni. Értetlenül nézett, majd mikor behoztam a köztünk lévő pár métert, megálltam úgy 2 m-el előtte.
-Nem mehetsz el. – jelentettem ki lihegve, habár kissé erélyes hangon. De nem érdekelt. Már nagyon elegem volt ebből az egészből. Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen!
Még mindig csak nézett, szólni nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy nem fog mondani semmit, így folytattam, szabad folyást engedve felgyülemlett érzelmeimnek.
-Nem mehetsz el, és kész! Mégis mit képzelsz? Megjelensz az életemben, némi értelmet adsz neki, majd fogod magad és elmész, egy ilyen hülye hazugság miatt? Nem teheted ezt velem. – mondtam határozottan.
-Hagyjuk ezt Dylan... – szólt, és újra a kocsija fele vette az irányt.
Eléfutottam, és ezzel meggátoltam abban, hogy bárhova is menjen, ha csak nem visszafele.
-Nem hagyom. Miért nem hiszed el, hogy amit Sarah összehordott az hazugság? Ha belegondolsz semmi értelme, sincs. Hát nem veszed észre, hogy csak azért csinálta ezt, mert látta, hogy boldog vagyok veled? Hogy újra olyan voltam egy kicsit, mint régen? Ha veled lehetek – lassítottam a beszéden – újra élek. Nem érzem annyira magányosnak magam. De ha most elmész... – nem tudtam befejezni, mert elképzeltem azt az űrt.
Rob arca kissé megvonaglott, majd vett egy nagy levegőt.
-Dylan, elhiszem. Tudom, hogy nem te voltál, hanem Sarah.
Hogy micsoda? Na, ezzel teljesen kivette a vitorlámból a szelet. Azt se tudtam, mit mondjak. De ha tudja, hogy hazugság volt, akkor mégis miért akar elmenni? Neki is hasonló járhatott a fejében.
-De ettől függetlenül visszamegyek Amerikába. – szólt határozottan.
-De hát miért? – kérdeztem, de egyből rájöttem mi a válasz. Egyértelmű: Nem szeretne egy olyan problémás, és Twilight-fan barátnőt, mint amilyen én vagyok. Nem jelentek neki semmit, és soha nem is jelentettem. – Óh, értem... – világosodtam meg.
Rob arca gyanakvó lett.
-Mit értesz?
-Hát, hogy azért mész vissza Amerikába, mert eleged van belőlem. Hogy csak egy ostoba Twilight-fan vagyok. Nem is értettem, miért hittem azt, hogy számítok neked valamit.
Hirtelen közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
-Dylan. – kereste a tekintetemet, majd mikor megtalálta folytatta –Igen is sokat jelentesz nekem, és pont ezért megyek el.
Micsoda? Teljesen összezavarodtam, nem értettem már semmit.
-De hát akkor miért...?
-Mert így lesz a legjobb...-mondta, majd hozzátette. – Neked.
-Ezt meg hogy érted?
-Láttad mi történt szombat este.
Pontosan emlékeztem.
-Igen, Sarah minden tönkrevágott, de végül is az egész az én hibám volt. Nem kellett volna neki elmondanom, és nem kellene Twilight fannak lennem.
-Nem, nem, nem. – fojtotta belém a szót – Hát nem érted? Ha Sarah odahívja a fotósokat, ha nem, azok előbb utóbb úgyis ott lettek volna. Ők mindenhol megjelennek, minden lépésemet követik. – bizonygatta, szuggesztív erővel.
-Akkor sem értem. – motyogtam. Még mindig nem láttam az összefüggést.
-Ez az én életem velejárója. – hangsúlyozta az „én” szót. – A tiedé nem. És nem is fog az lenni. Ezért is megyek el. Nem akarom, hogy téged is mindenhova kövessenek, hogy ne legyen egy nyugodt perced se. Érted már? – nézett a szemembe, és próbálta velem megértetni mit gondol.
Lassan összeállt a kép.
-Ez hülyeség. Semmi értelmes sincs... – motyogtam.
-Majd megérted. – mondta, és elengedett. – Én is sokat gondolkoztam ezen, de végül döntöttem. Én most elmegyek, te pedig nem fogsz utánam jönni. Itt maradsz és éled tovább a normális életedet.
A normális életemet?! Úgy érti, a halál unalmas hétköznapokat? Hirtelen eszembe jutott a New Moon, és az amikor Edward szakít Bellá-val, csakhogy megvédje őt. Nagyon kezdtem azonosulni az egyik szereplővel... Rob most pont azért akar elmenni, mert nem akarja, hogy én is belefolyjak, az ő zűrösnek vélt „sztár-világá”-ba. Hasonló helyzet, de a vége nem lesz ugyanaz, mert én nem vagyok olyan, mint Bella. Nem hagyom magam.
-Az életem semmit nem ért nélküled. – kezdtem lassan, és érthetően, hogy végre felfogja, mennyire is megváltozott minden mióta Ő is részese lett– A szüleim halála óta sokszor elgondolkoztam azon, hogy én még miért is élek. De mióta veled vagyok, egyszer sem jutott eszembe ez, mert veled boldog voltam. Ha most elmész... – megcsuklott a hangom – újra nem lesz semmi értelme, hogy éljek.
Néhány másodpercig emésztgette a hallottakat. Még soha nem mondtam el neki ennyire részletesen, hogy mit is jelent nekem.
-Dylan, ez lesz neked a legjobb. Hidd el.
-Nem. – makacskodtam, és nem tudom honnan, de újra erőt merítettem. Nem fogok Bella lenni! Nem!
-Kérlek... – könyörgött elgyötört arccal.
-Nem, Rob. Én tudom mi a jó nekem. – hangsúlyoztam az „én”-t, úgy, mint Rob az előbb. – És az Te vagy. Szóval, ha most elmész... az nem miattam lesz. Mert nekem az a jó, ha itt vagy velem. Ha elmész. – ismételtem – Az a te saját döntésed lesz, és ne merd azt mondani, hogy miattam mentél el, megértetted? – irtó dühös voltam rá. Hogy mondhat ilyeneket?
Farkasszemet néztünk, majd egy idő után elfordította a tekintetét. Lenézett a cipőjére, majd vett egy nagy levegőt.
-Ég veled, Dys. – suttogta, és elindult a kocsija felé. Kinyitotta az ajtót, beugrott, gázt adott, majd elhajtott, miközben rám se nézett.
Megkövültem álltam ott pár percig. Nem néztem a kocsi után, csak álltam, és álltam.
Elment. – suttogta valami hang a fejemben, miközben próbáltam értelmesen gondolkozni. Utána is mehetnék, de nem lenne semmi értelme. Megmondtam Neki, ha elmegy az az Ő saját döntése lesz, és mégis elment. Tehát nem akar velem lenni, nem érez irántam semmit. –összerezzentem.
Hirtelen megcsapott egy kis hűvös szellő, ezért összehúztam a nyakamnál a kabátot.
A lakásom fele tartó busz állt be váratlanul a megállóba, és nyitotta rám az ajtaját.
-Beszállsz? – kiáltott ki a sofőr, túl hangosan. Habár lehet csak nekem tűnt hangosnak a pár perces csönd után.
Lassan felé fordítottam a fejem, és pislogtam párat, hogy visszatérjek a valóságba. A felismerés éreztem, hogy ott van valahol mélyen bennem, de nem akartam, hogy felszínre törjön. Még nem. Addig nem, míg otthon nem vagyok.
-Persze. – motyogtam kábán, majd felszálltam, és beültem a legelső helyre, ami szabad volt.
Út közben néztem ki az ablakon, és azt vizsgáltam milyen koszos az ablaküveg. Másra nem szabadott gondolnom, főleg nem a buszon, ahol annyi ember van.
Nem tudom mennyit, utazhattam, de amikor megállt a busz, leszálltam az ismerős utcában. Gyors a háztömbömhöz futottam, majd fel az emeletre, és végül be egyenest a lakásomba. Magamra zártam az ajtót, és befutottam a szobámba. Levetetettem magam az ágyba, és a fejemre húztam a takarót. Görcsösen próbáltam lehunyni a szemem, és álomra kényszeríteni saját magam, abban bízva, hogy amikor felkelek, minden újra normális lesz, mint azelőtt.
Persze ez nem lett így. Akárhogy is próbáltam elaludni, nem ment. Egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni.
„Ég veled, Dys” – szólalt meg ismét a hang a fejemben. Megrázkódtam a takaró alatt.
Újra értelmetlen lett az életem... Nélküle csak az lehet. Nem is tudom fel fogok-e kelni ebből az ágyból...mégis minek?
Próbáltam visszaemlékezni arra, mikor legutoljára voltunk együtt, még boldogan. Az emlék jól esett, már tisztábban tudtam gondolkodni.
Így utólag sem tudtam, mi lett volna a jó megoldás. Ha elmondom neki, hogy én is Twilight fan vagyok? Ha nem mondom el Sarah-nak? De hisz ő maga mondta: „Ha Sarah odahívja a fotósokat, ha nem, azok előbb utóbb úgyis megjelentek volna. Ők mindenhol ott vannak, minden lépésemet követik”
Azért ebben nem hittem. Nem mehetett csak el azért, hogy megkíméljen engem a sztár-világ nehézségeitől. Ez hülyeség!
De Ő döntött, és úgy, hogy nem leszek az élete részese a továbbiakban. Nem lehetek, hisz visszamegy Amerikába, én pedig itt maradok. Újra egyedül, és magányosan.
Kimerítő nap volt, így éreztem, hogy a várva várt álom közeledik.
Mikor újra kinyitottam a szemem, arra ébredtem, hogy másnap reggel van. Vasárnap kora reggel. Pislogtam párat, majd megdörzsöltem a szemem. Hirtelen megcsörrent a mobilom. Majd’ frászt kaptam, de pár másodperc után felvettem.
-Halló? – szóltam bele álmoskásan. A hangom még nekem is élettelen, és fakó volt.
-Dylan? – kérdezte Tobias a vonal másik végéről.
Egyből éber lettem. Talán Rob mégis meggondolta magát?
-Tobias? Mi az? Mi történt?
-Igen, én vagyok. 8-kor indul a gépünk, gondoltam szólok.
Tudtam, hogy nemsoká el fognak menni, de ez akkor is ostorcsapásként ért. Hogy-hogy ilyen hamar? Úgy tűnik Rob-nak tényleg ennyire fontos, hogy kellő távolságba kerüljön tőlem... Könnybe lábadt a szemem, nem válaszoltam.
-Hahó? Ott vagy?
-Mondtam Neki, hogyha elmegy, az nem miattam lesz! – mondtam felbőszülve a telefonba – És mégis elmegy! Miért? – nyöszörögtem, miközben a könnyek csurogtak lefele az arcomon.
-Nem faggattam ki. Nem beszélünk erről. Csak azt mondta, menjünk és kész.
-Tobias... Esetleg nem tudnál vele beszélni? Nem tudnád neki elmondani, hogy hülyeséget csinál, és hogy semmi értelme sincs annak, amiért el akar menni?
-Dylan... Én nem szólhatok bele. Ő a barátom. Nem mondhatom, meg mit csináljon, és mit ne.
Elszivárgott az összes reményem.
-Értem. Hát akkor, szia. És... jó repülést. – csaptam le a telefont olyan erővel, hogy azt hittem elválik egymástól a két része.
Az órára pillantottam, ami fél 8-at mutatott. Szóval egy fél óra, és életem értelme hivatalosan is elhagyja London területét.
Vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem mit fogok csinálni. Jobb, ha kezdek újra hozzászokni a hétköznapokhoz. Az unalmas, monoton, egyhangú hétköznapokhoz. Nem fogom sajnáltatni magam, nem fogok összeesni. Úgy kell folytatnom az életem, mintha mi sem történt volna. Nem gondolhatok Rá többet, az csak fájdalmat okozna. Mindent, ami történt úgy kell kezelnem, mintha csak egy hosszú álom lett volna. Egy valósághű, és hosszúra sikerült álom.
Így lesz a legjobb. – döntöttem el, és letöröltem az utolsó könnycseppeket is az arcomról.
Utószó
A régi normális vasárnapi rendemet kell követnem, így hát felkeltem, beágyaztam – miközben próbáltam véletlenül sem az órára nézni. Mostmár úgyis mindegy.
Megmosakodtam, fogat mostam, és felöltöztem. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, és visszahuppantam az ágyra. Elővettem a táskámat, és kivettem belőle az egyik TK.-emet. Lapozgattam, majd a legutolsó anyagot kezdtem el olvasgatni. A hátamat megtámasztottam a párnával, és a könyvre meredtem.
Egy idő után azonban arra lettem figyelmes, hogy a könyvön könnycseppek jelentek meg. Csodálkozva vettem észre, hogy azok belőlem jönnek. Akaratlanul is, de újra elindult bennem valami. A sírás magától jött, gondolom természetesem. Ez mostmár mindig így lesz, ha hagyom, hogy a gondolataim kicsit is elkalandozzanak. Ez az életem részévé fog válni, ez az állandó hiányérzet, és a magány. El kell fogadnom. Nem tehetek mást. Ismét arra gondoltam, vajon mennyi lehet az idő. Talán megéreztem volna, ha már elrepült? Talán ez is hasonlóan van, mint amikor állítólag a szerelmes pár egyik fele megérzi, ha a másiknak valami baja van? Én azonban nem éreztem semmit. Azért, mert még nem indult el a gép. – bizonygattam magamban. Azt megéreztem volna... ebben biztos voltam.
De ez a bizonyosság nem volt egészen teljes. Nem hittem benne annyira... pedig nagyon akartam. Egy váratlan fordulattal – ami még engem is meglepett, hisz magától jött – az órára pillantottam. Fél 9.
A szemem összeszűkült, és újra kitört belőlem a sírás. Tehát ezt sem éreztem meg! Valóban nem volt köztünk semmi, ami nyomott hagyott volna bennem...
Felhúztam a térdem, és belezokogtam – pont úgy, mint azon a bizonyos szombat estén. Jó sok ideig sírhattam – nem hallottam semmi mást ez alatt csak a saját hüppögéseimet.
Egyszer csak megszólalt az ajtócsengő. Gyorsan és követelőzően.
Ettől kissé megállt bennem a sírás folyam, de ettől függetlenül nem akartam senkivel sem beszélni. Nem voltam olyan állapotban.
Ki akartam kiabálni, hogy „Tűnj innen”, de nem találtam a hangomat.
A csengő újra megszólalt. Kelletlenül bár, de azért mégis kissé örömtelve mentem kinyitni. Végre valakinek leordíthatom a fejét. Odacammogtam, majd kitártam az ajtót.
Először azt hittem, csak képzelődöm. Talán újabban én is Bella lettem, és ideképzelem a vágyaimat. Biztos, hogy csak hallucináltam, ugyanis az lehetetlen, hogy Ő itt legyen. Ő már rég a repülőn van. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Rob állt az ajtóban, idegesen, és szuszogva, mint aki most futotta le a Maraton-t.
-Ez nem lehet... – motyogtam, és megdörzsöltem a szemem.
-Nem fogok elutazni. Nem megyek vissza Amerikába. – szólt halkan, és kissé lihegve.
Felpillantottam rá. A sírástól úgy éreztem kb. 2x nagyobbra dagadt a szemem, mint amilyen a normális mérete.
-Hogy kerülsz ide? Te... – elcsuklott a hangom. – A repülőn vagy. Útban Amerikába.
-Nem szálltam fel a gépre. Nem tudtam. Itt akarok veled maradni. Veled, vagy miattad, értsd úgy, ahogy tetszik.
Megfogtam az ajtófélfát. Kellett valami kapaszkodó, kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat.
-Nézd, Dylan. Itt vagyok, ami annyit tesz, hogy nem érdekel mi lesz velem a jövőben, de azt csakis veled akarom megtenni. Ott maradok, ahol te is vagy. – fejezte be, majd átvágott a küszöbön, megfogta a derekamat, és magához vont.
Nem igazán tudtam volna visszakozni, még ha akartam volna is. De én nem akartam, egyáltalán nem. Most kezdett bennem összeállni egy újabb kép, méghozzá az, hogy Rob itt marad.
Itt, velem, Londonban.
Ajka hevesen tapadt az enyémre, talán neki is annyira hiányzott a kapcsolatunknak ez a része, mint nekem.
Mindkét kezemmel megfogtam az arcát, nem hagytam, hogy elmeneküljön. Lassan befelé támolyogtunk, majd Rob nekidőlt az ajtónak, én meg hozzásimultam.
Nem akartam véget vetni a csóknak, szerettem volna minél jobban kiélvezni a percet.
Teljes mámor öntött el, ahogy lassan elszivárgott a tudatomig a felismerés:
Rob ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Ahogy az én életem miatta, úgy az Ő élete is megváltozott miattam. Ezen kívül, pedig nem számított más, és nem is akartam rajta kívül semmit. Csakis Ő kell nekem az életben maradáshoz. Másra ehhez nincs szükségem.
Igaz, ő nem Edward Cullen... Nem. Ő annál sokkal jobb. Rob egy ember. Érző, dobogó szívvel, ami immáron csakis értem dobog.
Vége
16.rész: Következmények
Sziasztok! :)
Tudom, tudom, tudom... nagyon sokáig nem voltam, és nem hoztam új részt, tudom. :( Még ma is ütöm magam miatta. xD
De most komolyan... tényleg nagyon sajnálom... hisz el is vesztettem egy rendszeres olvasót. :( De mentségemre legyen, hogy nem az én hibám volt, hanem a hülye gépé...-.-"
Szóval egy szó mint száz, jó olvasást, és mégegyszer elnézést. :-(
15.rész: Irigység és leleplezés
Következő hét szerdáján, miközben a suli fele tartottunk –én, Sarah, és Boonie -, hirtelen egy furcsa érzés öntött el. Eszembe jutott, hogy milyen régen is mentem így velük iskolába, és, hogy ez kezdett kicsit hiányozni. Manapság minden időmet szinte Rob-al töltöttem, így Bonnie-ékkal, csak a suliban szoktam beszélni, két óra között váltunk egy-egy szót. Persze ez eddig egy cseppet sem zavart – vagyis azért most sem annyira -, de abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy azért hiányoznak egy kicsit. Igaz, sosem voltam annyira jóban velük –sőt inkább csak nyűgnek számítottak -, de mióta Rob-al vagyok ez is megváltozott, mint minden más. Kezdtem újraértékelni a barátság fogalmát, miután láttam Őt, és Tobi-t. Azt ugyan én is tudtam, hogy lehetetlen, hogy Boonie-val, vagy Sarah-val – főként Sarah-val nem – annyira jóban legyek, mint ők ketten, de azért próbáltam minél több időt velük tölteni. Mostanában mindig együtt mentünk suliba, és nem úgy, mint eddig, hogy muszájból, hanem inkább én vártam meg őket. Igaz, Sarah még mindig olyan furcsa volt – még mindig nem tudtam rájönni mi baja, van, vagy, hogy mi változott meg -, de Bonnie-val viszont sokkal szívesebben voltam, mint eddig.
Én és Bonnie szorosan egymás mellett mentünk, míg Sarah kicsit távolabb lépkedett tőlünk, és úgy tűnt nem nagyon figyel ránk, inkább a telefonjában olvasgatja az SMS-eit. Boonie épp újságot olvasott, én meg megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni Sarah-val, amikor hirtelen Bonnie felkiáltott, és maga mellé húzott.
-Dylan! – sikoltott, és az újságban mutogatott valamit. – Nézd csak kiről, van egy kétoldalas cikk.
Belenéztem az újságba, és elmosolyodtam.
-Persze, hogy Mr. Pattinson-ról. – viccelődött Boonie, és elkezdte olvasni. – Robert Pattinson-nak bejött az élet. Manapság mindenki megvesz érte, és mindenhol ismerik a nevét. De vajon milyen az igazi Rob? Mi történik vele, ha a lápmákat lekapcsolják, és a rendező megszólal, hogy „Ennyi!”? Olvass tovább és megtudhatod.
-Bonnie. Hagyd már abba. – vigyorogtam, de nem tudtam elég parancsoló hangot vinni a hangomba. Olyan vicces hangon olvasta fel, mintha a cikk egy krimi lenne.
-Annyira hihetetlen. – szólt. – Hogy te meg Ő... – bökött a képre az újságban.
Nem tudtam, mit mondjak.
-Mármint ne értsd félre, nem miattad, hanem... Hogy te meg Ő... – ismételte, és hosszasan elidőzött a képen. – Annyira jó pasi...
Ezt most úgy mondta, mintha egy darab hús lenne, és nekem meg csak a külseje számítana. Azt hiszi akkor már nem is tetszene, ha nem ő lenne A Robert Pattinson?
-Azért annál kicsit több. – válaszoltam tömören.
Bonnie felnézett, és becsukta az újságot.
-Igaz, jajj... Bocsi. Olyan... "tinilány" voltam. – szörnyülködött el saját magán. – Csak tudod...
-Semmi baj. Csak utálom, ha úgy beszélnek Róla, mint az „ügyeletes szépfiú”, vagy „az új Zac Efron”. – mondtam savanyúan.
-Én nem is úgy gondoltam, csak tudod annyira fura ez az egész. Mi – mármint, én és más földi halandók - itt olvasunk róla az újságban, te meg mindennap beszélsz vele.
-Ez... tényleg fura. – Egyet kellett értenem. Ha fordított esetben lenne a dolog, én el sem hinném.
-Bárcsak én is megismerhetném, vagy... Csak találkozhatnék vele, legalább egyszer az életben... – motyogott Boonie, nekem meg beugrott, hogy „Miért is ne?”
Miért ne adhatnám meg nekik ezt az örömöt? Vajon ők is megtennék ezt értem fordított esetben? Bonnie biztos, na de Sarah...
-Ez tök jó ötlet. – vágott bele Sarah, én meg már azt hittem nincs is mellettünk. Mindketten felé fordultunk.
-Mármint mi? – kérdezte Boonie.
-Hát, hogy találkozzunk vele. Dylan simán el tudná intézni. Meg, most úgyis a barátaid vagyunk. – lépett hozzám, és az egyik kezével átfogott. – Csak találkozhatunk már a barátnőnk pasijával, nem?
-De ő nem egy egyszerű pasi. – ellenkezett Bonnie.
-Jajj, már. Ne tégy úgy, mintha te nem szeretnéd. – vágott vissza Sarah, és erre tényleg nem tudott mit válaszolni Bonnie.
-Csakis Dylan-en múlik. – nézett rám könyörögve. Hát nem sok esélyt hagy.
Bonnie is felém fordult, ő nem olyan, muszáj kérlelősen, hanem inkább vágyakozva. Ha csak belegondoltam, hogy ezzel az egyszerű kis dologgal mekkora nagy örömöt szereznék neki, nem tudtam nem megtenni.
-Ez tényleg jó ötlet. – fordultam Bonnie-hoz.
Sarah szeme felragyogott, Bonnie pedig hálásan nézett rám.
-Jujj, köszi, köszi, köszi. – ugrándozott Sarah, és a nyakamba ugrott. Idétlenül megpróbáltam visszaölelni, de ekkor hirtelen elengedett, és odaszaladt az éppen ekkor jövő James-hez.
-Képzeld, Dylan elintézi, hogy találkozzunk Robert Pattinson-nal...Áááá.... – James nyakába is belevetette magát. Úgy tűnt a jókedvét semmi nem fogja elrontani. James csak hápogni tudott, én meg szúrósan néztem Sarah-ra. Már megint kezdi. Nem gondoltam, hogy el kell mondanom, hogy a meghívás, csak neki, és Boonie-nak szól. Most ezt teljesen úgy mondta James-nek, mintha őt is érintené.
-Szombaton, igen, szombaton legyen. – kezdett el intézkedni Sarah, és odajött hozzám. – Mondjuk nálad. Szombat este 9, megfelel?
Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen, így csak bólintottam.
-Szuper, szuper, szuper. – tapsikolt Sarah, és James kezét megfogva el is ment. James még mindig nem jutott szóhoz, csak kérdőn nézett rám, miközben Sarah behúzta a suliba.
Bonnie és én megszeppenve álltunk a járdán.
-Dylan, nem, muszáj. Én... Figyelj, mindketten tudjuk Sarah milyen erőszakos, tud lenni.
Mostmár késő volt visszavonni, és nem is akartam, mert tudtam ez milyen, sokat jelentene Bonnie-nak.
-Ugyan már. Én csak ledöbbentem, de... Jó lesz az a szombat 9. Nyugodtan gyertek.
Bonnie furcsán méregetett.
-Biztos, hogy nem baj?
Vettem egy nagy levegőt.
-Tuti. – kifújtam. – Jó lesz az. – biztattam magam félhangosan.
Bonnie hálásan nézett rám, majd ő is megölelt.
-Köszi. – motyogta.
-Szívesen. Akkor szombat 9, nálam. – motyogtam, miközben bementünk a suli épületébe.
A nap folyamán nem is láttam többször Sarah-t. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy nem lesz olyan rossz... annyira csak nem lehet, ugye? De lehet. Sosem voltam híve az ilyesfajta „megismerkedős” buliknak. Az egész olyan erőltetett, és sablonos.
De jónak kell lennie. Arra gondoltam, milyen fura lesz, hogy végre Bonnie is megismerhetni Rob-ot. Ekkor megszakadt a gondolatmenetem. Róla teljesen elfeledkeztem!
Hogy fogom Neki ezt beadni? És, hogy fogom Neki elmondani, hogy elmondtam a barátnőimnek a kapcsolatunkat? Vajon, hogy fog reagálni?
Nem tudtam elképzelni, de jobb is így. Majd csak kialakul valahogy... – mondogattam magamban, és próbáltam a tanár beszédjére figyelni.
De aztán végül nem alakult ki magától a dolog, és nem is rendeződött el csak úgy, mint ahogy a filmekben szokott. Amilyen gyáva nyúl vagyok, szerda délután nem is hoztam szóba Rob-nál ezt a dolgot, pedig miközben vele voltam végig csak ez járt a fejemben. Ő is észrevette, hogy máshol jár az eszem, és rá is kérdezett, de én persze valami béna kitérő választ adtam. Hazudni nem nagyon tudtam Neki, így csak eltereltem a gondolatait.
Persze ez nem mehetett sokáig. Csütörtökön is csak erre tudtam gondolni, és mikor ismét megkérdezte, hogy hol járok gondolatban, úgy döntöttem ideje elmondani az igazat. Így hát végül elmondtam neki mindent. Hogy meséltem a barátnőimnek Róla, illetve a végén a szombati programunkat is megemlítettem, csak úgy mellékesen. Először csak elképedve ült, és hallgatott, majd mikor láttam, hogy nem fog szólni semmit magyarázkodásba kezdtem.
-De ez nem kötelező, sőt... Igazából nem is, muszáj eljönnöd. Szóval... Tudod, mit? Most azonnal le is mondom. – a telefonomért nyúltam, de megállított.
-Szóval a barátnőidnek elmesélted, hogy ki vagyok.
Bólintottam.
-És mit szóltak hozzá? – kérdezte gyanakodva.
Hát persze! Erre nem is gondoltam. Hisz én ugyebár nem tudom, hogy Ő A Robert Pattinson...És gondolom, attól fél, hogy a barátnőim valami őrült Twilight fanok, és esetleg felvilágosítottak arról, hogy ki is Ő valójában. Erről a korábbi hazugságomról már teljesen kezdtem megfeledkezni, de úgy tűnt ebből csak úgy tudok kimászni, ha folytatom a hazudozást. Arra gondoltam, vajon nincs-e már itt az ideje, hogy elmondjam neki az igazat?, de ezt gyors el is vetettem. Nem hiszem, hogy akkor is velem maradna, ha tudná, hogy én is olyan vagyok, mint a többi lány. Egy őrült, kiabálós tinilány, ugyebár... Ehh, hagyjuk.
-Ahm – megköszörültem a torkom. Minden hazugság előtt ezt teszem. Csodálkozom, hogy még nem szúrta ezt ki valaki. – Örülnek, hogy végre nem vagyok olyan zombi. És örülnek, hogy van valaki velem. Nagyon szeretnének megismerni. – Ez nem is olyan nagy hazugság, ha nem veszem bele azt, hogy a lényeget nem mondtam, hogy igazából miért is akarnak vele találkozni.
Az arcomat fürkészte, majd megkönnyebbülést láttam rajta.
-És... mikor lenne ez a találkozó? – kérdezte végül megadva magát.
-Szombat, 9 óra.
-Remek. – fújta ki a levegőt Rob, én meg elé álltam, és vártam, hogy rám nézzen.
-De mondom: Nem, muszáj, ha nem szeretnéd.
-Meg szeretném ismerni a barátaidat. – válaszolta, és én nem tudtam eldönteni, hogy tényleg igazat mond, vagy csak nem akar megbántani, így inkább beleegyezik.
Pár pillanatig nem szóltam semmit.
-De... – kezdte. – Ugye nem kell kiöltöznöm?
Rá néztem, és elnevettem magam. Ismét viccel oldotta fel a feszült hangulatot.
Megráztam a fejem, mire ő felállt a székről, és átfogta a két kezével a derekamat. A kezét, pedig a gerincem tövénél összekulcsolta.
Felnéztem rá, mire ő megcsókolt.
Készségesen visszacsókoltam, és örültem, hogy ezen is túl vagyok.
Miután már Ő is megtudta, egyáltalán nem izgultam a szombat miatt, vagy ha néha mégis, akkor az olyan „vendég-várós” izgalom volt. Például péntek délután a lakást kicsit felpofoztam – ekkor Rob megjegyezte, hogy nem reagálom-e egy kicsit túl ezt a baráti vacsorát. Valami terelő választ adtam neki, de magamban azért elgondolkoztam.
Egy kicsit tényleg túlreagálom, de ez csakis Miatta van. Igenis nagydolog, hogy bemutatom nekik Őt, még soha nem csináltam ilyet.
Igaz nem mondtam Sarah-éknak, -főként Sarah-nak -, hogy viselkedjenek normálisan, de azért reméltem, hogy nem kezdenek el sikítozni, ha meglátják. Végül is nem 10-en évesek vagyunk, kérem!
Ugyanis ha szóbahoztam volna nekik, akkor azt is meg kellett volna említenem, hogy nem mondtam el Rob-nak, hogy én is csak egy fan vagyok. Valamint újságírónak tanulok. Ez a legrosszabb kombináció. – nevettem saját magamon, de azért még mindig görcsben volt a gyomrom a hét maradék napján.
Mikor végre eljött a szombat 9 óra, már teljesen kész voltam. Annyiféle rosszul végződő vacsora lehetőséget futattam le a fejemben, hogy annál rosszabb nem lehet, amiket én elképzeltem.
Rob persze hamarabb jött, már délután is velem volt, és segített az asztal megterítésében is.
9 órakor már mindennel elkészülve, és az ujjaimat tördelve járkáltam fel-alá a lakásomban. Rob egy széken ült, és nézett engem, de kb. fél óra járkálás után, úgy tűnt megunta a dolgot, és odajött hozzám, megállítani a járkálásban.
Megfogta a kezemet, és felemelte az arcom elé.
-Miért csinálod ezt? – kérdezte aggódva.
Nyeltem egy nagyot. Az izgulástól már beszélni is alig tudtam.
-Nem tudom. Csak annyira izgulok, hogy valami baj lesz....
-Mi baj lehetne? Ők a barátaid. Átjönnek, beszélgetünk egy kicsit, megcsodálnak, és hazamennek. Ez lesz, semmi több. – magyarázta, azon az Edward féle bársonyos, megnyugtató hangon. Habár lehet csak én képzeltem bele.
A tekintetemet kereste, én meg a földet bámultam. Az egyik kezével felemelte az arcomat az államnál fogva, hogy a szemembe nézhessen.
-Dys... – kérlelt. – Nyugodj meg.
-Nem megy. – motyogtam. Miért érzem azt, hogy valami rossz fog történni?
-Talán félsz, hogy nem fogok tetszeni a barátaidnak? – kérdezte, én meg majdnem nevetőgörcsöt kaptam.
Nem inkább fordítva Mr. Pattinson? Még hogy Ő nem tetszene a barátaimnak? Ekkora marhaságot! Inkább Neki nem fognak tetszeni az én „barátaim”! Először azt hittem viccelt, - ahogy szokott – de nem láttam rajta ennek a jelét.
Mintha lenne olyan ember, aki nem szereti Őt! Istenem, úgy imádom.
Kicsit meg is könnyebbültem.
-Persze, hogy szeretni fognak. – válaszoltam, és elnevettem magam. Annyira képtelenség az, amit mondott!
-Akkor? Nagyon úgy tűnik, hogy ettől félsz...
Átfogtam a nyakát, és a tarkóján összekulcsoltam a kezemet. A szemébe néztem.
-Nem ettől félek, mert az nem történhet meg, hogy nem fognak szeretni.
-Akkor?
-Nem tudom. Csak szimplán izgulok.
-Erre semmi szükség, Dys. – mondta, és magához húzott a derekamnál fogva.
Lassan behunyta a szemét, és az arca felém közeledett. Ekkor azonban megszólalt az ajtócsengő, Ő az ajtóra nézett, én meg gyors megcsókoltam. Az ajtóban állók még várhatnak egy kicsit!
Mosolyogva visszacsókolt, majd végül egy puszit nyomott a hajamra.
-Menj ajtót nyitni. – szólt, és visszaült a székbe.
Bólintottam, és nagy levegőt véve beengedtem őket.
Az ajtóban csak Sarah, és Bonnie volt, ahogy később megtudtam James nem tudott eljönni. Hál’ az égnek! – gondoltam, és beinvitáltam őket. Rob félszegen ücsörgött a konyhában.
Megállítottam Bonnie-ékat, én meg Rob mellé léptem. Felállt a székről, és megfogta a kezemet. Mindkettő vendégem szeme majdnem kiesett a helyéről. Magam elé mosolyogtam, és eléjük vezettem Rob-ot. Mindketten próbálták türtőztetni magukat, de láttam rajtuk, hogy nehezen megy nekik. Milyen furcsa lehet nekik, hogy egy lakásban vannak Robert Pattinson-nal!
Először Boonie-t mutattam be.
-Rob, ő itt Bonnie. – mondtam, mire Rob egy halvány „Szia-t” köszönt vissza.
-És ő pedig Sarah. – Rob ismét köszönt, majd újra visszalépett mellém.
-Oké. – vettem magamhoz a szót. Milyen fura volt házigazdának lenni! – Akkor üljünk le, szerintem. – javasoltam, mire Boonie és Sarah még mindig Rob-ot fixírozva lecsücssentek.
Evés közben nem sokat beszéltünk, ha beszélt is valaki az én voltam. Rob-nak magyaráztam dolgokat vendégeinktől, miközben ők is néha kérdeztek Tőle. Pontosabban csak Bonnie, Sarah csak bámulta Rob-ot, elég leplezetlen csodálattal, miközben néha-néha a telefonját pityegtette.
Kb. 11 körül már kezdett ellaposodni a hangulat, így azt javasoltam Bonnie-éknak, hogy menjenek TV-zni, mindjárt mi is megyünk, csak leszedjük az asztalt. Eleinte csak én akartam, de Rob ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Vagy azért, mert olyan lovagias, de én inkább arra tippeltem volna, hogy ki akarta kerülni Sarah tekintetét.
Miután végeztünk az asztal leszedésével, Rob azt mondta, leviszi a szemetet, és megjegyezte, hogy addig beszéljük ki a háta mögött.
Rá mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy mitől is féltem én annyira? Ahhoz képest elég jól sikerült ez a vacsora. Semmi nem jött közbe, és semmi nem romlott el. Boldogan mentem be Bonnie-ékhoz a nappaliba. Bonnie TV-t nézett, Sarah pedig valakivel beszélt a telefonján.
Megálltam előttük, mire Bonnie kikapcsolta a TV-t, felállt, és odajött hozzám.
-Jajj, Dylan. Annyira nagy mázlid van. Ilyen kedves, és rendes férfi nem sok van. – mondta.
-Hát nem. – értettem egyet, mikor hirtelen Rob viharzott be a lakásba.
Belépett a nappaliba, és az arca zavart volt. Egyből az utcára kinéző ablakhoz lépett, és mikor kinézett rajta láttam, hogy egy vaku villant.
Megállt bennem az ütő, és hirtelen én is odamentem, és kinéztem.
Az emeletes ház előtt, az utca tele volt fotósokkal, és kamerát cipelő emberekkel. Megrökönyödtem az ablak előtt. Gyors visszakaptam a fejem, és Rob tekintetét kerestem. Az Ő arca zavart, láttam rajta, hogy próbálja összetenni a történet.
Ez meg, hogy lehet? Mit keres itt ez a sok paparazzo? Honnan tudták, hogy itt van Rob? Ki mondta el nekik?... – gondolkoztam, majd véletlenül az ablak mellett álló Sarah-ra esett a pillantásom. Az ő arca elégedettséget tükrözött, és eltette a telefonját.
Lassan összeállt bennem is a kép... Nem... Azt nem tehette! De hát miért?
-Mi folyik itt? – szólalt meg Bonnie, és vádlón Sarah-ra nézett.
Rob szólt közbe, rám szegezve a pillantását. Az arca még mindig zavart volt.
-Te fotósokat hívtál ide? – szögezte nekem.
Hogy micsoda? Nem! Gondolhattam volna, hogy erre a következtetésre fog jutni! Nem, nem nem!
-Rob, kérlek... – Mégis, hogy magyarázzam el neki? És, hogy fog innen kijutni, anélkül, hogy a paparazzók el ne kapják? Mindig is ettől féltem a legjobban. Annyira sajnáltam, ha ilyesfajta híreket hallottam róla, és azzal is tisztában voltam, hogy ez mennyire rossz neki. Most meg pont miattam került ilyen helyzetbe!
Csak álltam ott, és nem tudtam mást mondani.
-Elmegyek. – jelentette ki.
-Ne, a fotósok! – mentem utána, de ekkor hirtelen visszafordult, és a szemembe nézett.
-Miért csináltad ezt? – kérdezte suttogva, és szomorúan.
Sarah jött ki utánunk, és megállt mellettünk.
-Azért mert a vérében van. Újságírónak tanul. Tudod, azt gondolta, jól befut majd a szakmában egy Robert Pattinson-os leleplezős cikkel.
Bonnie még mindig nem jött ki a nappaliból, gondolom ő sem jutott szóhoz a döbbenettől.
-Mi?! Nem! – ellenkeztem, de Sarah csak mondta.
-Ő is Twilight fan, vagy talán ezt sem mondta? – kérdezte, és kinyitotta a Twilight-os dolgokkal teli szekrényemet.
Rob arcán hatalmas nagy döbbenet suhant át, majd végül a csalódottság.
-Ez az egész...
-Igen, az egész arra ment ki, hogy egy cikket írjon rólad, a nagy kedvencéről, Edward Cullen-ről. Vagyis bocsi, nem is. Robert Pattinson-ról. Habár... Szerintem neki, egy és ugyanaz a kettő. – fejezte be Sarah a monológját, és elégedetten kulcsolta össze a kezét a mellén.
-Ez... Ez nem igaz.
-Ugyan, Dylan. Lebuktál. Mostmár nem tök mindegy? – gúnyolódott Sarah, én meg azt hittem még egy szó, és lecsapom. Úgy döntöttem most nem foglalkozok vele, Rob sokkal, de sokkal fontosabb. Nem engedhetem, hogy elhiggye ezt az őröltséget!
De ahogy láttam rajta, már ezzel elkésem. Lassan összeállt neki is a kép, és persze mindene eddigi dolgot újraértékelt. Láttam rajta, hogy már akármit is mondok úgysem hisz nekem.
Nem tudtam elhinni, hogy ez történik!
Olyan volt, mintha csak egy álomból ébredtem volna fel, és ez a csodálatos álom egyszer csak véget ért! Kiderült az igazság, és a tündérmese elillant.
Nem tudtam, mit mondjak. A cikkes dolog persze nem igaz, de a Twilight fanság... Azt mégis, hogy magyarázzam ki?
Gyorsan járt az agyam, és próbáltam valamit kitalálni... Valahogy ki kell jutnom ebből a rémálomból!
-Van egy hátsó kijárat. – szólt hirtelen Sarah. –Ott elmehetsz. – mondta.
Rob-nak úgy láttam, megszűntem létezni, és készségesen követte Sarah-t.
-Ne menj vele. Nem bízhatsz meg benne! Várni fog egy csomó fotós, biztos vagyok benne. – magyaráztam.
-Miért hinne neked? Eddig is hitt, és te nem voltál őszinte.
-Ne szólj közbe Sarah. Tűnj el innen. – vicsorítottam rá. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy felképeljem!
Nem válaszolt, inkább leinvitálta Rob-ot a hátsó kijárathoz.
Mögöttünk loholtam, és közben próbáltam magyarázkodni, persze tudtam, hogy semmi értelme sincs.
-Rob, kérlek, ne higgy neki. Ne menj ki a hátsó kijáraton.
Az ajtó előtt álltunk. Sarah bátorítóan nézett Rob-ra, akin láttam, hogy alig várja, hogy elmenjen innen.
De így nem mehet el!
Az ajtókilincsre tette a kezét.
-Kérlek, hallgass meg. Mindent meg tudok magyarázni. – próbálkoztam, mire végre rámnézett.
-Nem hiszel el, hogy ezt tetted. Én... – nem tudta befejezni, inkább kinyitotta az ajtót, és menni készült.
Az ajtó mögött az utcán, azonban az ablak alatt álló fotósok voltak. Gondolom Sarah szólt nekik, hogy jöjjenek hátra.
Rob ránézett.
-Bocs, de csomó pénzt adtak. – magyarázta, és odalépett a fotósokhoz.
Mostmár tényleg alig tudtam fékezni magam. Még egy szó, és leütöm azt a kis ribancot!
Rob gyors maga elé húzta valamelyest a sapkáját – persze teljesen azért nem tudta elrejteni az arcát. Engem észre se vettek a fotósok, csakis rávillogtatták a vakukat, egyszerre vagy 20-25 is kattant a szemébe. A kocsija fele sietett, majd gyors beleugrott, elindította, és mikor elhajtott mellettem –én még mindig az ajtóban álltam megrökönyödve – láttam az arcát egy pillanatra. Az arca csalódottságot tükrözött. Biztos voltam benne, hogy ezt az arcot sokáig nem fogom elfelejteni.
A fotósok egy ideig még fényképezték, majd a felvételeket nézegették. Sarah szemébe néztem. Az arcán csak egy gúnyosa maszkot láttam.
Arra gondoltam, milyen irigy is tud lenni az ember, és mi mindenre képes, ettől vezérelve.
Nem szóltam semmit, csak rávágtam az ajtót a tömegre, és háttal az ajtónak támaszkodtam. A lábaim végül felmondták a szolgálatot, és összecsuklottam. A földön ülve, felhúztam a lábamat, és a térdembe zokogtam – kitört belőlem a sírás.
Eszembe jutott, hogy azért imádkoztam nemrég, hogy ébredjek fel ebből a rémálomból, most viszont rá kellett jönnöm, hogy az eddig történtek voltak az álom részei, és ez, pedig itt a kegyetlen valóság.
Egyszer tényleg fel kell ébredni.
Halihó! :)
Itt is van a következő rész, köszönöm mindenkinek aki volt olyan aranyos és írt kommentete, vagy a chatbe kifejtette a véleményét. :)
Következő rész nem tudom pontosan mikor lesz, mert ugyebár jövőhéten jelenik meg a Breaking Dawn, tehát gondolom mindenki azt fogja olvasni. xD (köztük én is így nem lesz valami sok időm írni...:S)
Megértéseteket előre is köszönöm, és próbálom hamar hozni a köv. részt. (Habár ha belegondolok úgyis kiolvasom a BD.-t, kb. 2 nap alatt, szóval majd meglátjuk, hogy fog alakulni az írás... :D)
Ja, és ezen kívül még 3 rész van a befejezésig. :)
14.rész: Az idő múlik
Szerencsére a szülei nem jöttek haza a későbbiekben sem. Nagyon sokáig ott maradtunk, igazából nem is emlékszem, hogy hány körül értem haza, csak azt tudom, hogy Rob hazakísért, de nem jött be. Nagyon be szerettem volna behívni, de mégsem tettem. Igazából a hazafele vezető úton döbbentem rá, és tudatosult bennem, hogy mit is csináltam, hogy milyen közönségesen is viselkedtem Nála. És persze emiatt nem sokat beszélgettünk a buszon, én a gondolataimba merülve néztem ki az ablakon – közben próbáltam kerülni a tekintetét –, miközben Ő is ugyanezt tette. Néha ránéztem, én próbáltam leolvasni az arcáról, hogy Ő mit is gondol arról, ami történt, de nem láttam semmit. Végig csak a kezemet fogta – rajta volt kesztyű, én meg béna vagyok, és elfelejtettem eltenni az enyémet.
Tehát iszonyatos nagy késztetés volt bennem, hogy beinvitáljam, de ahogy mondtam, mégse tettem meg. Azt is figyeltem, hogy ez nem bántja-e meg, vagy nem érti-e félre, de nem láttam ennek a jelét az arcán.
A lakásom előtt még kicsit toporogtunk - ez kezdett szokássá válni. Végül, ahogy múlt alkalommal is, most is Ő törte meg a csendet.
-Ahm, akkor én megyek is. Jó éjszakát, Dys. – mondta, miközben megcirógatta az arcomat.
-Neked is. – motyogtam vissza, mikor már a lépcsőnél járt, majd amint eltűnt az alakja a kanyarban, becsuktam az ajtót.
Egyből a falon lévő tükörbe pillantottam, és megállapítottam, hogy ugyanúgy nézek ki, mint ahogy elmentem itthonról. Ez csoda. Általában az esti pára szénaboglyát csinál a hajamból. No lám, mire is jó egy baseball-sapka. – gondoltam, és leemeltem a fejemről, majd óvatosan felakasztottam a fogasra. Ezzel egy ütemben lerúgtam a cipőmet, lerángattam magamról a kabátomat, és egyből a fürdő fele vettem az irányt.
Gyors vettem egy fürdőt, majd felkontyolt hajjal és pizsamában jöttem vissza a szobába. Éppen aludni készültem, amikor hirtelen észrevettem, hogy villog a telefonom, jelezvén, hogy SMS-t kaptam. Villámgyors az ágyra vetettem magam, felkaptam a telefonomat, és megnyitottam.
„Holnap szabad vagyok. Ismétlés nálad?”
Olvastam a rövid üzenetet. Ha nem lett volna odaírva a feladó, akkor sem lett volna nehéz kitalálni, hogy ki írta az üzenetet. Az arcomra egy hatalmas nagy vigyor üt ki, és kétszer is elolvastam, mielőtt elkezdtem volna visszaírni.
Egyből azt szerettem volna írni, hogy „persze, naná!”, de véletlenül az éjjeliszekrényemet tornyosuló füzetekre néztem. Ez nem lehet igaz! Tanulnom is kellene valamit. Hirtelen irigyelni kezdtem Rob-ot. Jó, igaz, forgatásokra kell mennie meg, minden, de legalább nem kell tanulnia. Meg hát, ő szereti a színészkedést – jó én is szeretek tanulni olyanról, ami érdekel, de nem most!
Gyors gondolkoztam, hogyan is tudnám átrendezni a dolgaimat, hogy minden jó legyen, de nem jutott eszembe semmi. Egyszerűen, muszáj volt tanulnom. Nemsoká itt a félévi vizsgaidőszak...
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem pötyögni a választ.
„Tanulnom kell. :( "
Mihelyst megnyomtam a küldés gombot, azt kívántam bárcsak ne küldtem volna el. Szerintem csakis én lehetek az egyetlen olyan idióta a Földön, aki a tanulást választja ahelyett, hogy Robert Pattinson-nal legyen.
Jött is hamar a válasz. Félve nyitottam meg.
„Az nem gond. Attól átmehetek?”
És mégis mit akarsz itt csinálni, miközben én tanulok? – szerettem volna visszaírni ezt, de helyette inkább mást írtam.
„Szerinted én képes vagyok tanulni, ha itt vagy?”
Hát nem, ismerem magam, és tudom, hogy nincs megosztott figyelmem. Vagyis hát ennek igazából semmi köze sincs a megosztott figyelemhez. Ha Ő a közelemben van, lehetetlen, hogy holmi tanulásra figyeljek. Tényleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora hatással van rám. – jöttem rá, de már írt is vissza.
„És szerinted én képes vagyok egy vasárnapot eltölteni nélküled?”
Na jó, lehet, hogy mégis tudatában van annak, hogy mennyire szeretem. Érzelmi zsarolás. Nem tisztességes. – gondoltam, de ettől függetlenül mosolyogva írtam vissza. Teljesen megadtam magam.
„Na jó, gyere, de ha miattad fogok megbukni a vizsgáimon, neked véged.”
Csak remélni tudtam, hogy nem veszi komolyan. Gyors elküldtem, majd levettem az asztalról a tanulni valókat, és elkezdtem olvasgatni őket.
Alig fél perc múlva már pityegett is a telefonom.
„Nem fogok zavarni. Csak látni akarlak.”
Ha így folytatja, akkor az lesz a vége, hogy mindjárt visszaírom neki, hogy meggondoltam magam, és egyáltalán nem fogok tanulni. Már alig volt bennem a tanulás iránti elhatározásomból, így egy gyors, lezáró SMS-t küldtem.
„Na jó, győztél. Megadom magam.”
Pár másodperc múlva jött a válasz.
„Akkor megyek hozzád, 10 körül. Az jó lesz?”
„Tökéletes. De ugye tudod, hogy nem harcolsz tisztességesen?”
Írtam vissza, és ami gorombaságot szerettem volna még hozzátenni inkább nem tettem. Vissza fogja Ő ezt még kapni...
„Tudom. :) Jó éjszakát, Dys.”
Ez a smiley meglepett. Fura, nem nagyon tudom elképzelni, ahogy smiley-kat ír. Erre a gondolatra elnevettem magam, és úgy írtam a választ.
„Neked is.”
Reméltem, ebből megérti, hogy nagyon nem tetszik, hogy érzelmileg zsarol. Vagyis, ha igazából belegondoltam, nagyon is tetszett... De Neki ezt nem kell tudnia.
Vártam jó 5 percig, hogy hátha még kifelejtett valamit, de nem írt, hál’ Istennek. Még egy SMS Tőle, és tényleg megírnám, amit az előbb mondtam.
A holnapi ébresztőmet kikapcsoltam, és végül ledőltem az ágyban, betakaróztam, és lassan el is aludtam.
Másnap, ahogy ígérte, át is jött. Persze ahogy velem lenni szokott – ha Róla van szó -, reggelre már arra sem emlékeztem, hogy valójában miért is nem akartam, hogy átjöjjön. Minden tegnapi kifogásom hülyeségnek tűnt így utólag, és csak arra tudtam koncentrálni a fürdőben, hogy ma látni fogom.
Tényleg 10 körül jött át – igaz nem figyeltem az órát, már hamarabb elkezdtem tanulni.
Végül nem igazán jött be az, amit gondoltam. Elég jól tudtam tanulni, attól függetlenül, hogy ott volt. Persze eleinte nem ment olyan könnyen.
Amint megjött, én már egy könyvvel a kezemben nyitottam ki az ajtót, és közben motyogtam a bemagolt anyagot. Ő halkan besurrant a nyitott ajtón, és figyelt rá, hogy nehogy kizökkentsen a gondolatmenetemből. Csak, hogy Ő valószínűleg nem volt azzal tisztában, hogyha beállít, és egy puszit nyom az arcomra, az igen is kizökkent. Így hát megálltam – Neki persze azt mondtam, hogy már befejeztem ezt az egy tárgyat - és beinvitáltam a szobámba. Velem ellentétben Ő nem nagyon nézelődött az én szobámban, csak amolyan átlagosan körbepillantott, majd megkérdezte, hogy hova ülhet le. Az ablak melletti fotelre mutattam, mert az volt a legkényelmesebb. Ő engedelmesen helyet is foglalt, elhelyezkedett, majd engem kezdett el bámulni. Ezt csak kis ideig tudtam elviselni – kb. 5 perig. Szóltam Neki, hogy ne csinálja ezt, mert így nem tudok koncentrálni. Mondtam neki, hogy inkább csináljon valamit halkan. Először bocsánatot kért, majd azt mondta, akkor elmegy körülnézni. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem szólalok. – jöttem rá, mert hirtelen arra gondoltam mi lesz, ha megtalál valami olyasmit, amit nem kellene?
Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, és csak a tanulásra koncentrálni. Rob még azután sem jött vissza miután már egy másik tantárggyal is végeztem. Utánanéztem, hol lehet. Épp az előszobában találtam rá, amint épp az egyik fotelben ül, és a telefonját nyomkodta. Megkérdeztem Tőle, hogy mégis mit csinál, mire ő mondta, hogy nem akart zavarni.
Sokkal jobban zavar, ha itt kinn van, és nem tudom, mit csinál, mintha benn van, és látom. –gondoltam, de ezt Vele nem osztottam meg, csak behúztam a szobámba, és újra leültettem. Elkezdtem az utolsó tantárgyat is, miközben ő ismét felállt – úgy tűnik, nem tud megülni egy helyben sokáig a seggén – és az ágyam fölött lévő táskáimat kezdte el fogdosni. Mikor láttam, hogy le akarja venni az egyiket, már tudtam, hogy ebből baj lesz, és az is lett. Az összes táskám leesett – én meg arra gondoltam szerencse, hogy nem vágták fejbe. Egyből rámpillantott, hogy mit szólok. Vettem egy nagy levegőt, és odamentem Neki segíteni, visszatenni őket. Nagyjából már tudtam az utolsó tanulnivalót is, így mikor azt javasolta, hogy mondjam fel Neki, beleegyeztem, és odanyújtottam a TK.-et. Leült mellém az ágyra, és miközben mondtam Neki az anyagot nem is a könyvet, hanem engem nézet. Arra gondoltam, ha épp a macskák szaporodásáról beszélnék, észre se venné, hogy nem jót mondok. De ettől függetlenül végig elmondtam neki, és egyszer sem láttam rajta, hogy unná, vagy ilyesmi. Mikor az utolsóval végeztem, azt javasolta, hogy mondjam fel az összes eddig megtanultat – mondjuk szerintem csak látni akarta, hogy tényleg tudtam-e tanulni, és hogy tényleg nem zavart-e. Így mikor azokkal is végeztünk, odamentem hozzá, elvettem a kezéből a TK.-et, és odahúztam az ágyhoz.
Ott még egyszer bocsánatot kért, hogy így rám erőltette magát, én meg elmondtam neki, hogy egyáltalán nem bánom.
A nap további részét is nálam töltötte, csak nagyon későn ment vissza a szállodába. Miután elment gyors átolvastam még párszor, amiket megtanultam – csakhogy még jobban rögződjön – majd gyors lezuhanyoztam, és lefeküdtem. Gyorsan el is aludtam, hál’ Istennek.
Innestől kezdve ez hagyománnyá vált. Vagy Ő jött át hozzám, vagy én mentem be hozzá. Mondjuk legtöbbször inkább az utóbbi fordult elő, először is mivel a szállodában dolgozom, tehát úgyis helyben vagyok, másodszor, pedig mert észrevettem, hogy amikor jön hozzám, - ha nem épp busszal jön, hanem kocsival, gondolom ekkor egyből a forgatásról, jön – a szomszédaim eléggé megnézik maguknak Őt is, no meg a kocsiját!
Mikor először láttam, nem nagyon törődtem vele, milyen kocsi is az. De ahogy a szomszédaim egyre furcsábban nézték meg maguknak azt a járművet, nekem is feltűnt, hogy nem egy átlagos darab. Így hát rá is kérdeztem egyszer Rob-nál, hogy milyen a kocsija, és amikor azt mondta, hogy egy Audi S4 Cabriolet én próbáltam úgy tenni, mint aki érti. Mondjuk annyit értettem is, hogy, ahogy gondoltam, nem egy sablon autó. Még azt is elmondta róla – gondolom látva a csodálkozásomat -, hogy Ő nem is szereti igazából, mert volt Neki egy nagyon jó kis kocsija, egy 1989-es fekete BMW, de sajnos 2008. december körül a műszerfal kigyulladt, meg hát hogy amúgy is voltak vele gondok, és sajnos teljesen trapára ment. A menedzsere meg kibérelte Neki a mostanit, és az óta ezt kell használnia.
Ránézésre tényleg szép kocsi volt – olyan, mint, amiket a sorozatokban a menő főszereplők használnak – de azért nekem biztos nem kellene. Biztos kényelmes meg minden, de ahogy magamat ismerem, biztos elrontanám, amint beleülnék.
Szóval nem sokat járt hozzám a kocsijával, inkább jött busszal. Habár tudtam, hogy nagydolgot kérek Tőle, hisz a buszon bárki felismerhetné, de szerintem még mindig ott a kisebb az esély rá, hogy valakinek feltűnjön, hogy ki is ő, mintha beállít az utcámba egy olyan kocsival. Igazából mondjuk sose kértem meg konkrétan, de szerintem ő is észrevette az árgus pillantásokat, amik követték minden mozdulatát, amint leparkolt az emeletes ház előtt.
Tehát a napok csak teltek, a vizsgaidőszak, pedig egyre gyorsabban közeledett, én, meg ahogy egyre telt az idő, minden nappal egyre kevésbé voltam biztos a tudásomban. Persze tanultam én rendesen – végül is nehogy már utolsó évben bukjak ki az egyetemről! – de már egyáltalán nem voltam biztos magamban.
Az átlagos napirendem nem sokat változott – Suli, meló és Rob, de az utolsó kis tényező miatt az egész napom jó volt általában. Ha a suliban vagy a szállodában volt valami baj, akkor Rob a nap végén mindig meg tudott vigasztalni.
Ezt az egyszerű napirendet, legalább könnyű volt követni, persze hogyha tehettem volna, az időm minden részét Vele töltöm.
Mióta Rob megjelent az életemben minden megváltozott.
Jó értelemben.
Ha egyszer is leülnék és végiggondolnám, hogy milyen unalmas, sivár, és főként egyhangú volt az életem mielőtt Ő betoppant volna, rádöbbennék, hogy ez a változás igen is nagymértékű volt. Számomra legalább is, de ebben Bonnié-ék is egyetértetek. Ő többször is megjegyezte, hogy már egy jó ideje minden nap olyan vidám vagyok – vagy legalább is vidámabb, mint azelőtt -, és azt is mondta, hogy tényleg jót tesz nekem Rob jelenléte az életemben.
Ebben egyet kellett értenem vele.
Habár volt néhány furcsaság, ami néhányszor feltűnt bennük. Ők is megváltoztak, ha jól vettem észre. Bonnie egyre nyíltabb, és kedvesebb volt velem, és úgy tűnt, mintha mindvégig erre várt volna, hogy végre normális emberként viselkedjek. Ez még oké volt, na de Sarah!
Sarah olyan... furcsán változott meg. Egyre többet lógott James-es – még többet, mint velünk – és egyszer azt is bejelentette, hogy elmondta neki a Rob-dolgot, mondván, hogy nem tudta, hogy titok. Én meg majdnem visszaszóltam nekik, hogy „Én meg nem gondoltam, hogy te úgy gondolod, hogy ez nem titok”, de azután mégsem mondtam ezt. Végiggondolva, mindegy is, hogy James tudja-e, vagy sem, de azért jó lett volna, ha Sarah beszél velem, mielőtt elmondja neki.
A másik furcsaság az volt, hogy mikor meséltem neki és Bonnie-nak néhány dolgot Rob-ról, hogy mit csináltunk ilyesmi – mármint amikor 2 naponta egyszer odajött hozzánk – akkor, igaz úgy csinálta, hogy ne vegyem észre, de fejeket vágott, és úgy tett, mintha nem is figyelne oda. Nem igazán értettem, hogy mi a fene baja lett hirtelen velem, de, hogy őszinte legyek nem is nagyon érdekelt.
A mostani boldog időszakomat senki, és semmi sem ronthatja el.
Mert nekem ez volt a boldog időszakom – már nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog utoljára.
Az élet immár nem nyűg volt, hanem egy olyan dolog, amit ki kell élvezni, amíg csak lehet. Vagyis ameddig csak Vele lehetek, mert biztos voltam benne, hogy ennek a csuda jó kedvemnek, egyedül, és kizárólag csakis Hozzá van köze.
Ahogy megjelent az életemben, olyan volt, mint a Nap, az esős idő után, átszakította a felhőket, és engem is kihúzott az állandó köd alól.
Egyszer meg is kérdezte – váratlanul, ahogy Ő szokta, hogy minden fontos kérdést, valami lényegtelen után kérdez meg -, hogy még mindig annyira boldogtalan vagyok-e. Nem kellett sokáig gondolkoznom a válaszon, egyszerűen eléálltam, a szemébe mondtam, hogy nem, és hogy amíg vele lehetek, el se tudom képzelni, hogy ne legyek boldog.
Egy szikrázó mosollyal fogadta, majd elmondta, hogy ebben egyetért velem, és, hogy Ő is pontosan ugyanígy gondolja.
És már tényleg nem voltam olyan boldogtalan, sőt egyáltalán nem voltam az. Az élet derűs és vidámnak tűnt, most, hogy Ő is a részesévé vált.
Persze azért teljesen nem tudtam kizárni a régi, fájdalmas múltamat, de azért erősen próbálkoztam. Most, hogy Rob-bal voltam már nem hiányzott annyira Shayne. A szüleim meg pláne nem. Ők már nagyon régóta nem hiányoznak. Shayne viszont eddig sokszor. De mostmár azt hiszem ez is enyhült.
"Dear Shayne,
I wish I could tell you about Rob. He makes me feel better, I mean... he makes me feel alive."
Rob autója: (*.*)
Nagyjából mindent el kellett mesélnem nekik, az elejétől a végéig. Persze hagytam ki bizonyos részeket, amelyeket túl személyesnek tartottam, és úgy vélekedtem róla, hogy az olyasvalami, amit nem szokás kibeszélni. Ennek remek példája volt az első csókunk. Ahhoz Sarah-nak, és Bonnie-nak semmi köze sincs. Mikor megkérdezték – pontosabban Sarah kérdezte meg, mert hát miért is ne, ez annyira rá vall! – akkor is próbáltam elterelni a témát, vagy valami könnyen bevehető hazugsággal álltam elő. Ismét jól jött az a tulajdonságom, hogy remekül tudok hazudni.
Az első találkozásunkat is említettem – innen kezdtem az egészet – de az ájulást kihagytam. Ez elég ciki kettőnk között is, nem szükséges, hogy még két ember megtudja milyen béna vagyok. Meséltem nekik a forró-csokis délutánról is, a parkról – persze nem mondtam meg, hogy hol van – szóval mindent elmeséltem, kivéve még a számomra szomorú eseményeket sem, például a fotózást, vagy a boltos esetet.
Tobias-ról is ejtettem néhány szót, elmesélve is szimpatikusnak találták őt, és én meg arra gondoltam mi lenne, ha találkoznának vele. Biztos őket is elvarázsolná a jelleme, mint ahogy engem is. Na persze nem úgy varázsolt el, mint Ő. Nem, ahhoz köze sincs. Tobias egyszerűen egy nagyon, de nagyon kedves fiú, ennyi. Rob viszont... Ő valami egészen más.
Ez is szóba került a beszélgetésünk folyamán. Bonnie kért meg rá, hogy meséljek róla, hogy milyen is Robert Pattinson a valóságban. Igazándiból nem nagyon tudtam erre mit válaszolni, minden, amit mondani szerettem volna, olyan hétköznapian hangzott... kedves, vicces, aranyos. Ez mind igaz, de olyan sablonos. Így végül azt válaszoltam, hogy őt meg kell ismerni.
Majdnem el is késtem a szállodából, annyira nem akartak elengedni. Csak kérdeztek, és kérdeztek, szinte egymás kérdésére a választ meg se várva. Azért végül is ez jól esett. Mármint, hogy végre beszélhettem velük. Vagyis az esett jól, hogy végre beszélhettem valakivel erről az egészről.
A délutáni meló általában nagyon unalmasan szokott telni, de most arra gondoltam, biztos jobb lesz. Hisz találkozni fogok Vele.
Hirtelen megijedtem.
Vajon, hogy fog viselkedni, mind azok után, ami a lakásomon történt? Ez nagyon kíváncsivá tett, de inkább csak megrémisztett.
Vártam, és csak vártam, a lépcső és a bejárati ajtó fele felváltva nézelődve, de a műszakom lejártával sem bukkant fel. Arra gondoltam, lehet, hogy fel kellene hívnom – hisz úgyis meg van a száma, és ráadásul Ő írta bele -, de ezt gyorsan el is vetettem. Nem. Nem hívom fel, az túl személyes. Még nem tartunk ott. Vagyis... Igazából fogalmam sem volt, hogy mi most, hogy állunk, de azt tudtam, hogy ott még nem, hogy felhívjam. Vagy igen? Odahaza, még mielőtt teljesen megőrültem volna, kikapcsoltam a telefonomat – a kísértés elkerülése végett -, és úgy döntöttem, hogy hamar aludni térek, és hál’ Istennek gyorsan sikerült is elaludnom.
A péntek is unalmasan telt. Az egyetemen minden olyan volt, mint eddig, ha csak nem unalmasabb. Sarah és Bonnie időközbe, ha eszükbe jutott még valami kérdés fel tették, de ezen kívül semmi izgalmas nem volt. Komolyan mondom, belül szinte sikoltozva rohantam a szálloda felé, nagy reményekkel.
De miután pénteken is, a műszakom lejárta fele közeledett az idő, a remény totálisan meghalt bennem. Bosszúsan, és töprengve pakolgattam a cuccomat.
Miért nincs itt? És főként, miért nem magyarázza meg, hív fel vagy valami, hogy miért nincs itt? Rossz érzésem támadt. Úgy kezdtem érezni magam, mint mikor olyan hűvösen viselkedett velem. De még az is jobb volt, mint ez! Akkor legalább valahogy, de hozzámszólt, láttam, beszéltem vele. De most?! Mi történt?
Gondolatmenetemet a szállodába belépő Tobias zavarta meg. Hirtelen rápillantottam, és kerestem mellette Rob-ot, de nem találtam.
Tobias szokásához híven mosolygott, és mikor meglátott a pultba, odajött hozzám.
-Helló. – köszönt, és rám mosolygott.
Most azonban nem nyugtatott meg a mosolya, ahogy általában szokott.
-Szia. – válaszoltam, és én is rácsodálkoztam, hogy milyen szomorkás a hangom.
-Mi a baj? – kérdezte, egyből észrevette, hogy valami nem oké.
Mégis mit mondhatnék? Hogy igazán szólhatnál már a drága barátodnak, hogy adjon végre valamiféle életjelet magáról?!
-Ahm, csak... Azon gondolkoztam... – úgy döntöttem, jobb előállni az igazsággal, ő úgy is biztos tudja mi a helyzet – Nem tudod, hogy...ahm... szóval, hogy Rob hol van? – Nem néztem rá, a pultot kezdtem el fixírozni.
Tobias-nak egyből leesett mi is a bajom, és felnevetett.
-Értem már mi van. – mosolygott.
Könyörögve néztem rá, hogy mondjon már végre valamit.
-Azt tudtam, hogy ő mennyire oda van érted, de azt nem tudtam, hogy te is ennyire oda vagy érte. – mondta hirtelen, és még mindig nevetett.
Rá csodálkoztam.
-Mi?
-Rob forgatáson van, már egy jó ideje. Nem tud elszakadni, nem engedik, amíg be nem fejezik azokat a jeleneteket. Azt mondták, hogy sietniük kell, mert nemsoká lejár a stúdió bérleti díja, így hát túlóráznak, meg minden. De ne aggódj, nemsoká jön, azt hiszem, holnap már végez is. Így is eleget beszélt nekem arról, hogy mennyire sajnálja, hogy így itt hagy, úgymond...szóval azért annyira ne legyél rá dühös.
Pontosan azokat a szavakat mondta, amik arra kellettek, hogy megnyugtassanak.
-Én nem vagyok rá dühös, csak... Szóval hiányzik. – nyögtem ki nagy nehezen.
-Jajj, ne kezd te is, létszi. Elég ezt tőle hallanom, napi 24 órában. – nyavalygott Tobi.
Ez jót jelent. Talán nem csak én szeretek ennyire Vele lenni?!
Normális hangnemre váltott.
-Szóval, nyugi van. Holnap itt lesz.
Bólintottam.
-Az jó. – könnyebbültem meg.
-Látom, indulsz haza. Hazakísérjelek? – ajánlotta. Gyors kinéztem az utcára. Tiszta sötét van, és az utolsó buszt meg már lekéstem.
-Ha szeretnéd. – mondtam, és a vállamra vettem a táskámat.
-Persze. Csak előbb felmegyek Rob szobájába, és elhozom az egyik dzsekijét. Azért jöttem, amúgy. – vigyorgott. – Várj, csak egy perc. – mondta, és már fel is szaladt a lépcsőn.
Minden kétségem elszállt, és olyan volt, mintha soha nem is lett volna. Tobias-nak megint sikerült teljesen megnyugtatnia. Arra gondoltam, mennyi mindent megtudhatok majd még Rob-ról, miközben sétálunk. Erre egészen felvidultam.
Tobi pár perc múlva szaladt is lefele a lépcsőről – néhány vendég igen szúrós szemmel nézegette -, megállt előttem, felvette Rob kabátját – mondván, hogy úgyis hideg van – majd kinyitotta az ajtót előttem, és kiléptünk az utcára.
A lakásomig vezető úton csak Rob-ról beszélgettünk. És ráadásul ezt nem is én ajánlottam. Gondolom Tobi annyira szomorúnak látott, hogy amint kiléptünk, egyből megkérdezte, hogy mit is akarok Róla tudni. Eleinte kicsit meglepődtem, de utána hálásan rámosolyogtam, és kérdezgetni kezdtem.
Sok infót, de főként sok emléket osztott meg velem, én meg közben próbáltam elképzelni Rob-ot mondjuk 10 évesen, vagy tinédzserként. Hát nem nagyon ment.
A lakásom előtt – mivel teljesen az ajtóig elkísért – gyors elbúcsúzott, és el is ment Tobi.
Másnap reggel nagyon korán ébredtem. Este is alig bírtam elaludni. Csakis arra tudtam gondolni, amiket Tobias mondott, ezek közül is két nagyon fontos dologra. A másik oldalamra fordultam – az utcai lápmák kezdték irritálni a szememet -, és újból – immár nem is tudom hanyadjára – visszaidéztem azt a két mondatot, amik felváltva kavarogtak a fejemben az éjszaka folyamán.
„Szóval, nyugi van. Holnap itt lesz.” – ez volt az első.
Holnap itt lesz, az az már most is ott van a szállodába – gondoltam, és az ébresztőórámra pillantottam, ami 5 órát mutatott. Ez a tudat megvigasztalt. Ha Tobias azt mondja, hogy holnap – az az pontosabban ma – ott lesz, akkor az úgyis lesz. Nekem, pedig nincs más dolgom, mint bemenni a szállodába. Remek. Az már biztos, hogy ma látni fogom, és így a napom is jobb lesz. Jobbnak kell lennie.
Majd hirtelen a másik jutott eszembe.
„Azt tudtam, hogy ő mennyire oda van érted, de azt nem tudtam, hogy te is ennyire oda vagy érte.”
Erre nem igazán tudtam akkor se, és most se mit mondani. Ezt egyszerűen nem értettem. Arra gondoltam, miért nem kértem meg Tobi-t, hogy ezt fejtse ki részletesebben. Persze tudtam, hogy ez a mondat, nyelvtani értelembe véve mit is jelent, de számomra semmi értelme nem volt.
Hogy Ő odavan értem? Micsoda? Ezt nehéz elhinni. Nem hiszem, hogy annyira oda van értem, mint én Őérte. Azt lehetetlen felülmúlni. Mert nekem Ő olyan volt, mint Bellá-nak Edward. Nagyjából.
Végül úgy döntöttem, hogy mielőtt teljesen megbolondulnék az ágyban, ideje lenne felkelnem, és így is tettem.
A fürdőben – a tegnap esti sok forgolódástól totálisan tönkrement – hajamból próbáltam valamit kihozni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Csak annyit sikerült elérnem, hogy nagyjából egyenes lett. Majd sapkát veszek rá – az Ő sapkáját – gondoltam.
A ruháimból is – mint már szokásommá vált – a legjobbakat válogattam ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy nemsoká kezdek kifogyni a jó ruhákból. Ideje lenne elmenni, vásárolni. Áhh... Még a gondolatára is rosszul voltam. Egyszerűen utálok vásárolni. Le-fel öltözgetni, ezt meg azt próbálgatni órákig... Időpocsékolás, de azért néha szükséges, mint az én esetemben is.
Gyors magamra kaptam a ruhákat, meg a cipőmet, zsebre vágtam némi pénzt, és a mobilomat, és már mentem is lefele a lépcsőházból. Felültem az első szálloda fele tartó buszra – most is az a bácsi volt a sofőr, aki engem ismert, még a nevemet is tudta, így hát szokásához híven kedvesen köszönt.
A szálloda előtt azonban kicsit ideges lettem.
Mi lesz, ha megint az történik, ami már oly’ sokszor? Nagy reményekkel beállítok, és ez a remény amilyen gyorsan jött, el is illan?
Na jó, világos. Magamat izgatom fel, ennek, pedig semmi értelme. Most bemegyek szépen, és lesz, ami lesz, kibírom. Nagy elhatározásommal léptem be a szállodába, és nagyon ledöbbentem.
Ilyen se volt még.
Rob, és Tobi épp ekkor jöttek lefele a lépcsőn, és ahogy megláttak engem – és én s észrevettem őket – odaintegettek, és elindultak felém.
Félúton találkoztunk, pont úgy álltunk meg, hogy még véletlenül se tudjanak elmenni mellettünk az emberek.
-Na, én megyek is. – folytatta a beszélgetésüket Tobi, és búcsút intett Rob-nak – Sziasztok. – vigyorgott ránk huncutul, és magunkra hagyott minket.
Néztem, ahogy kimegy a szállodából, majd felpillantottam Rob-ra, és próbálta kitalálni, milyen kedvében is van.
Hirtelen megfogta a kezemet, és maga után húzott miközben ő ment fel a lépcsőn.
-Gyere fel hozzám. Beszélgessünk. – magyarázta, és be is húzott a szobájába.
Oké, vidám kedvében van. Nagyon is. – gondoltam. Irtó furán kezdtem érezni magamat, ezt ő is látta rajtam. Elém lépett, és a tekintetemet kereste.
-Bocsánat, hogy csak így elragadtalak, de nem szeretem a nézőközönséget. – mondta mosolyogva. – Kezdjük elölről. Jó reggel, Dys.
Na most teljesen megzavart. Idétlenül válaszoltam.
-Öhm, neked is jó reggelt.
A sapkámat kezdte el nézegetni, majd elmosolyodott. Bármit is akart mondani, inkább nem mondta.
-Szóval, arról szeretnék veled beszélni, ami ahm, szóval, ami nálad történt.
Éreztem, hogy az arcom égni kezd. Nagyon reméltem, hogy nem látszik meg.
Nem válaszoltam.
-És... Szóval, hogy remélem nem értetted félre azt, hogy nem jelentkeztem pár napig, és nagyon remélem, hogy nem hoztál ki semmilyen összefüggést a két dolog között. Vagyis, hogy ami történt a miatt nem jelentkeztem.
Erre még nem is gondoltam, pedig milyen kézenfekvő lett volna!
Zavartan néztem rá.
-Ahm, nem. Nem gondoltam ilyenre. Tobi amúgy is elmondta tegnap, hogy forgatsz, szóval semmi baj.
Megkönnyebbült.
-Az jó. Annyira szerettem volna ezt megbeszélni, mármint ami szerdán történt.
Már megint pirultam.
-Mi... – Azt akartam kérdezni, hogy mit beszéljünk arról, de a „Mi”-nél elakadtam. Vajon Ő is ennyire kínosan érzi magát, mint én? Nem láttam rajta ennek a nyomát.
-Ugye tudod, hogy nem azért csókoltalak meg, mert sajnállak, vagy ilyesmi.
Ez se jutott volna soha eszembe.
-Nem. – ennyit tudtam kinyögni.
-Remek. – vett egy nagy levegőt. – Azért csókoltalak meg, mert már nem bírtam ki. – mosolygott rám. – Már régóta gondoltam rá, de az után eszembe jutott, hogy lehet, hogy te...
-Rob. – szakítottam félbe. – Nem kell bocsánatot kérned azért, mert megcsókoltál. – szögeztem le. Ezek az angolok. Miért kell mindenért bocsánatot kérniük?!
Meglepődött, de örült is.
-Tényleg?
-Tényleg.
-De jó. – könnyebbült meg. – Na, jó, most, hogy így tisztáztuk, hogy mi a helyzet, ahm... arra gondoltam, hogy hajlandó lennél-e eltölteni velem a napot? Be szeretném pótolni azt a pár napot, még nem jelentkeztem. – mondta, és tette fel a kérdést, a legangolosabb hangján.
Kérlelve nézett, én meg arra gondoltam, hogy ez meg micsoda kérdés?! Van, aki nemet mondana Neki?!
-Igen.
-Remek. Akkor... – mondta, és kinyitotta az ajtót. – Gyere, elmegyünk innen.
Bólintottam, és indultunk lefele a lépcsőn.
Láttam rajta, hogy nagyon izgatott. Hát még én! Vajon hová akar megint vinni? Talán ismét a parkba megyünk?
Kinyitotta előttem a szálloda ajtaját, és közösen kiléptünk.
Átinvitált a buszmegállóba, és megálltunk a buszokat jelző tábla előtt.
-El szeretnélek vinni egy olyan helyre, ami nekem nagyon fontos. – mondta, és ismét a tekintetemet leste, hogy hogyan reagálok.
Rá mosolyogtam.
-Okés. – válaszoltam, és elővettem a pénzemet, mert láttam, hogy jön a busz.
-Hagyd csak, majd én. – intett le, és maga elé engedett a buszon.
Gyors felszálltam, és a középső lépcsőhöz mentem. Nem nagyon szerettem ott ülni, de már megfigyeltem, hogy ha sokan vannak a buszon, és annak az ajtaja hirtelen kinyílik, mindenki előre tódul, és senkinek nem jut eszébe, hogy máshol is le lehet szállni. Belülre ültem, és Rob is megjelent mellettem fél perc múlva.
Pár percig elhelyezkedett, majd egy kissé felém fordult.
-Nem baj, ha egy kicsit kerülünk?
-Nem, de miért?
-Útba esik az egyes szálloda.
-Tessék? –ebből egy kukkot sem értettem.
Elmosolyodott.
-Tudod ez a második szálloda, ahol vagyok, mióta itt vagyok Londonban. Csak el kellett jönnünk az elsőből, mert rájöttek, hogy ott szálltam meg. Szóval most a Williams-ben vagyok, de van egy hármas is. Tudod, nem hiszem, hogy vannak még ott paparazzók, de azért nem kockáztatok. – fejezte be, és rámnézett.
Micsoda mázlim van! Ha az első szállodában nem lepleződik le, akkor sose találkoztunk volna. Mégis van valami előnye a paparazzóknak – gondoltam, és rá néztem.
Neki is valami hasonló járhatott az eszében, mert rám mosolygott.
-Akkor ez szerencse.
-Mázli. – értett velem egyet, és kinézett az ablakon.
Ezután nem sokat beszélgettünk, főként csak kifele bambultunk. De ez így volt jó. Ő sem érezte a késztetést a beszédre, és én sem. Én csak Őt néztem, Ő meg engem. Nekem ez is megfelelt.
Jó félóra múlva szálltunk le az egyik megállóban.
Zavartan szálltam le, és persze a lábam is elzsibbadt az üléstől.
Rob intett, hogy kövessem.
Jézus. Remélem nem lesz sok séta.
-Nyugi, nem kell sokat sétálnunk. Csak egy sarok, és ott vagyunk.
Lehet, hogy gondolatolvasó? Vagy csak az én arcomból könnyű olvasni?
Úgy láttam, nagyon otthonosan mozog itt. Ha nem tudnám, akkor is könnyen rájöttem volna, hogy Londonban nőtt fel.
Mikor továbbhaladtam volna a Ullswater Rd-ot jelző táblánál, megfogta a kezemet, és behúzott az utcába. Könnyen, és magától értetődően fogta meg, és a továbbiakban is így maradtunk. Ahogy megfogta a kezemet, rám mosolygott, és nekem meg az villant be, hogy vajon mióta tervezi ezt? Talán ez csak egy jó lehetőségnek tűnt, amivel élt? Nem tudtam, miért csinálja ezt. Felőlem simán megfoghatja akármikor. Ezt neki is szívesen elmondtam volna, de úgy éreztem, hogy ez túl közönségesen hangzik.
Pár házat elhagyva, végül egy teljesen átlagos, Londoni házhoz értünk, ami nem volt igazán kitűnő a többi közül, teljesen beleolvadt a környezetébe.
Lehet, hogy nekem lassú a felfogásom, de még mindig nem esett le, miért hozott ide. Azt hiszem, Ő is látta, ezt rajtam, így hát elém állt – a kezemet még mindig fogta – és a szemembe nézett.
-Azért hoztalak el ide, hogy megmutassam hol nőttem fel. Ez itt a szüleim háza. – mondta, és a ház felé biccentett.
Megállt bennem az ütő. Jézusom!
Ide hoz a szüleihez, én meg, hogy nézek ki?! Miért nem szólt, hogy ide jövünk? Akkor biztos nem az elnyűtt farmerembe, és egy baseball-sapkába jövök. Kezdtem ideges lenni.
-Miért hoztál ide? – csúszott ki a számon, persze az után egyből rájöttem, hogy a szavak ilyenfajta sorrendje mást jelent, mint amit én szerettem volna kérdezni.
Hátrahőkölt, és elnyúlt az arca. Nem válaszolt.
-Nem úgy értem. Örülök, hogy elhoztál meg minden. De... Nézz már rám, hogy nézek ki. – mondtam idegesen, és a hajamat kezdtem el igazgatni a sapka alatt.
Az arca újra normális lett, és hirtelen felnevetett.
-Hogy mi?
-Iszonyúan festek. Így nem jelenhetek meg a szüleid előtt, én... – nem bírtam befejezni, helyette inkább a felsőmet húzogattam, hogy jobban álljon rajtam.
Rob még mindig nevetett, és közelebb jött.
-A szüleim nincsenek itthon. – szólt csendesen, nekem meg hirtelen megállt a kezem, amivel épp a nadrágomat húzogattam.
-Ja... Az más. – égett az arcom. Ekkora égés!
Nevetett rajtam, de nem gúnyosan.
-Persze igazából tényleg azért hoztalak volna el, amire te gondoltál. De ahogy látom nincsenek itthon.
-Szóval akkor tényleg engedted volna, hogy így – magamra mutattam – jelenjek meg a szüleid előtt. Te... – kezdtem, és bele boxoltam egy kicsit a vállába.
Még mindig csak nevetett, gondolom azon, hogy nekem ez ilyen sokat számít.
-Sajnálom.
-Jobb is így. Legalább mostmár tudom. És hogyha következőleg valamiféle rejtélyes sétára invitálsz, tudni fogom hova megyünk! – pirítottam rá, és a mutató ujjammal mutogattam a mellkasára. – Figyeltem a buszon merről jöttünk. Tudom már az utat is. Szóval, ha még egyszer eszedbe jutna ekkora nagy, hü... – mindeddig csak állt, és mosolygott rajtam, most azonban előre lépett, megfogta ismét a kezemet, az övéhez húzta a testemet, majd végül egy csókkal fogta be a számat.
És tényleg belém fojtotta a szót. Ahogy összeért az ajkunk, minden addigi neheztelésemet elfelejtettem, és csak arra koncentráltam, hogy tudjak levegőt venni.
-Tényleg sajnálom. – szólt, miközben már az ajka elvállt az enyémtől, de az arca még mindig közel volt.
Lassan kinyitottam a szememet, és az övébe néztem.
-Semmi baj. – motyogtam kábán, mire hirtelen elvigyorodott, még egy puszit nyomott a számra, és kicsit hátrébb húzódott, de a kezemet még mindig fogta.
Áhh, ez így nem ér!
-Na, gyere szépen. – mondta, és beinvitált a házba.
A ház bejárati ajtaját kinyitotta előttem, én meg közben arra figyeltem nehogy véletlenül felbukjam a küszöbben. Meg álltam az ajtónál, egy centit sem mentem beljebb. Nem mertem.
Rob nagyon otthonosan mozgott. Könnyedén bezárta mögöttünk az ajtót, lerúgta a cipőjét – erre én is, mert nem akartam illetlen lenni.
Ismét megfogta a kezemet, és időt sem hagyva a nézelődésre, egyből felhúzott maga után az ajtó melletti lépcsőre.
Én persze követtem.
A lépcsőn érződött, hogy nem ma készült, elég hangosan nyekergett minden foknál, amit megtettem, én meg ilyenkor úgy éreztem magamat, kb., mintha egy bálna lennék. Rob alatt bezzeg nem nyikorgott. Az után rájöttem, hogy mivel ő itt nőtt fel valószínűleg tudja, hogy hogy kell úgy menni, hogy ne nyikorogjon. Szúrósan néztem rá.
Az utolsó nyekergés jelezte, hogy felértünk az emeletre. Én megkönnyebbültem. Innen nem fogok lenyekeregni egy hamar, az biztos!
Az emeleten egyből jobbra volt egy szoba. Rob oda húzott be.
Amint beléptem egyből tudtam, hogy ez az Ő szobája volt, vagy még most is az, ha hazajön. Az íróasztal fölött volt egy fatábla, amin fel volt akasztva egy csomó kép, és ahogy megfigyeltem főleg Tobi és Rob volt rajtuk. Elmosolyodtam, és tovább nézelődtem, miközben Rob csak állt, és nézte a reakciómat.
Középen volt egy hatalmas ágy, jobb oldalánál, pedig egy kis szekrény, és annak támasztva ott volt egy gitár. Összességében az egész szobán érződött, hogy nem a mostani Rob ízlése szerint volt berendezve, hanem kb. úgy 5-10 évvel ezelőtti Rob szerint.
Rob leült az ágyra, és onnan nézett engem. Rájöttem, hogy lehet, hogy kicsit tolakodó vagyok, hogy így megbámulok mindent, szóval ezt inkább abbahagytam, és leültem mellé az ágy elejére, ahol a lábunk lelógott. Ő hirtelen hátravetette magát, és fújt egy nagyot.
-El is felejtettem milyen kényelmes ez az ágy. – motyogott, én meg egyszer csak hangosan felnevettem, majd én is mellé dőltem.
-Tényleg az. – értettem egyet, de még mindig nevettem.
Hirtelen megszólalt a telefonom.
Ijedtem ültem fel, és kaptam elő a kabátzsebemből, de mire felvettem volna, letette az ismeretlen szám.
-Hogy az a...
-Ki volt az? – ült fel Rob.
-Ismeretlen szám. – motyogtam, és mikor a híváslistára váltottam eszembe jutott valami.
Felé fordítottam a képernyőt.
Rám vigyorgott.
-Csak remélni tudtam, hogy nem fog zavarni. – mondta, miután elolvasta a saját számát.
-Nem, egyáltalán nem zavar. – válaszoltam, és rá nevettem.
Eszébe jutott valami, és előkapta ő is a telefonját. Leesett az állam. Az én kis rozzant Samsung C3050-esem, elbújhatott az a telefon mellett. Az ő telefonja érintőképernyős volt, és még azt is lefogadtam volna, hogy lehet rajta netezni is.
Miközben keresett benne valamit, hozzámszólt.
-Te hívtál fel, ahm... – megállt a keze. – Csütörtökön?
Hajajjjj...
-Ööö, igen. – válaszoltam végül őszintén.
-Gondoltam. –mosolygott rám. – De miért nem szóltál bele?
-Hosszú történet.
-Értem. Mindegyis. Legalább meg van a számod. – vigyorgott, és elkezdett valamit írni a telefonjába. Belekukkantotta mit ír, és láttam, hogy a telefonszámhoz írja, hogy „Dys”.
Magam elé mosolyogtam, ő meg gyors el is rakta a telefonját, miután végzett. Az enyémre nézett.
-Szabad? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét érte.
Gyors végiggondoltam, hogy nincs-e rajta valami olyan dolog, majd odaadtam neki.
Elvette, és egyből a számokhoz kapcsolt.
-Milyen zenéket szeretsz? – kérdezte hirtelen. – Itt van mindenféle...
-Hát, mindenfélét szeretek. – válaszoltam idétlenül.
Most erre mit mondjak? Úgy utáltam ezt a kérdést. Én minden zenét szeretek, mindenből vannak kedvenceim a pop-tól kezdve az R’N’B-in keresztül, a rock-ig.
Rám nevetett, és felém nyújtott a telefonomat.
-Mutass egy kedvencet. – szólt, és én meg gyors keresni kezdtem valami jót.
Ő kényelmesen újra hátradőlt az ágyon, én meg gyors meg is találtam az egyik nagy kedvencemet.
Én is melléfeküdtem, és elindítottam Britney Spears Everytime-ját.
Úgy láttam Rob-on egyből felismerte a számot, de nem ellenkezett, hogy kapcsoljam ki azonnal, vagy ilyesmi.
Lehunyta a szemét, és oldalra fordult, így én is így tettem. Most ugyanúgy voltunk, mint ahogy egyik nap, amikor bementem hozzá a szobájába.
„Everytime I try to fly, I fall
Without my wings, I feel so small
I guess I need you, baby
And everytime I see you in my dreams
I see your face, it's haunting me
I guess I need you, baby”
Énekelte Britney, és mi meg teljesen átadtuk magunkat a zenének.
Igaz, már több ezerszer hallottam ezt a számot, de most teljesen új értelmet nyert néhány sora. Például a fentiek is. Lassan kinyitottam a szemet, és Rob-ot néztem, akinek még mindig csukva volt a szeme. Igen, pontosan így érzem, ahogy Britney énekli a dalban. Nekem is szükségem van rá.
Míg én ezen gondolkoztam, észre se vettem, hogy egy másik nagy kedvenchez ért a dal.
„I make believe that you are here
It's the only way I see clear”
Pontosan, mint amikor odaképzeltem magam mellé egyik este, és csak így tudtam elaludni. Én is csak úgy tudok normálisan gondolkozni, és viselkedni, ha mellettem van.
Még mindig néztem, miközben Ő lassan kinyitotta a szemét.
Mondani akartam valamit, de úgy éreztem, hogy az én hangon elrontaná ezt a tökéletes pillanatot.
Úgy láttam rajta Ő is pontosan, tudja, hogy miért ezt a számot raktam be, és ő is érzi, hogy mennyire nagy szükségem van Rá.
Mikor a dal véget ért, megnyomtam a stop gombot, és ezután percekig csak egymást néztük.
Rob hirtelen felült, és én is egyből utána.
-Ez tényleg szép szám.
Bólintottam, és elraktam a telefonomat. Mikor újra visszanéztem, azt láttam, hogy erősen gondolkozik valamin, majd hirtelen rám nézett.
Közelebb húzódott, a két keze közé vette az arcomat, és lágyan megcsókolt. Kissé De Javu érzésem volt, és az első csókunk jutott eszembe. Láttam rajta, hogy neki is valami hasonló járhatott a fejében, ugyanis kissé elmosolyodott.
Ha lett volna valamiféle ellenállásom, már az is elpárolgott volna. Szinte magamon kívül ledőltem az ágyra, Ő meg fölém hajolt, és úgy csókolt tovább.
Kissé idétlennek éreztem ezt a pozíciót, ezért megállítottam, és gyors feljebb csúsztam az ágyon, levettem a sapkát, és a fejem már a párnán volt.
Nem sokat gondolkozott, készségesen jött utánam, és Ő is feljebb jött, majd fölém hajolt ismét, de csak a felső testével. Egyre hevesebben, és hevesebben csókolt, és már nem csak a számat – mikor érezte, hogy nem kapok lassan levegőt, akkor levándorolt a nyakamra is.
Nagyon gyorsan, és hangosan vettem a levegőt, zavarba ejtően lihegtem.
A vérem nagyon gyorsan felforrt, és már tudtam, mit akarok.
Egy gyors mozdulattal átfordultam, úgy, hogy én legyek felül, ám én már nem csak a felsőtestemmel másztam rá, hanem a lábammal is körülfogtam.
Élveztem az irányítást, és eszemben sem volt fékezni magamat. Hevesen csókoltam én is mindenhol, túrtam bele a hajába, és még mindig iszonyú hangosan lihegtem.
Hirtelen ő is határozott, és megfordított, úgy, hogy ő kerüljön fölém. Nem nagyon tudtam ellenkezni, de nem is akartam, hogy őszinte legyek. Ajkunk immár egyre hosszabb ideig tapadt össze, éppen csak akkor vette el, amikor már tényleg alig kaptunk levegőt.
Miközben csókolt, a jobb keze lassan elindult a lábamon, a térdemtől felfele a combomon.
Egészen kellemes érzés volt, ahogy a hatalmas nagy keze végigvándorol a lábamon, egészen fel a hasamig, majd végül ott is elindult felfele.
Hirtelen meggondolta magát, és inkább lefele vette az irányt, és a derekamnál fogott meg.
Nem is tudom mi ütött belém, amikor egyszer csak megfogtam a derekamon lévő kezét, és a pólóm alá csúsztattam.
Elvette ajkát az enyémtől, és rámnézett.
Nem tudtam, mit mondjak, helyette inkább felhajoltam, és megcsókoltam. –nagyon nem tetszett, hogy az ajkunk különvált. Ettől még hevesebben csókolt, immár sokkal gyorsabban is, mint eddig. A kezét nem vette ki a pólóm alól, helyette, ahogy én is célozgattam rá, elindult felfele. Oldalt a hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam az arcát, az enyémhez, és készültem is fel az érzésre, amikor keze végre célt ér, de végül megint meggondolta magát.
Elengedett, és ahogy én is, ő is hangosan zihálva visszafeküdt mellém.
Pár percig csak némán feküdtünk egymás mellett, és vártuk, hogy felindultságunk lecsillapodjék. Kb. 2 perc múlva, rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarom magam lecsillapítani, így Rob-hoz fordultam, és a mellkasára fektettem az arcomat, ő meg átölelt a karjával, és megpuszilta a hajamat.
Felfordítottam az arcomat, így a puszija a számat érte el –ezt akartam.
Készségesen viszonozta a csókot, majd megszólalt.
-Ez most iszonyúan gimisen fog hangzani, de szüleim bármelyik percben hazajöhetnek. – mondta elfojtott nevetéssel.
Rá néztem, majd mikor láttam, hogy komolyan gondolja, amit mondott, jó hangosan felnevettem.
Belőle is kitört a nevetés, és magához ölelt.
Mikor már eléggé lenyugodtam a nevetőgörcsöm után, Rá néztem.
-Oké. – suttogtam, és megpusziltam az arcát, de ő hirtelen elfordította a fejét – ahogy én az előbb- így a pusziból ismét csók lett.
Ránevettem, és újból hozzásimultam.
-Akkor... – kezdtem. – Csak feküdjünk itt. – ajánlottam, és elhelyezkedtem.
-Benne vagyok. – vigyorgott rám. – Annyira békés most minden...
Igaza volt. Abban a pillanatban minden békés, és tökéletes volt.
+ Rob szüleinek a háza
Rob telefonja:
Dlyan telefonja:
